60 éve kezdődött a berlini fal építése

Hatvan éve, 1961. augusztus 13-án hajnalban a keletnémet hadsereg és rendőrség egységei lezárták Kelet- és Nyugat-Berlin határát, majd megkezdték az európai megosztottság, a hidegháború és a kommunista diktatúra jelképévé vált berlini fal építését.

A második világháborúban vesztes Németországot és annak fővárosát, Berlint a győztes szövetséges nagyhatalmak (az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország és a Szovjetunió) megszállási övezetekre osztották. A hidegháború kezdete után, 1949-ben a szovjet zónában megalakult a Német Demokratikus Köztársaság, a nyugati szövetséges zónákból pedig létrejött a Német Szövetségi Köztársaság.

A szovjet zóna közepén fekvő Berlin keleti, szovjet része az NDK fővárosa lett, a nyugati szövetségesek által ellenőrzött, teljes egészében keletnémet területek által határolt Nyugat-Berlin különleges nemzetközi jogállást élvezett. Az NDK 1952-ben lezárta határait az NSZK irányába, de Berlin két része között többé-kevésbé szabadon lehetett közlekedni, s 1949 és 1961 között két és fél millió ember távozott végleg nyugatra.

Az NDK és Walter Ulbricht államfő-párttitkár egyre jobban sérelmezte állampolgárai számának fogyatkozását és a nyugati oldalra ingázók által okozott hatalmas veszteséget.

Jóllehet 1961 júliusában még azt mondta, senki sem akar falat építeni, augusztus 11-én a keletnémet parlament teljes felhatalmazást adott a kormánynak az ország védelmében szükséges intézkedések meghozatalára, majd a másnapi pártértekezleten bejelentették a fővárosi határszakasz teljes lezárását. 1961. augusztus 13-án hajnalban az NDK államhatárának biztosítása céljából a hadsereg és a rendőrség egységei szögesdróttal, drótakadályokkal zárták le Kelet- és Nyugat-Berlin határát, az összekötő utcák burkolatát feltörték, a határon áthaladó metró- és vasútszakaszokat lezárták, Nyugat-Berlin és az NSZK között tranzitvonalakat jelöltek ki.

Az akadályrendszer mentén augusztus 15-én kezdődött meg a betonelemekből álló fal felhúzása.

A fal nem az ellenség távoltartása, hanem a lakosság helyben tartása érdekében épült, de hivatalosan antifasiszta védműként emlegették. Az addigi 80 szektorátlépő közül csak 12 maradt nyitva, a tömegközlekedés csonkává vált. A 155 kilométer hosszú, egész Nyugat-Berlint körülvevő, folyamatosan erősített, végül már 3,5 méter magas fal a várost 44 kilométer hosszan szelte át, vonalán 302 figyelőtorony és 20 földalatti bunker volt. Keletnémet területen 100 méterrel beljebb egy szögesdrótrendszer is húzódott, s még ennek megközelítése is szigorúan tilos volt.

A két kerítés közötti halálzónába eső házakat elbontották, helyükre aknamezőt, vizesárokrendszert, kutyák futtatására szolgáló sávot telepítettek, a határőrök mindenkire lőttek, aki belépett a zónába.

A fal egyetlen éjszaka családokat szakított szét, keletberliniek ezreit hagyta munka és megélhetés nélkül. Az első órákban számos atrocitásra került sor, a szigorú biztosítás ellenére az építkezés alatt 85 keletnémet katona és 800 civil szökött nyugatra. A nyugatberliniek tiltakoztak, de az Egyesült Államok tudatta Moszkvával, hogy a nemzetközi élet tényeként elfogadja a fal létezését. A berlini fal tövében mondta el egyik leghíresebb beszédét 1963. június 26-án John F. Kennedy amerikai elnök, aki az Ich bin ein Berliner szavakkal fejezte ki szolidaritását, 1987-ben a Brandenburgi kapunál szólította fel Ronald Reagan amerikai elnök Mihail Gorbacsov szovjet vezetőt, hogy rombolja le a falat.

A fal 1989. novemberi lerombolásáig mintegy ötezer embernek sikerült nyugatra menekülnie, és körülbelül ugyanennyit fogtak el. A határőrök kötelessége volt a menekülőket megállítani, ennek érdekében szigorú tűzparancsot léptettek életbe a falnál. Azt nem tudni pontosan, hogy hányan vesztették életüket menekülés közben: a potsdami Kortárs Történeti Kutatóközpont 140 halálesetet tart nyilván, más intézetek ezt a számot jóval magasabbra, 200-nál többre teszik. Az első áldozat, egy 59 éves nő 1961. augusztus 22-én, az utolsó, egy 33 éves férfi 1989. március 8-án vesztette életét.

Bár Erich Honecker, az NDK vezetője még 1989 januárjában is azt mondta, a fal még száz évig állni fog, az még az év végét sem élte meg.

A kelet-európai változások, a magyar kormány 1989. szeptember 10-i döntése az NDK-ból elmenekültek nyugatra engedéséről az NDK-ban több százezres megmozdulásokhoz vezettek. A minden változtatást elutasító Honeckert elvtársai október 18-án lemondatták, az új vezetés reformokra kényszerült. A fal váratlan leomlását az utazás liberalizálási szabályainak összehangolatlan bejelentése okozta.

Az állampárt politikai bizottságának egyik tagja 1989. november 9-én este élő tévéadásban közölte, hogy megnyitják a határokat, s nem tudva arról, hogy csak fokozatos lazítást terveznek, kérdésre hozzátette: az intézkedés azonnal hatályos. A berliniek még a sajtótájékoztató alatt elözönlötték az átkelőhelyeket, a fallal együtt egy lélektani gát is leomlott, a tovább folytatódó tömegtüntetéseket már a német újraegyesítést sürgető jelszavak uralták.

A következő napokban a berliniek elkezdték bontani a falat, amelynek eltávolítása hivatalosan 1990. június 13-án kezdődött meg, a határőrizet július 1-jén szűnt meg, a műszaki zárat 1991 novemberére számolták fel.

A falnak csak hat rövid szakaszát hagyták meg mementóként, az egyiknél emlékmű áll, egy másikon graffitigalériát hoztak létre. A leghíresebb átkelőhely, a Checkpoint Charlie helyén ma múzeum áll. A falból a világ számos pontjára került egy-egy darab, Magyarországon a Magyar Máltai Szeretetszolgálat zugligeti befogadóközpontjában, az Andrássy úton a Terror Háza Múzeum előtt, és 2019-ben a páneurópai piknik 30. évfordulóján Sopronpusztán helyeztek el egy-egy faldarabot.

Forrás: hirado.hu