A gyermekbántalmazás pszichológiai okai és következményei

– 8 éves keresztfiam van. Szülei apró csínytevéseit 2-3 éves korától pofonnal, kézre veréssel, körmössel büntették. Mára már azonban ez a fenyítés rendszeressé vált, a legapróbb dolgok is képesek kiváltani, és sajnos durva veréssé „fejlődött”.
Hiába kelek a gyerek védelmére, amikor látom vagy hallom, hogy verik, folyton azt a választ kapom, hogy őket, a szülőket is verték az ő szüleik, mégis tisztességes felnőttek lettek belőlük. Én viszont nagyon félek, hogy a gyerek maradandó sérülést szenved, s ő maga is agresszívvá válik majd. Jogos a félelmem? – kérdezte szerkesztőségünktől telefonon egy aggódó keresztanya. Kérdését Berghauer-Olasz Emőke gyermekpszichológushoz, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola Pedagógia- és Pszichológia Tanszékének tanárához továbbítottuk.

– Mi minősül gyermekbántalmazásnak?

– Minden olyan tevékenység, mely a gyermek testi és lelki egészségének épségét veszélyezteti, illetve fejlődésének vagy méltóságának sérelmét eredményezi egy olyan közegben, mely a bizalomra és a felelősségre épülne, gyermekbántalmazásnak (abúzusnak) minősül.

Sajnos, a mai napig fennáll a társadalomnak az a makacs és berögzült téveszméje, mely szerint a gyermeket verni kell, ha nem engedelmeskedik szüleinek vagy nevelőjének. A legtöbb ember így nem tart verésnek egy elcsattant pofont, egy hideg zuhany alá állítást vagy éppen fenékre verést. Az emberi leleményesség, sajnos, e téren kimeríthetetlennek bizonyul.

Az abúzus tárgykörébe tartozik még a lelki terror, amely a hideg, szeretet nélkül nevelő szülői bánásmódtól megkezdve a kegyetlen emocionális (érzelmi) szadizmusig terjed. Nagyon sok szülő bele sem gondol, milyen be nem gyógyuló sebeket ejt gyermekén a gúnyolódással, lebecsmérléssel, érzelmi zsarolással, vagy a „nem szeretlek”-kel való fenyegetéssel.

A gyermekekkel szembeni legsúlyosabb sértő magatartás a szexuális abúzus, amely az esetek többségében rejtve marad a külvilág elől, mivel a durván bántalmazott, megfélemlített gyerek nem mer beszélni a történtekről.

Számos esetben fordul elő az elhanyagolás ténye is, mely legtöbbször a gondozás hiányát, az orvosi ellátás késleltetését, a felügyelet hiányát, a szeretetkapcsolat teljes megvonását jelenti.

Furcsa módon a túlzott anyai gondoskodás éppen ilyen káros lehet. Az állandóan szorongó anya gyermeke minden mozdulatát aggódva figyeli, saját tulajdonának tekinti őt. Felnőtt tulajdonságokat, érettséget vár el tőle, s mivel erre nem képes, folyamatos büntetések halmazát zúdítja rá.

– A férfiak vagy a nők erőszakosabbak?

– A családon belüli erőszak elkövetőiként gyakrabban említik a férfiakat, bár az utóbbi években egyre több esetben jelennek meg a gyengébb nem képviselői is. Kutatások igazolják, hogy a nők ugyanolyan erőszakosak és agresszívak, mint a férfiak. Gyermekbántalmazásnál a nők bizonyulnak az erőszakosabbnak, többször emelnek kezet gyermekeikre, a legtöbb esetben a fiúkra. Ez azzal magyarázható, hogy a nők átlagosan több időt töltenek gyermekeikkel, mint a férfiak, az együtt töltött idő alatt gyakrabban fordul elő a tehetetlenségből fakadó erőszak is.

Azt is figyelembe kell vennünk, hogy mindkét fél szerepet vállal a bántalmazásban – egyikük aktívan, másikuk passzívan, mert nem védi meg gyermekét az őt ütlegelő, zaklató szülőtől.

– Mi vihet rá egy szülőt, nevelőszülőt arra, hogy testileg, lelkileg bántalmazzon egy gyereket?

– A szülők többsége, amikor elképzeli a gyermeknevelést, a gyerek fegyelmezésére, irányítására gondol, így a gyermek testi fenyítését hatékony, szociálisan elfogadott nevelési módszernek tekinti. Tehát nem azért bántják gyerekeiket, mert örömüket lelik a verésben, hanem mert abban a hitben ringatják magukat, hogy a testi fenyítés, a vesszővel, bottal vagy éppen fakanállal „nevelés” pozitív viselkedésmintát tanít. Ilyenkor a gyerekben jogosan merül fel a kérdés: miért szabad a szülőnek verekednie, erőszakoskodnia, amikor ő ugyanezért büntetést kap? A helyzet az, hogy a szülők gyakran nem ismernek más módot gyermekeik féken tartására és saját tehetetlenségük leplezésére. Ritka esetnek számít, amikor valamelyikük is belegondol abba, valójában milyen érzések kavarognak a gyermekben, amikor verést kap, vagy éppen a szülő pofonra álló kezét látja.

Rizikófaktornak számít pl. a szülők fiatal kora, a szociális háttér, a családi problémák, konfliktusok, valamint az alkohol és a drog. A gyermeküket durván bántalmazók agresszívak, uralkodni vágyók, azonban érzelmi szinten éretlenek, alacsony önértékeléssel rendelkeznek. Szinte valamennyi elkövető maga is átélte ugyanezeket a tapasztalatokat gyermekkorában, vagyis áldozat volt.

A felnőtt dolga vigyázni a csemetéjére, aktívan részt venni életében, a velük töltött időt teljes mértékben, okosan megélni (pl. zavaróan hat, amikor fiatal anyuka sétál a gyerekével, s miközben a gyerek kérdezne, ő egyfolytában telefonál), válaszolni kérdéseire, az engedetlenségre, a határok feszegetésére erőszak nélkül egyből reagálni, és akkor megtanulja, hogy minden kérdésére van felelet, a hibák, incselkedések ellenére is szeretik a szülei, és ami a legfontosabb: az agresszivitásra semmilyen körülmények között nem lehet az erőszak az építő válasz.

Keresztyénként tapasztaltam, milyen sokan tévelyegnek a bibliai tanításokra hivatkozva, holott a Példabeszédek 22,6 verse pontosan és félreérthetetlenül fogalmaz, kitűnő nevelési irányadó: „Neveld a gyermeket a neki megfelelő módon, még ha megöregszik, akkor sem tér el attól”.

– Okozhat maradandó sérülést a gyermek személyiségében a szülői bántalmazás?

– Sajnálatos módon igen. A közvetlen hatásoktól a későbbi következményekig rengeteg nehézséggel kell megbirkóznia a gyermeknek. A kisgyermekkorban elszenvedett sérelmek különösen nagy erővel pusztítják a személyiséget. A testi sebeknek egy része begyógyul, a lelki sebek azonban nem gyógyulnak be soha. Mivel a szülőről nem képes bántási szándékot elképzelni, önmagát fogja hibásnak, bűnösnek tartani. A vizsgálatok szerint a fizikailag bántalmazottak között az átlagosnál jóval gyakrabban találunk agresszív, erőszakos magatartást és hiperaktivitást. És az is igaz, hogy a gyermekek nagy többsége passzívvá, visszahúzódóvá és örömtelenné válik, sok esetben alacsony önértékeléssel rendelkezik.

– S milyen szülőkké válnak a súlyosan bántalmazott gyerekek?

– A gyerekek a szüleiktől tanult viselkedési mintát viszik be saját későbbi kapcsolataikba. Ahogyan őket figyelve megtanulja, hogyan kell a saját nemének megfelelően viselkednie egy kapcsolatban, hasonlóképpen viszi örökül a negatív hatásokat is. Azt gondolhatnánk, hogy a legtöbb bántalmazott saját szomorú példáján okulva nem okoz majd fájdalmat gyermekének, a valóság azonban mást mutat: az esetek nagy többségében bántalmazottból bántalmazó lesz.

– A főiskola tanítói és óvodapedagógia szakos hallgatóinak tantervében is ott van ez a téma. Mit kell tennie annak a pedagógusnak, akinek tanítványát rendszeresen bántalmazzák?

– A pedagógus feladata a gyermek szorongásának, bűntudatának csökkentése. Pedagógiai módszerekkel olyan színterek ápolására és fejlesztésére képes, amelyek a gyerek aktuális igényeit képviselik (egymás és a másság tiszteletére, önérvényesítésre, önállóságra nevelés, az együttműködési- és a felelősségvállalás képességének fejlesztése, stb.). Ha a durva bántalmazásnak bármiféle jelét látja a gyermeken, biztosítania kell támogatásáról. Lehetőleg többször is látogasson el a családhoz. A tudatosan végzett családlátogatásnak fontos szerepe lehet akár a tájékozódás, akár a szülőkkel való kapcsolatalakítás területén is. Szélsőséges esetekben kötelessége felvenni a kapcsolatot azokkal a szakemberekkel, akik a gyermek komplex ellátását elősegítik.