Mesternek mestere – Visszaemlékezés Drávai Gizellára

Punykó Mária neve kevés kárpátaljai ember számára ismeretlen. Lelkesedése és segítőkészsége méltán teszi közkedvelt emberré.
– Hogy ilyenné lettem, és azt teszem, amit, felnevelő környezetemnek, és elsősorban Drávai Gizi néninek köszönhető – vallja. – Akár rossz az, amilyenné lettem, akár jó, tőle ered.
Drávai Gizella személyisége, példaértékű tanári magatartása sokakra volt hatással. Punykó Mária mindenki Gizi nénijét nemcsak osztályfőnökeként, de „mestereként” tarthatta számon sok éven keresztül. Így mesél most nekünk róla az egykori tanítvány…

– Különleges kapcsolatom volt Gizi nénivel, de nemcsak nekem, hanem társaimnak is. Meghatározó személyisége volt Beregszásznak – kezdi beszélgetésünket az Irka főszerkesztője. – Amellett, hogy szerette a gyerekeket, meglátta a bennük rejlő képességeket is, és igyekezett kibontani azokat. Ahogyan Erdélyi Béla fogalmazott vele kapcsolatban: kovász volt, amely másokat is elindított. Mindenkinek egyengette az útját, akiben meglátott egy szikrányi tehetséget. Sokan a magyar nyelv harcosaként, a magyar kultúra ápolójaként példaképüknek tekintették.
Ő nemcsak tudást, hanem világszemléletet is nyújtott nekünk. A szüleim után tőle örököltem mindent.

Barátságunk ötödikes koromban kezdődött. Kisdiákként az iskola lépcsőjén mentem, s ő egy nagy, barna, könyvekkel teli táskát cipelve haladt előttem. Mint minden gyerek, lelassítottam, nem akartam utolérni. Azonban ő megérezte, hogy valaki jön a háta mögött, és hátrafordult. A táska egyik fülét a kezembe adta, hogy segítsek. – Mit csinálsz holnap? – kérdezte. – Eljönnél hozzám bizonyítványt írni? Nagyon meglepődtem, hogy Gizi néni engem hív, mert voltak nálam okosabb, szebb, menőbb gyerekek, ahogy azt ma mondanánk. Ő azonban bizonyára látta, hogy önbizalomhiánnyal rendelkezem – nem küszködöm, mert jól éreztem magam a bőrömben –, s nyilván úgy érezte, hogy ennek a gyereknek érdemes megfognia a kezét… És másnap elmentem hozzá, ő megfogta a kezem, és tartja ma is…

Ma is őrzöm azt a kis imolás majolika kávéscsészét, amelyet első látogatásomkor csodáltam meg, s végül egy darabját emlékül kaptam. Miután befejeztük a bizonyítványok megírását – amelyeket én folyton rosszul diktáltam, mert a figyelmemet minduntalan elterelte a sok új dolog, amit ebben a szobában láttam –, kérte, hogy vigyem oda a majolikacsészét, mert szeretett volna inni egy kávét. Mondanom sem kell, hogy életemben nem hallottam ötödikesként előtte azt a szót, hogy majolika, így forgatni kezdtem a fejem, hol is találom. Akkor ő a kezembe adta az idegen szavak szótárát, hogy keressem ki, mi az, hogy majolika. Azóta is így teszek. A kollégáim ma is megmosolyognak, amikor felállok, hogy megnézzek egy-egy szót, ha a legkisebb kételyem is adódik, hogyan kell azt írni, vagy hogy biztos legyek a jelentése felől. Teszem ezt azért, mert nekem ötödikes koromban ő így tanította.

Elég hamar kiderült, hogy én is a pedagógusi pályát szeretném választani. Az, hogy én éppen magyar nyelv és irodalom szakos tanár lettem, Gizi néninek köszönhető, hisz engem a világon minden érdekelt akkor is, akárcsak most. De ő volt a példakép. Gyerekkoromban még verset is írtam arról, hogy én is, mint Gizi néni, osztálykönyvvel a kezemben állok majd a gyerekek előtt…
Sokszor elmondta: a tanító mindig, mindenhol tanít. Ösztöneimbe ivódott. Ezért ma is, ha tapasztalom, hogy valami nem helyes, akkor szóvá teszem. Ez egyesekben talán visszatetszést szül. Azonban sohasem rosszindulatból cselekszem így, hanem azért, mert a tanító mindig, mindenhol tanít.

Gizi néni különleges egyéniség volt pedagógusként is. Messze meghaladva saját korát, modern pedagógiai eszközökkel dolgozott. Nyelvtanárként nagy hangsúlyt fektetett a fogalmazásra. Haragudtunk, hogy minden órán fogalmazást kell írnunk, de ő azt mondta, hogy egy nagydiáknak a keresztanyja térdekalácsáról is tudnia kell írni másfél oldalt. Megkövetelte a pontos, tiszta, szóvirágoktól, eufemizmustól, kicsinyítő képzőktől mentes fogalmazást. S ez nem volt hiábavaló. Egyetemistaként nekem soha nem volt gondom a fogalmazással. Ha valamit tudtam, akkor meg is tudtam azt fogalmazni. Az oktatásban csak később, mikor már én voltam gyakorló pedagógus, kezdtek egyre nagyobb hangsúlyt fektetni a fogalmazás-írásra. Akkor eszembe jutott, hogy bizony, mi minden órán fogalmaztunk…
Irodalomórán igyekezett az aktuális tananyagon kívül a kortárs magyar irodalmat is megismertetni velünk. Behozta a modern írók könyveit a tanórákra, s ha akkor nem is értettünk belőle semmit, valami mégis megmaradt. A népi kultúrát éppúgy becsültette velünk, mint a magas művészetet.

A tanórák Gizi néni pici, gerendás házában folytatódtak, amely olyan volt, akár egy klubterem. Elhívta a gyerekeket magához, ahogyan engem is. Társadalmi és kulturális életet éltünk itt. Lemezeket hallgattunk, s megbeszéltük, hogy kinek miért tetszik az adott dal, zene. Mi, gyerekek sokszor hallgattuk a felnőttek beszélgetését a művészetről, az életről. Olyan értelmiségi emberek gyűltek nála össze nem csak Beregszászból, akik talán kicsit kortársaik fölött álltak.
Felnőttként már tudom, hogy amikor vitatkoztak valamiről, tulajdonképpen nekünk szánták, hogy figyeljünk, próbáljunk állást foglalni, gondolkozzunk, hol az igazság. Hisz gyakran figyelmeztetett: „Hengergetett kő meg nem mohosodik”, vagyis alapelve volt, hogy állandóan foglalkoztassuk az agyunkat, gondolkozzunk. Gyerekkorunkban például számon kérte tőlünk, hogy hallgatunk-e híreket, odafigyelünk-e a napi eseményekre.
Végtelemül precíz és pedáns volt. A harsány dolgokat sem színekben, sem ruhákban nem kedvelte, viszont rá mondhatnánk akár azt is, hogy harsány volt, erős hangú. Nincs tanító hangod – mondta nekem egy alkalommal.
Nagyon szerette a szépet maga körül. Nála ismertem meg a virágrendezést, az ikebanát. Soha olyan szép virágcsokrot vagy virágrendezést nem láttam, mint amikor ősszel az ő sötétbarna virágtálában izzott a csipkebogyó…
Úgy tartotta, nem kell ahhoz Párizsba utazni, hogy mindent tudjunk Párizsról. Egyik kedvenc népi írójától, Veres Pétertől idézve vallotta:
„Én nem mehetek el innen soha-sehova… /ide kell hoznunk a nagyvilágot,/ ide kell hoznunk mindent, ami szép, ami jó, ami nemes és amit érdemes.”

S ő valóban idehozott mindent, ami nemes és arra érdemes. Szavai, gondolatai ma is mindenkit a szépre és jóra nevelnek, hiszen legközelebbi tanítványaiban méltó utódokra talált az a szellemiség, amit ő, mint „mester” továbbadhatott.