Soha ne add fel!

Ez a kyokushin karate jelmondata. S ez Simon Ádámé is, aki egyedüli magyarként űzi ezt a sportot a Beregszászi járásban. A Beregszászi Magyar Gimnáziumban tanuló, kedves arcú, 15 éves fiúról talán sokan nem gondolnák, hogy a világ egyik legkeményebbnek tartott sportjában többszörös bajnok, s hogy az életét is erre alapozva lép a tatamira már több éve.



– Hány évesen és kinek a hatására kezdtél el foglalkozni karatéval?
– Tizenkét éves voltam, amikor az első edzésemre mentem a szüleimnek köszönhetően. Mindig nagyon érdekeltek a keleti harcművészetek. Szerettem volna én is olyan jól harcolni, mint az akciófilmek főhősei, ezért kezdtem el vele foglalkozni.

– Hol tanulsz, ki a mestered?
– A Munkácsi 13. sz. Középiskolában tanulok karatézni. Itt van egy terem, amelyet a foglalkozásokhoz bérlünk, mivel sajnos nincs saját edzőtermünk. A csoportunk neve Triumph karate-klub. Közel ötvenen vagyunk a csoportban. Igor Kapura három danos feketeöves mester az edzőm, aki körülbelül tizenhat éve alakította meg ezt a csapatot. Ő krivoj-rogi születésű, nem beszél magyarul, ezért nekem eleinte édesapám fordított az edzéseken. Rajtam kívül mindenki ukrán volt, de soha nem találkoztam azzal, hogy magyarként kigúnyoltak volna. A csapattársaim igyekeztek mindig kijavítani a beszédben és a technikában egyaránt. Az edző rajtunk kívül Szernyén is működtet egy klubot. Heti háromszor járok Munkácsra edzésre: kedden, csütörtökön és szombaton.

– Miből állnak ezek az edzések?
– Az edzéseket három típusra lehet leszűkíteni. Van a technikai rész, amikor az ütési és rúgási technikákat gyakoroljuk. Van, amikor az állóképességet fejlesztjük. Olyankor csak futás, fekvőtámasz, felülés és guggolás gyakorlatokat végzünk. S van, amikor kimondottan a harcra edzünk, s taktikákat és különféle harcmodorokat gyakorlunk versenyszerűen. Azonban az edzőnk nemcsak arra tanít meg minket, hogyan tudjunk helyesen verekedni, egy versenyen kiállni, nálunk a tiszteleten is nagy hangsúly van. Hogy tiszteljük az idősebbeket és egymást. Nyaranta edzőtáborokban veszünk részt. Ezek jó csapatépítő tréningek is, mert nagyon megerősödik a csapaton belüli kötelék egy-egy ilyen tábor alkalmával. Ezeket szintén Munkácson, a 13. iskolában tartjuk. Nagyon kemény, napi öt-hat másfél órás edzésekkel gyakorlunk. Ez nem egyhetes tábor, csak egy hétvége. Nyáron négy ilyen edzőtáborunk volt, s a szeptemberi versenyeken meglátszott, hogy ki hány ilyen hétvégén vett részt.

– Mik a jellemzői a kyokushin-karaténak?
– A karaténak öt nagy ága van. Ebből a kyokushin a legkeményebbnek elismert karate világszinten. Nálunk az állóképességen van a hangsúly. Egy verseny nem úgy zajlik le, mint például egy átlagos bokszmeccsen, ahol az ellenfelek az első percekben csak méregetik egymást. Itt adva van kétszer két perc egy menetre, amely alatt teljes erőből ütni és ütni kell; persze a szabályok keretin belül. Ezért mondható a legkeményebbnek. Nincs megállás.
Kortól és nemtől függetlenül bárki űzheti. Nálunk a csapatban is van egy lány, aki már feketeöves karatés.

– Az övek terén te hol tartasz most?
– Jelenleg én zöldöves vagyok. A kyokushin-karatéban ez már instruktori szint, de még tanulói. A színes övek a tanulói szintek. Nálunk fehérrel kezdődik, utána jön a narancssárga, a kék, a sárga, a zöld, majd a barna és a fekete. Ahhoz, hogy egy szinttel feljebb kerüljünk, különböző vizsgákat kell letennünk. Ezeken nagyon keményen teljesítenünk kell, akár egy napig is eltarthatnak. Nemcsak testileg, de személyiségben és szellemileg is meg kell felelni az elvárásoknak. Minden foglalkozónak van egy ún. igazolványa a személyes adataival, az övfokozatával, a vizsgákkal, a versenyeken való részvétellel, s az azokon elért helyezésekkel.

– Te is több versenyen szerepeltél már nagyon jó eredményeket elérve.
– Igen. A tavalyi év folyamán két megyei bajnokságon is részt vettem Munkácson, ahol kétszeres megyei bajnok lettem. Ezen kívül különböző formagyakorlatokból rendezett versenyeken, ahol szintén dobogón végeztem. Ebben az éven két országos bajnokságon is szerepelhettem. Az egyiket télen rendezték Luckban, ahol második helyezést értem el, az utóbbi országos bajnokságról pedig szeptemberben bajnokként kerültem ki. Voltam Németországban idén márciusban, ahol harmadik helyezést értem el. Ezen kívül most december elején Kisvárdán első lettem.

– Úgy, hogy ezen a mérkőzésen törött kézzel harcoltál.
– Igen, bár nem az egész versenyen. A döntőben rosszul ütöttem és nagy ütést kapott a hüvelykujjam, aminek következtében eltört. Éreztem, hogy nagyon fáj, ahogy ütöttem egyet, de minket arra tanít a mester, hogy ha az ellenfél olyan helyre is üt, ahová nem szabad és fájdalmat érzünk, ne mutassuk ki. Ez is a keménységet tükrözi. Nálunk volt olyan gyerek, aki törött bordával állt ki Európa-bajnokságon. Az egyik csapattársamnak Németországban mindkét keze megsérült, amikor eltalálta az ellenfele könyökét, s még így is harmadik helyezést ért el.

– Mit jelent ez a sport a te életedben?
– Számomra ez nagyon sok pozitívummal jár. Régebben nagyon sokat betegeskedtem. Az a tipikus tizenéves voltam, aki órákra leragad a komputer előtt. Azonban a sporttal az egészségem is jobb lett, a testem is elkezdett fejlődni, valamint érettebb gondolkodással is látom a világot. Amikor elmegyek egy szórakozóhelyre, nincs bennem félelem, hogy mi lesz, ha belém kötnek, mert tudom kezelni ezeket a helyzeteket, hiszen mi önvédelmet is tanulunk az edzések alatt.

– Vannak, akik szponzorálják ezt a sportot?
– Sajnos nekünk nincsenek támogatóink. A szülőknek kell állniuk anyagilag a versenyeket, a külföldi kiutazásokat, az edzőtáborokat, a vizsgákat, a felszereléseket stb. Számunkra nagyon megdöbbentő volt az, amit a külföldi versenyeken tapasztaltunk. Ott 15-20 szponzor támogat egy-egy versenyzőt. Nálunk viszont mindent önerőből kell véghezvinni. Egy verseny megrendezése az edző és a szülők pénzébe kerül.

– Mik a terveid a jövőt illetően?
– Számomra ez nemcsak egy sport, vagy hobbi, amelyet délutánonként űzök, hanem egy életvitel. Én már nem tudok úgy eltölteni egy napot, hogy ne edzek. Ezért idővel nagyon szeretnék létrehozni itt a Beregszászi járásban egy karate klubot. Nálunk még új keletűnek számít ez a fajta harcművészet, annak ellenére, hogy a világon 15 millióan foglalkoznak kyokushin-karatéval. Szeretném ezt a fajta sportot továbbadni másoknak, mivel nem lehetek olyan önző, hogy a tudásomat magamnak tartsam meg. A Beregszászi járásban ezt a sportot egyedül csak én űzöm. Úgy gondolom, hogy másokat is nagyon érdekelne, de sokan nem engedhetik meg maguknak, hogy heti háromszor Munkácsra járjanak edzésekre, s a tanulást az is megnehezíti számukra, hogy az edző orosz anyanyelvű. Szeretném, hogy a magyar anyanyelvű gyerekek is tudják ezt a sportot űzni, ne csak az ukránok.

Azt mondják, akik ezt a fajta sportot gyakorolják, évek múlva olyan kőkemény izomzattal és állóképességgel rendelkeznek, amely egy átlagember tízszeresét felülmúlja. Ezen kívül önbizalomra, kitartásra és akaraterőre nevel, s arra, hogy soha ne adjuk fel.

Reméljük, Ádámnak sem kell feladnia az álmát, hogy feketeöves mesterként továbbadja azt a fajta tudást, amelyet a kyokushin-karate adott számára. S talál olyan szponzorokat, akik ebben támogatni tudják őt.