A kárpátaljai Robinson Schopenhauert, Kantot és Szolovjovot olvas agyagházában

A Robinson becenévre hallgató Oleg Melnicsenko, aki 2001 óta él az Ungvártól nem messze fekvő Kamjanica falubeli Szkalka egyetemi sporttábor területén, már korábban a figyelem középpontjába került. Van, aki elítéli a 42 éves remetét, van, aki közömbös iránta, de akad olyan ember is, aki egyenesen rajong Oleg nem mindennapi életmódjáért. Kár, hogy nincs szélsőségeket jegyző Guinness Rekordok Könyve, hisz abba biztosan bekerülne a kárpátaljai Robinson hol három-, hol négyemeletes, hol pedig hét méteres, folyami kövekkel díszített csodáival. De lehet, hogy életmódjával is, amelyet ő antropológiai kísérletnek nevez.
– Ez már az ötödik házkísérletem. Először édesapámmal építettünk kör alakú fakunyhót, s ástunk kutat. Fiatalkoromban egyébként nem fogadtam el a hucul kultúrát, vadnak tartottam. Idővel ez megváltozott – rajongani kezdtem érte, s az ukránság, az ukrán ősi hagyományok példájának tartottam. A kunyhóban úgy igyekeztem tölteni a mindennapokat, mint az őseim. Szemen Szkljarenko Szvjatoszlav című regényéből kölcsönöztem a nyitott tűzhely és a vesszőből font, sárral tapasztott kémény ötletét. A ház kerülete mentén gödröket ástam a zöldség- és gyümölcsfélék számára, amelyekben burgonyát, káposztát, almát tartottam. Fűzfába vájt kádban ősi módszerrel melegítettem a vizet tűzben forrósított kövek segítségével.

Télen azonban nehéz volt ezt az építményt fűteni, amiből egyszerűen elegem lett, ezért szétszedtem, s készítettem egy kisebb, szénarétegekkel és mezeivirág-csokrokkal körülvett házat. A lakásom sokkolóan nézett ki, mint valami hatalmas ikebana. Eltelt egy év, ebből is elegem lett, s úgy döntöttem, tökéletesítem: kívül-belül vályoggal kentem be, a tetőt is ebből készítettem. Tavaszra a házat benőtte a fű, és egy kis élő hegyre kezdett hasonlítani. Aztán egy nyári éjjelen támadt egy újabb ötletem. Az agyag vonzóereje abban rejlik, hogy sokszor újrahasznosítható. Gyakran esett és hideg is volt, hozzáfogtam hát egy sajátságos bástya építéséhez. Az építési technológia megkívánta, hogy a hat támasztóelem mindegyikére közel 50 réteg agyag kerüljön fel. Egy ilyen réteg felvitele után legalább fél napot kellett várni, míg kiszáradt, folyamatos tüzeléssel is elősegítve a száradást. Amíg sásból nem készül el a tető, addig nincs értelme hozzáfogni a beltéri munkákhoz. Alkottam még a kemencében egy kis kéményt is. Ezt a házformát én álmodtam meg, igaz önkéntelenül is a nevickei vár tornyára gondoltam, az UFO-k alakjára, s ebből alakult ki ez a szimbiózis s az újítás.

Az első nyíláson keresztül a második emeletre, a másodikon keresztül a harmadikra, a harmadik nyíláson keresztül felülre lehetett jutni. De ezt a házat is elbontottam, részben azért, mert megdőlt, mint a pisai ferde torony (nem jól számoltam ki a felső rész adta terhelést az alsóra, azaz nem erősítettem meg eléggé az alapot), részben meg azért, mert egy új tervem volt: egy tágasabb, érdekesebb ház építése. Mindig új dolgokon, kísérletezéseken gondolkodom.
– Mi késztetett arra, hogy letelepedj itt?
– Elegem lett a városi élet zajából, a káoszból és a sietségből meg a kollégiumból is. Egy szűk szoba közös konyhával és mellékhelyiséggel – egy normális lakás még kilátásban sem volt. Ezért úgy döntöttem, ideköltözöm. Kedvem támadt visszautazni az őskorba, úgy élni, mint az ősemberek, az ő bőrükbe bújni egy kicsit, szélsőséges körülmények között lakni.

Korábban, amikor még az egyetem biológia szakán tanultam, minden tavasszal és télen itt pihentem, a Szkalkán. Nincs itt olyan házikó, olyan szoba, amelyben ne éltem, ne aludtam volna. A Szkalkának akadtak rajongói a filológusok, fizikusok, orvostanhallgatók között is. Két évig őrként dolgoztam itt. A tábor aurája, a természet, a bükkerdő, a levegő végleg belém ivódott. Rájöttem, hogy ez egy energetikai mező, a pozitív energia helye, hogy nincs értelme máshová menni, másvalamit keresni. Itt ismerkedtem meg a jövendőbeli feleségemmel, Natáliával is. Innen vitte őt a Szkalka főorvosa a szülészetre a saját gépkocsijával. Fiúnk, Márk ma már 17 éves. Rendszeresen látogatnak engem, főleg ha a kerti munkálatok ezt kívánják, ritkán télen is.
Egy alkalommal ki is rabolt egy ismeretlen, betörte az agyaggal megerősített bejárati ajtót. A szerszámaimat, a vödröket és tálakat is ellopták.

– Mesélj az életedről!
– Talán csak egy keveset, mert nem szeretek a múlton rágódni. Rahón születtem, ott élnek a szüleim. Három fiútestvérem van, az egyik Oroszországban, a másik Lembergben él, a harmadik pedig Csehországban dolgozik. A rahói iskolát aranyéremmel fejeztem be, az egyetemet vörös diplomával. Aktívan sportolok.
Arról álmodtam, hogy doktori tanulmányokat folytatok majd nappali tagozaton, de csak levelezőre vettek fel. Ez a kettő azonban sokban különbözik, ezért abbahagytam. Pár évig a Növényvédelmi Intézetnél dolgoztam. Kerékpáron beutaztam szinte egész Kárpátalját, jártam majdnem az összes hegycsúcson, magaslaton. A jövőmet a Szkalkán képzelem el, összemosódott vele. Úgy gondolom, hogy így folytatom a tudományos tevékenységet, hiszen a természettel kommunikálok non-stop üzemmódban, a biológia vesz körül minden oldalról. Ez az én földi és mennyei paradicsomom.

– Mivel foglalkozol egész nap?
– Ez az évszaktól függ. A nyár főleg a ház építésével telt, az alapanyagot el kellett hozni, fel kellett dolgozni, szárítani kellett. Főzni is kell természetesen (legtöbbször babot főzök, dinnyét, burgonyát sütök, paprikát, paradicsomot savanyítok), ásni kell a kertben, gombázni menni, egyszóval munka mindig akad. Néhány éve tartottam kecskéket, bárányokat. Mindenhová követtek engem, mintha meg lettek volna szelídítve, de meg kellett válnom tőlük, túl nehéz volt etetnem őket. Egyszer, miután visszatértem az erdőből, a két báránynak meg a négy kecskének nyoma sem volt, egy hétig a színüket sem láttam. Aztán kiderült, hogy a bárányok egy öreg kecskével Nevicke közelében legelésznek egy hotel közelében.
Általában földre terített gyapjúpokrócokon alszom, ilyenekkel is takarózom lábbal a tűz felé fordulva, s így alszom el, a csillagokat nézve, a ragadozó madarak hangját hallgatva. Igazi romantika… elektromos energiát, csakúgy, mint mobiltelefont, nem használok. Szinte egyáltalán nem használok műanyagot sem (elmosolyodik).

Imádom nézni a természetet – a köveket, a fákat, az eget, a zöldet. Most élelmiszerekkel ellátva várom a telet, van elég bab, káposzta, burgonya, alma tartalékolva. Intenzíven dolgozom a dupla mennyezet kialakításán, hogy bármekkora fagyban melegben alhassak odafenn.
Az erdő ápolójának szoktam magam nevezni: ha az emberek szemetelnek, megkárosítják a fákat, akkor rendet teszek. Hál’ Istennek a Szkalkára csak függőhíd vezet, autóval nem lehet megközelíteni. Másképpen nagy szemétgyűjtő hellyé, kloákává válna. A mi népünk vad, neveletlen turistaként viselkedik, mondván, ha nem az enyém, akkor köpök rá. Én nem engedem meg magamnak, hogy akár csak egy csikket is eldobjak valahol, ez a föld meggyalázását jelentené. Sajnos elég régen dohányzom, naponta egy dobozzal szívok el. Szeretek kávézni, nyáron sörözni, mit lehet tenni? Fogat egyébként hamuval mosok, ez egy ősi módszer.
– Nem írsz naplót? Szemmel láthatóan születnek filozófiai gondolataid, amelyeket érdemes volna feljegyezni valamilyen formában.
— Az életem a naplóm is egyben. A naplóm az emlékeimben, a fejemben van.
– Az emlékek természetük szerint hajlamosak a sérülésre, törlődésre.
– Korábban olvastam itt Schopenhauert, Szolovjovot, Kantot, Joyce-ot, Nabokovot. Náluk jobban nem lehet valamiről írni. Nincs is ehhez tehetségem. Most olvasom sokadszorra a The Golden City-t (Arany város) John Twelve Hawkstól, Jack Londontól a Vadon szavát. A panteista filozófia áll közel hozzám: abban hiszek, hogy Isten jelen van mindenben és mindenütt.
(Oleg Melnicsenkot Kárpátalja turisztikai látványosságai közé kellene sorolni. Mihajlo Fedisinec)

A zakarpattya.net.ua nyomán