Első olimpiai bajnokunk
Az olimpiák bölcsője az ókori Görögország (Hellász) ősi földjén ringott, a játékokat a Peloponnészoszi-félszigeten fekvő Olümpiában bonyolították le, kezdeteik pedig a múlt ködébe vesznek. Talán már Kr. e. 1000 körül is rendeztek itt sportversenyeket, Kr. e. 776-ban pedig megrendezték az első feljegyzett olimpiát, majd attól fogva négyévente mindig megtartották azokat. S bár az antik görög-római világ letűntével e sportversenyek napja is leáldozott, a francia Pierre de Coubertin báró a XIX. század végén újjáélesztette az olimpiai eszmét, megalakult a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB), majd 1896. április 6. és április 15. között – Athénban – megrendezték az első újkori olimpiai játékokat. Ezek hatodik versenynapján pedig egy kiváló magyar sportember, Hajós Alfréd – két gyorsúszószámban indulva – megszerezte hazánk első olimpiai győzelmeit.
A tornaórán nem bírt felmászni a rúdra…
A leendő sportolót eredetileg Guttmann Arnoldnak hívták, s csak később változtatták/magyarosíttatták a nevét Hajós Alfrédra. 1878. február 1-jén, egy szegény sorban élő családban, Guttmann Jakab és Löwy Rozália gyermekeként látta meg a napvilágot Budapesten, s még csak tizenhárom éves volt, amikor édesapja a Dunába fulladt – ez a tragédia késztette arra a félárvává lett kisfiút, hogy komolyabban kezdjen foglalkozni az úszással. Édesanyja egyedül nevelte tovább őt és öt testvérét. Ám ha szegények voltak is, édesanyja nem sajnált pénzt áldozni a láthatóan jó eszű gyermek taníttatására, aki az elemi iskola elvégzése után a Markó utcai főreálgimnáziumban folytatta tovább tanulmányait, ahol az első tornaórán csúfos kudarc érte: a vékonydongájú kis gimnazista nem bírt felmászni a rúdra. A kiskamaszok természetét ismerve, elképzelhetjük, miként nevetett rajta az egész osztály… Ő viszont elhatározta, hogy csakazértis megtanul rúdra mászni, edzeni kezdett, s pár hét múlva már a plafonig felmászott a rúdon, ami jól mutatja, hogy már akkor rendelkezett a versenysportolók három igen szükséges tulajdonságával: az elszántsággal, a győzni akarással és a kitartással…
Ettől kezdve – a korabeli ifjúság megannyi képviselőjéhez hasonlóan – aktívan sportolt, miközben a gimnázium elvégzését követően a Királyi József Műegyetem (ma: Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem, röviden: Műegyetem) építészmérnöki karán tanult tovább. Úszott, futott, tornázott, s az ökölvívásba is belekóstolt. A századfordulón ugyanis a sokoldalú sportember – ma úgy mondanánk: multisportoló – volt az eszmény. 1894-ben a Magyar Úszó Egyesület (MÚE) tagja lett, s már a következő évben, tizenhat évesen indulni akart a Bécsben megrendezett úszó Európa-bajnokságon, ám a fiát féltő édesanyja nem akarta a távoli császárvárosba engedni gimnazista gyermekét. Ő viszont megszökött otthonról, s csak közvetlenül az indulás előtt feladott táviratával értesítette anyját útnak indulásáról.
Az úszósport akkor még gyerekcipőben járt, Hajós Alfréd a zsebpénzéből élelmezte magát, míg szállásáról osztrák úszó-sporttársai gondoskodtak. A bajnokságot azonban megnyerte, majd több, magyarországi úszóversenyen is győzelmet szerzett, így esélyesként vágott neki a következő évben ugyancsak Bécsben megrendezett Európa-bajnokságnak, melyre már édesanyja is el merte engedni a fiatal sportolót… Hajóst pedig nem nyomasztotta az esélyesség súlya, hanem annak rendje és módja szerint megvédte bajnoki címét.
Olimpiai úszóversenyek – hideg vízben, jókora hullámok között
1894-ben megalakult a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB), mely Athénnak ítélte oda az első újkori olimpia megrendezésének jogát. A görögök viszont nem sok tapasztalattal rendelkeztek a nemzetközi sportversenyek megszervezése terén, s úgy tűnt, nem fejezik be idejében a szükséges építkezéseket. Már az a terv is felmerült, hogy Budapesten bonyolítják le a játékokat, amikor a sportkedvelő alexandriai görög milliomos üzletember, Jeórjosz Avérof jelentős anyagi támogatást nyújtott a szervezőknek, az építkezések idejében befejeződtek, s 1896. április 6-án ünnepélyes keretek közt megnyitották az olimpiát.
A játékokon 14 nemzet 241 versenyzője indult (mindannyian férfiak, a szebbik nemet senki sem képviselte), köztük a kis magyar küldöttség tagjai, akiket a hazai sajtó nagy része – nem megfelelőnek vélve felkészülésüket – esélyteleneknek titulált. Hivatalos zászlója sem volt, csak az a trikolor, melyet Stobbe Ferenc, a Sport-Világ lap főszerkesztője csent el egy felavatásra váró, frissen felépült házról, majd az induló vonat ablakán át nyújtotta be azt a vasúti kocsi belsejébe, a magyar sportolóknak, hogy hátha szükségük lesz rá…
Azután a magyar küldöttség megérkezett Athénba, s annak tagjaként a még csak tizennyolc éves Hajós Alfréd, aki úgy készült fel az olimpiára, hogy a megelőző hónapok során hajnalok hajnalán, még nyitás előtt bekérezkedett a Rudas-fürdőbe, annak medencéjében gyakorolta az úszást, majd sietett az egyetemre, a reggel nyolc órakor kezdődő előadásokra… 1896. április 11-én pedig megmutathatta, mit ér egy magyar úszó az olimpián.
Azon a 118 évvel ezelőtti tavaszi reggelen kimondottan barátságtalan, hűvös idő fogadta az úszóversenyek résztvevőit, akik nem sima, feszített víztükrű medence meleg vízében, hanem Athén kikötője, Pireusz előtt, a Zea-öbölben, az Égei-tenger mindössze +10-14 Celsius-fokos, igencsak hideg vizében voltak kénytelenek leúszni a különböző távokat. Hajós előbb a 100 méteres gyorsúszásnak vágott neki, s 1 perc 22,2 másodperces időeredménnyel megnyerte a számot. Ezt követte az 500 méteres táv, melyre Hajós még idehaza benevezett, ám megtapasztalva, mennyire dermesztő a víz, olyan akkurátusan kenegette faggyúval a testét a hideg víz ellen, hogy belefeledkezve a szó szoros értelmében vett „bemelegítésbe”, elvétette a rajt időpontját. Majd következett a leghosszabb verseny, az 1200 méteres gyorsúszás. Három kis gőzhajó vitte ki a tengerre az úszókat, akik a rajtpisztoly eldördülése után a habok közé vetették magukat, s jókora karcsapásokkal igyekeztek minél hamarabb elérni a több, mint egy kilométerre lévő partot, miközben a gőzösök – mint kik dolgukat jól végeztek, elhagyták a helyszínt.
Hajós Alfréd a rajt után hamarosan szem elől tévesztette versenytársait, amin nem is csodálkozhatunk, hisz’ a vízhez hasonlóan hideg szél 2-3 méter magasra korbácsolta a hullámokat, s a verseny jobban hasonlított egy viharban elsüllyedt hajót elhagyó hajótöröttek menekülésére, mint egy rendes medencében megrendezett úszóbajnokságra. Hajós később elmondta, hogy eljutott a feladás gondolatáig, ám egyetlen csónakot sem látott a közelben, s végül úgy döntött: az a legjobb, amit tehet, ha minél gyorsabban leússza a távot, s mielőbb kievickélhet a vízből. Úszott hát, ahogy csak bírt, majd visszatért győzni akarása, s egyre jobban lehagyta ellenfeleit, akik közül sokan valóban feladták a versenyt, amint a helyszínre – hál’ Istennek – visszatértek a gőzhajók, a tengerészek pedig sorban a fedélzetükre vették a teljesen kimerült, átfagyott sportolókat. Hajós is elkészült az erejével, de rendületlenül úszott tovább, 60-80 méterrel megelőzte a másodikként, illetve harmadikként célba ért két görög úszót, s elsőként ért be a célba. Miután a matrózok kisegítették a vízből az immár kétszeres olimpiai bajnokot, a helyszínen tartózkodó görög trónörökös (Görögország akkor még királyság volt) megjegyezte: „Ez a magyar fiú egy valóságos delfin.” Az Akropolisz c. athéni lap másnapi számában pedig már ez a sor állt Hajós fényképe alatt: „A magyar delfin” – s „a magyar delfin” becenév egy életre ráragadt. A versenyek utáni fogadásnak pedig volt egy humoros mozzanata: amikor I. György görög király megkérdezte Hajós Alfrédtől, hol tanult meg ilyen jól úszni, ő általános derültséget keltve azt válaszolta: „A vízben”.
Futball-labda és tervezőasztal
Az olimpia után – melyen Magyarország az érmek számát tekintve a 6., a pontok alapján pedig a 7. helyezést érte el – Hajós „átevezett” a labdarúgás „vizeire”, ott bábáskodott a magyar labdarúgás megszületésénél. A mára megszűnt Budapesti Torna Club (BTC) futballcsapatának játékosa lett, mint balösszekötő, s csapatával 1901-ben, majd 1902-ben is megnyerte a Magyar Bajnokságot. Két ízben a nemzeti tizenegybe is beválogatták, ám itteni szereplését nem kísérte siker, a két barátságos mérkőzés egyikén az angol Surrey Wanderers együttese 5 : 1-re, míg a másikon az osztrák válogatott 5 : 0-ra „elkalapálta” nemzeti tizenegyünket.
Szabályismeretének köszönhetően – szükségből – játékvezetésre is felkérték, amit ő elfogadott, s 1907-ig bíróként is több ízben pályára lépett, a Magyar Labdarúgó-szövetség (MLSZ) pedig olyannyira elégedett volt a teljesítményével, hogy nemzetközi játékvezetőnek terjesztették fel a Nemzetközi Labdarúgó-szövetséghez, mely státuszt meg is kapta, s több nemzetközi válogatott, illetve klubmérkőzést vezetett le. Egy rövid ideig a magyar válogatott szövetségi kapitányaként is tevékenykedett, s keze alatt a válogatott Prágában 4-4-es döntetlent ért el a cseh nemzeti tizenegy ellenében, Budapesten pedig 3-1-re legyőzte Ausztriát.
Mindeközben befejezte az egyetemet, és építészmérnökként dolgozott Alpár Ignác, majd a híres építész, Lehner Ödön tervezőirodájában, 1904-ben pedig egy kollégájával, Villányi Jánossal együtt önálló irodát nyitott.
Előbb a századforduló jellegzetes stílusa, a szecesszió, majd a több irányzat keveredéséből létrejött eklektikus stílus, végül a modern, konstruktivista stílus jegyében alkotott. A legjelentősebb, általa tervezett épületek közé tartozik a Miskolc belvárosában álló szecessziós Weidlich-palota, az eklektikus Aranybika Szálló, ez a patinás debreceni hotel, az immár az ő nevét viselő Margit-szigeti Nemzeti Sportuszoda, valamint a szintén budapesti Millenáris Sportpálya. Emellett ő tervezte – többek között – a Magyar Református Egyház Zsinati Központját, az Újpesti Torna Egylet (UTE) stadionját. Az 1924-es párizsi nyári olimpiai játékok művészi versenyében pedig egy másik magyar építésszel, Lauber Dezsővel közösen ezüstérmet nyertek egy stadiontervükkel úgy, hogy az első díjat nem osztották ki. Egy hosszú, tartalmas életút végén, 1955. november 12-én, Budapesten adta vissza lelkét Istennek… (Forrás: Wikipédia)