A kétnyelvű oktatás jelentősége és gyakori hibái
Konferenciasorozatot rendeztek május 16-18. között Ungváron. A téma a Kárpát-medence etnokulturális kapcsolata volt. A rendezvényen előadást tartott Pusztay János, az Eötvös Loránd Tudományegyetem tanára, az uráli nyelvek és népek kutatója, akivel kisebbségpolitikáról és a többnyelvű oktatásról beszélgettünk.
– A többségi gyerekek kisebbségi iskolákba való íratása Ungváron is elterjedt jelenség. Milyen feltételek ösztönzik erre a szülőket?
– Több feltételnek kell megfelelni ehhez. Először is nagyon fontos az oktatás minősége. Ha a kisebbségi közösség iskolái magasabb minőséget képviselnek az oktatásban, mint a többségi nemzetrész iskolái, akkor van esély arra, hogy a többségi nemzet gyerekeit is a kisebbségi iskolába íratják be. Ezzel nagyobb tudásra tesznek szert, mint mondjuk a saját közösségi iskoláikban. Másrészt, Kárpátalja esetében, a magyar nyelv tudása a többségi nemzethez tartozó fiatalok esetében azzal a reménnyel kecsegtet, hogy Magyarországra tudnak jönni és nyelvi problémák nélkül tudnak továbbtanulni, munkát vállalni. Az idealista megközelítés pedig a kíváncsiság, a kétnyelvűségre való törekvés. Ebben az elgondolásban nemcsak a gazdasági szempont tudatosul, hanem az is, hogy a második nyelv egy szellemi érték. A gyakorlatban persze nem ez határozza meg az iskolaválasztást. Nagyon szép volna, ha így volna, de ez az idő is eljöhet még.
– A fenti előnyöket ismerik a szülők, akik kisebbségi iskolát választanak, a gyerek viszont még nem érti ezeket. Gyakran sokkal inkább tehernek tűnik számára az idegen környezet, mint lehetőségnek.
– Ez igaz. A gyerekkel beszélni kell ezekről a kérdésekről, tudatosítani ezt bennük, és ez nem is olyan nehéz. Vannak sajnos negatív tapasztalataim is. A kisebbségi magyarok gyakran nem tanulják meg megfelelő szinten a többségi nyelvet. Ez az adott ország oktatáspolitikájának is a hibája. Tudniillik, a kisebbséget egészen másképp kell tanítani a többségi nyelvre, mint egy idegent. Például, itt, Kárpátalján, egészen másképp kell egy itt élő magyarnak ukránt, vagy Szlovákiában szlovákot tanítani, mint magának az ukránnak vagy a szlováknak. Ugyanakkor másképp kell tanítani, mint például egy angolnak vagy egy franciának. A kisebbségnek ugyanis egy nyelvi és kulturális közeg is adva van, ellenben az angollal és a franciával, akit nem fűz személyesen semmi ehhez a térséghez. Más szóval, nem úgy kell tanítani az államnyelvet, mint az anyanyelvet, de nem is úgy, mint egy idegen nyelvet. A kisebbség esetében más a logika, másképp kell viszonyulni a kérdéshez. Ezt, sajnos, a többségi nemzet oktatási rendszere nem veszi figyelembe. Ezzel sokat ártanak saját maguknak és nehéz helyzetbe hozzák a kisebbségieket is.
– Mitől függ, hogy a többségi gyerek valóban elkezd-e a kisebbség nyelvén beszélni, vagy épp ellenkezőleg, a kisebbségi gyerek asszimilálódik a többségiek nyelvéhez?
– Aki a többségi nemzet tagjaként a kisebbségi iskolarendszerbe kerül be és ott szocializálódik, az természetesen nem fogja feladni a saját identitását. Ezt nem is várja el senki. Fordítva ez viszont igaz. Ha egy kisebbségi kerül be egy többségi iskolába – egy nemzedéken belül elveszíti a kisebbségi identitását és fel fogja adni anyanyelvét is. Az iskolai tantárgyak nem anyanyelvű elsajátítása révén nem fogja megismerni azokat a kellő szakkifejezéseket ahhoz, hogy matematikáról, biológiáról, történelemről, politikáról vagy informatikáról tudjon beszélni. Mivel a többségi nyelven mindezt már megtanulta, értéktelennek fogja tartani a kisebbségi nyelvet és átáll a többségire.
– Mit tehetünk az asszimiláció ellen?
– Azt kellene elérnünk, hogy a többség is belássa azt, hogy a kisebbség nyelvének és kultúrájának az ismerete haszonnal jár. A többségi nemzetnek nem kell attól félnie, hogy fel fog bomlani az ország. Épp az ellenkezője igaz: az állam rendkívül sokat nyer ezzel. A többségi nemzethez tartozó fiatal amikor felnő, elvégzi az iskoláit, az egyetemet, belép az értelmiség soraiba, netán politikus, vagy gazdasági szakember lesz belőle, kapoccsá válik két nemzet között. Tehát ettől nem félni kell, hanem támogatni, ösztönözni kellene ezeket a kapcsolatokat, mert hosszútávon – az egyén esetében már rövid- és középtávon is – mindenképpen pozitív eredményeket szül. A nyelv nemcsak kommunikációs eszköz, mert akkor teljesen mindegy volna, hogy milyen nyelven beszélünk, lényeg, hogy megértsük egymást. Arra kell vigyázni, hogy bizonyos helyzetekben ne keverjük a nyelveket. Amennyire lehet, tartsuk tisztán, de nem tartom életveszélyes helyzetnek azt sem, hogyha a hétköznapi kommunikációban keverednek – hisz ez a természetes.
Nyitókép: Pusztay János. Forrás: Eötvös Loránd Tudományegyetem