Verec vagyok – Beszélgetés Kertész Dáviddal, a KVIT alapító tagjával

A fiatal irodalmár, aki szeptembertől az Előretolt Helyőrség Íróakadémia hallgatója, 1993. április 19-én született Tiszaásványban. Korábban a KVIT, azaz a Kovács Vilmos Irodalmi Társaság kommunikációs ügyvivője volt. Budapesten, az Ördögkatlan nevű kocsmában beszélgettünk életről, irodalomról, kárpátaljaiságról.

– Hogyan határoznád meg önmagadat, az identitásodat? Kicsoda Kertész Dávid?

– Kárpátalján élő magyar ember vagyok, számomra ez az alappont. Lokálpatriótának vallom magam. Olyannyira, hogy Ópusztaszeren tengeribeteg leszek, mert nem látom a hegyeimet, Hollókő várában Munkácsot keresem, ha egy folyót látok, a Tisza és a Latorca neve ugrik be azonnal. Mint mondtam, magyar vagyok, kárpátaljai magyar. Mindig zavart, hogy nekünk, akik itt születtünk magyarnak, a Kárpátok lábainál, nincs külön nevünk, ami jellemezne minket. Amiről mindenkinek mi jutunk az eszébe.

– Ezt hogy érted?

– Ott vannak például a székelyek, a palócok, a kunok, a jászok. Ezért elhatároztam, hogy verecnek fogom hívni és hívatni magam.

– Nem gondolod, hogy ez kicsit szlávos hangzású?

– Nem, ugyanis, mint bizonyára kitaláltad, a Verecke névről eredeztetem, innét vettem kölcsön. Legyen végre nekünk is népnevünk. Minden létező fórumon népszerűsíteni fogom, hátha egyszer csak átmegy a köztudatba.

– Ez igencsak eredeti ötlet, de, ha jobban belegondolsz, van már népnevünk, mégpedig a magyar.

– Igen, az általános, de én valami egyedire gondoltam. Én az összmagyar nemzeten belül vagyok verec.

– Tulajdonképpen még mindig szerencsésebb, ha mi nevezzük el saját magunkat, mintsem mások, jó- vagy rosszakaróink. Emlékszem, évekkel ezelőtt, Magyarországon hívtak már „kárpátaljasinak” is. Egyik barátom azt kérdezte, hogy miért Kárpátalja, miért nem Kárpátfölje?

– És mit válaszoltál erre?

– Péntek. Hülye kérdésre, hülye válasz. De térjünk vissza hozzád! Hogyan kerültél kapcsolatba a magyar irodalommal? Mikor kezdtél el írni?

– Méltán mondhatom, hogy nagyon korán elkezdtem az írást, úgy 9-10 éves koromban. Verseket írtam, természetesen még gyengécske zsengéket. Persze akkor még ezt nem így gondoltam. Ha belegondolok, jó, hogy ezeket nem mutattam meg senkinek. De hát minden kezdet nehéz, és valahol el kell kezdeni.

Irodalmi kapcsolat, szeretek és már gyermekkoromban is szerettem olvasni. Főként az úgynevezett ponyvát, de abból is a vereteset, Rejtő Jenőt. Meglátásom szerint erre kell építkezni, a könnyed, szórakoztató művekre. Nekem biztosan. A Rejtő-regényekhez hasonló elbeszéléseket kezdtem írni. Megörökítettem, kiragadtam egy-egy mozzanatot, történést a köröttem zajló világból, s erre fűztem fel a történeteimet. Amikor írni kezdtem, arra törekedtem, hogy a műveim hitelesek legyenek, életszerűek, ugyanakkor egyediek, tükrözzék az én látásmódomat. A kezdeti másolásokat átlépve elkezdtem kialakítani a saját stílusomat. Elkezdtem keresni az egyéni irodalmi hangomat.

– A közelmúltban megjelent KVIT-füzetben olvasott novelláid azt mutatják, hogy szereted az abszurdot, a meghökkentő meséket.

– Ez így van, emellett számos más műfajban alkotok; próbálgatom magam, keresem a számomra legmegfelelőbb műfajt, a legjobb kifejezési formát.

– Szerinted kit takar az író, az irodalmár kifejezés?

– Számomra az irodalmár olyan művész, aki nem előállít valamit, hanem inkább fogyaszt, miközben foganatosít.
– Akkor az író nem alkotó?

– Dehogyisnem. Én arra célzok, hogy az író olyan témákban alkot, legalábbis a többség, amely foglalkoztatja az embereket, a közvetlen közösséget, ahol és amiben él. Az író függ a közösségétől, hogy az mennyire befogadó, mennyire fogadja be őt és a műveit. Az író közönség, olvasók nélkül csak egy öncélú történet-gyáros, olyan mesterember, aki eladhatatlan termékeket gyárt. Íróvá akkor válik valaki, mondjuk egy blog-íróból akkor lesz irodalmár, mihelyst hatást, figyelmet vált ki.

– Napjainkban mi az író, főként egy kisebbségben élő irodalmár feladata, szerepe?

– Az író általánosságban életképeket, történéseket, pillanatokat, gondolatokat, érzéseket, ha úgy tetszik, izmusokat örökít meg, konzervál. Igen, tulajdonképpen minden műve egy kor-konzerv.

A kisebbségi alkotók minden művükben az életterüket, a közösségüket kell, hogy bemutassák, hogy kirakatba tegyék. Bizonyos tekintetben kivételes helyzetben vagyunk, hiszen olyan dolgokat látunk tisztán, olyan dolgokat élünk át és mutathatunk be, amit, mondjuk, az Anyaországban élő alkotók ebben a formában nem képesek. A kisebbségi lét egyfajta pluszt ad, hogy hitelesen ábrázolhassuk a részt, hogy ezáltal az egész fontos részévé válhassunk. Ez egyaránt igaz a szerzőre és művére is.

– Számodra mit jelent az írás?

– Írótevékenységem során életmozzanatokat, létszilánkokat ragadok meg, és változtatom olvasható emlékekké. Az írásaimban érzéseket, élményeket fotózok le az elmémmel, azaz olvasható termékké változtatom át. Remélem, hogy az olvasók ismerősként üdvözlik ezeket, de az sem baj, ha nem – ha újat, mást tudok nekik mutatni, talán még jobb is.
– A Somogyban, majd az Együttben mutatkoztál be néhány éve, azóta számos papíralapú és internetes kiadványban publikálsz rendszeresen. Mikorra várható az első kötet?

– Pontosan még nem tudom, tehát fix dátumot nem tudok neked mondani. Nagyon sok műfajban és stílusban alkotok. Nehéz lenne ezeket a különböző műfajú műveket egy kötetbe összehozni. Furcsa lenne, ha egy könyvben szerepelne horror, groteszk, abszurd és gyerekmese, mert azt is írok. Olyan meséket, melyek kifejezetten gyerekeknek szólnak. De úgy érzem, egy-két éven belül összeállhat a kötet. Mostanában egy regényötleten gondolkodom. Idén, ha minden jól alakul, talán bele is vágok.

– Hogyan kerültél a Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézet (KMMI) holdudvarába, hogyan kerültél kapcsolatba a KVIT tagjaival?

– Én a KVIT alapító-tagja vagyok, az első kezdeményezésre reagáltam. Ott voltam a kezdeteknél, igaz, a Szárnypróba című antológiában még nem voltam benne. A KMMI és a KVIT két baráti szervezet, egy a székházunk, jól összedolgozunk, de természetesen különálló intézmények vagyunk. Gördülékenyen és eredményesen folyik a munka.
Én nem indultam a KMMI által kiírt irodalmi pályázatokon, mert akkor már KVIT-es voltam, és ez kizárta. Nem bántam meg, hogy anno jelentkeztem, hiszen sokat tanulhattam, sok új barátot és mentort szereztem. Büszke vagyok rá, hogy a KVIT tagja lehetek.

– Beszélnél a KVIT-ben való tevékenységedről?

– A kommunikációs felelős voltam korábban, de ma már nem. Sokat utazom, keveset vagyok egyhelyben, ezért már nem tudtam ellátni a feladataimat. Bár nehezen tudom összeegyeztetni, de erőmhöz mérten továbbra is részt veszek a társaság munkájában. Leginkább a rendezvények lebonyolításában tudok besegíteni fellépőként, szervezőként. Így találkozhattunk mi is tavaly a Dupka György által szervezett Irodalmi Karaván második napján.

– Elsős hallgatója vagy az Előretolt Helyőrség Íróakadémiájának. Voltaképpen milyen iskola ez? Milyen tevékenységet folytat?

– Az akadémián rengeteg hasznos dolgot tanulunk. Előadói és írói módunkat fejlesztik az oktatók. Írástechnikai fogásokra, műfajismeretre oktatnak, elősegítik, hogy tapasztalatot szerezzünk, közel kerüljünk az olvasókhoz. A pályakezdő szerzőket olyan folyamatokban segítik, melyeken keresztül komoly, ismert íróvá válhatnak. Szeptember óta járom a Kárpát-medencét, ahol író-olvasó találkozókon, fesztiválokon, irodalmi esteken veszek részt. Ezáltal hatalmas előadói rutint és értékes kapcsolati tőkét szerezhetek.

De – hogy konkrét szakmai dolgot említsek – megtanultam hosszan írni. Az első novelláim inkább karcok voltak, ma már hosszabb lélegzetű műveket írok. Megszerettem. Komolyan foglalkoztat az első regényem megírása. Rengeteg ötletem van.

– Úgy tudom, Kárpátaljáról nem te vagy az egyetlen hallgató. Kikkel tanulsz együtt?

– Így van, velem együtt kezdett Csornyij Dávid, és itt tanul Shrek Tímea, Kopriva Nikolett, Tóth Dominika és Marcsák Gergely is. Lőrincz P. Gabriella személyében van kárpátaljai oktatónk is.

– Lehet-e írót, költőt képezni?

– Van az a közhely, hogy a sikerhez 10 százalék tehetség és 90 százalék munka szükségeltetik. Szerintem a tehetség az alap, enélkül nem ér semmit az egész, de ha nem képzik, csiszolják, akkor ez a tehetség el fog veszni. Mint amikor fát ültetünk, ha nem locsoljuk, nem gondozzuk, metsszük, akkor nem ad termést, sőt, egy idő után elvadul, vagy elpusztul. A semmiből természetesen nem lehet írót képezni, de szükség van az akadémiához hasonló képzésekre, mert a nyers gyémántból ezáltal lehet értékes drágakövet csiszolni.

– Hogy ítéled meg a Kárpátalján művelt magyar irodalom helyzetét, mibenlétét, jövőjét?

– Úgy látom, a kortárs kárpátaljai magyar irodalom nagyon erős alapokon áll. Legalább három nemzedék irodalmárai olyan közösséget alkotnak, amely kisebb ugyan, mint az erdélyi vagy a felvidéki, de semmivel sem alábbvalóbb. Olyan neves szerzőink vannak, mint Nagy Zoltán Mihály vagy Vári Fábián László, de ma már az összmagyar irodalomban Lőrincz P. Gabriella, Bakos Kiss Károly vagy Marcsák Gergely neve sem ismeretlen.

Szerintem a kárpátaljai magyar irodalom a maga nemében, helyén mindig is erős volt. Napjainkban jó irányba haladunk. Nagyon változatos a paletta – amíg korábban a kárpátaljai szerzők főként verseket írtak, napjainkban széles a műfaji skála. A legerősebb a próza és a szociográfia. Szerintem nem kell félteni kis hazánk irodalmát, egymás után jelentkeznek az új tehetségek. Igaz, hogy sokan időközben lemorzsolódnak, de jó arányban vagyunk, akik a pályán maradunk.

– Mik a távlati terveid, hogyan tovább: Kárpátalja vagy Magyarország?

– A hosszú távú jövőt mindeniképpen otthon képzelem el, ez úgy 10-20 éves távlat. Addig viszont szeretném megismerni, kitapasztalni a világot. Úgy érzem, hogy szükségem van több évi utazgatásra, töltekezésre. De később mindenképpen haza akarok menni. Nem költözöm, de egy helyben sem vagyok.

– Van mottód? Mit üzensz az olvasóidnak?

– Neil Gaimantól kölcsönöztem a mottómat, amely így hangzik: „Könnyű ez, van egy trükk, kibírod vagy meghalsz!” Tulajdonképpen a mottóm az üzenetem is. Ez az élet bármelyik pontján és pillanatában felhasználható, ez maga az élet.

– Köszönöm szépen a beszélgetést! Erőt és egészséget kívánok a további munkához!

Lengyel János
Kárpátalja.ma