A kuruc hadak főgenerálisa

„Gyönge violának letörött a szára, / Az én bánatomnak nincs vigasztalása. / Süvít a szél Késmárk felett, / Édes hazám, Isten veled. / Nagy Bercsényi Miklós sírdogál magában, / Elfogyott szegénynek minden katonája. / Süvít a szél Késmárk felett, /Édes hazám, Isten veled.”
Gondolom, sok olvasónk ismeri ezt a bús hangulatú kuruc nótát. S bár az a tény talán kevésbé köztudott, miszerint a Rákóczi-szabadságharc bukásakor nem egy bujdosó kuruc a Felvidék északi részén, a Szepességben fekvő Késmárk városát útba ejtve emigrált Lengyelországba, mindannyian ismerjük a dalban szereplő gróf Bercsényi Miklóst, a Rákóczi-szabadságharc második számú vezetőjét, aki sok szállal kötődött szülőföldünkhöz. Tekintsük most át fordulatokban bővelkedő életútját.

A Vágtól az Ungig

A Felvidék északnyugati szegletében, a Duna felé igyekvő Vág folyó mellett áll Temetvény vára. Id. Bercsényi Miklós, Dunán-inneni helyettes főkapitány, majd tábornok és német származású hitvese, Rechberg-Rothelöwen Mária fiaként, 1665. december 6-án itt látta meg a napvilágot a majdani kuruc vezér. Rövid ideig a Nagyszombati Egyetemen tanult, majd Esterházy Pál nádor udvarába került, s édesapjához hasonlóan katonai pályára lépett: 1685-ben a sellyei vár kapitánya lett. Parancsnoki kinevezésekor már két éve tartott a törököt Magyarországról kiverő háború, s 1686-ban a fiatal parancsnokot is Buda alá vezényelték. A Lotharingiai Károly herceg által vezetett, soknemzetiségű keresztény ostromló csapatok és az Abdurrahman pasa keze alatt harcoló török védők közötti kemény küzdelemben olyan derekasan megállta a helyét, hogy a vár bevétele után ezredessé léptették elő. Néhány hónap múlva részt vett Szeged felszabadításában, majd a Tisza menti fontos erődítmény és a mellette fekvő véghelyek főkapitányává nevezték ki. 1687. szeptember 14-én apjával együtt grófi címet kapott, s aranysarkantyús vitézzé ütötték. Feleségül vette az addig az ungvári várbirtokot uraló Drugeth család utolsó sarját, Drugeth Krisztinát, így ő lett az Ung mentén álló erősség ura, 1691-ben pedig örökös ungi főispáni címet szerzett. Új várát megerősítette, palotáját fényesen berendeztette, s jelentős műkincsgyűjteménnyel gazdagította. A főispáni cím elnyerése mellett kinevezték a felvidéki bányavárosok vicegenerálisává, 1696-ban pedig még magasabb rangra emelkedett, Felső-Magyarország hadbiztosa lett, s biztosítva volt számára a fényes jövő – amennyiben szemet huny a Habsburgok jogsértései, illetve a hadbiztossági területén tevékenykedő császári parancsnokok önkényeskedései fölött.

Ő azonban nem tudta lenyelni, hogy I. Lipót császár semmibe vegye hazája jogrendszerét, a rendi alkotmányt, és országgyűlések helyett rendeletekkel kormányozzon, melyek különböző mértékben, de a társadalom minden rétegét szegénységbe taszították, miközben császári tábornokok, osztrák, német hadseregszállítók gyarapodtak az ország javaiból, és saját földjén szorították háttérbe a magyarságot, így 1697-ben tisztségéről lemondott. Birtokai több helyütt szomszédosak voltak a Bécsből ez idő tájt hazatelepült II. Rákóczi Ferencéivel, így a két főúr az őszi vadászatok során egyre gyakrabban járta együtt az erdőket, de már nem is a vadászatról, hanem az ország bajairól beszélgettek, s miközben életre szóló barátságot kötöttek, megérlelődött bennük egy Habsburg-ellenes összeesküvés terve.

Az első emigráció és a reményteljes hazatérés

II. Rákóczi Ferenc vezetésével, Bercsényi és több más felső-magyarországi főúr részvételével ki is bontakozott a császári ház magyarországi uralmát megdönteni hivatott összeesküvés, mely francia segítséggel akarta megszabadítani a végsőkig kizsigerelt országot I. Lipót önkényuralmától. Ám a szervezkedés 1701-ben lelepleződött, Rákóczit és több társát letartóztatták, Bercsényi azonban még idejében Lengyelországba menekült, s Magyarország felszabadítása ügyében tárgyalásokat kezdeményezett a varsói francia követtel, Du Héron márkival, melyekbe – a bécsújhelyi börtönből való kalandos szökését és lengyel földre érkezését követően – Rákóczi is bekapcsolódott. A diplomata útján megnyerték XIV. Lajos francia királyt, hogy támogassa a tervezett szabadságharcot, miközben otthon is érlelődött a lázadás, az Északkelet-Magyarország erdeiben bujkáló kurucok követségeket menesztettek a Brezán várában tartózkodó emigránsokhoz, az utóbbiak pedig szövetségre léptek a szegénylegényekkel, akik 1703 májusában, Esze Tamás és Kis Albert vezetésével kirobbantották a felkelést. II. Rákóczi Ferenc Vereckénél átlépte a határt, munkácsi veresége után azonban visszahúzódott a hegyek közé, Zavadkára, július elején pedig – a francia uralkodótól kapott tetemes összeggel, valamint Rákóczi szolgálatába felfogadott lengyel és román katonákkal (két dragonyos- és négy gyalogosszázaddal) – Bercsényi Miklós is megérkezett Lengyelországból.

A megerősödött kuruc sereg leereszkedett a Kárpátokból, majd a tiszabecsi győzelem eredményeként átkelt a „legmagyarabb folyón”, s megkezdte a diadalmas tiszántúli hadjáratot. Ostromzár alá vették Szatmár várát, bevették Kállót, Debrecen is csatlakozott a szabadságharchoz, ám a Nagyvárad elővárának számító Váradolasziban szolgáló császárpárti szerb határőrök kitörtek az erősségből, legyőzték Bóné András kuruc csapatait, és dúlni, fosztogatni kezdték a Rákóczi pártjára állt területeket. Bercsényi azonban lovasaival és szekerekre ültetett gyalogságával villámgyorsan Váradolaszi alá vonult, s augusztus 6-án megrohamozta, bevette, majd felperzselte az erődítményt.

Csaták, országgyűlések, diplomáciai megbízatások

A Tiszántúl felszabadítása után több kuruc sereg utat vett Felső-Magyarország felé, Ocskay László és Borbély Balázs az ősz folyamán meghódoltatták a fejlett kézműiparukról is híres bányavárosokat, s több várat is bevettek, köztük Lévát. Ocskay itt ütötte fel a főhadiszállását, ám a zabolátlan természetű (később árulóvá vált) kuruc vezér hetekig csak mulatozott és dorbézolt, így váratlanul érte Leopold Schlick és Forgách Simon császári tábornokok támadása, akik 1703. október 31-én a lévai csatában súlyos vereséget mértek a szabadságharcosokra, visszafoglalták Körmöcbányát, Selmecbányát és Besztercebányát, majd továbbvonultak Zólyom felé. A Tokajnál táborozó, ekkor már generálisi rangot viselő Bercsényi Miklós azonnal az előrenyomuló labancok feltartóztatására indult, Rákóczi beleegyezésével magához rendelte az ugyancsak tábornoki címet nyert Károlyi Sándort, s húszezer fősre növekedett seregével ellentámadásba lendült. A tetemes haderő láttán Schlick visszavonult a bányavidékre, Forgáchra bízva Zólyom védelmét. A kurucok november 15-én értek a város alá, s legyőzték a császári generálist, aki kénytelen volt visszahúzódni a városfalak mögé, kitörési kísérlete pedig véres vereségbe torkollt. November 23-ra a város Bercsényi kezébe került, aki a település fölé emelkedő vár ostromát a Zólyom és Nógrád vármegyei felkelőkre bízta, míg ő felszabadította Bártfát, Késmárkot, Lőcsét, Lévát, s ami a legfontosabb: a bányavárosokat, melyek arany-, ezüst- és vasérckitermelésükkel, kardok és lőfegyverek gyártásával erősítették a szabadságharcosok táborát. December 7-én pedig a zólyomi vár is kapitulált.

1704 tavaszán Heister Siegbert tábornok kísérletet tett a Felvidék visszavételére, ám a kurucok dunántúli betörésének a hírére a fenyegetett országrészbe sietett, így Bercsényi újból támadásba lendült. Ritschan tábornokot vezényelték ki ellene, aki a Szomolányi-szoroson keresztülvergődve át is kelt a Fehér-Kárpátokon. Ám május 28-án Szomolány falunál Bercsényi megtámadta, Károlyi és Ocskay pedig két oldalról bekerítette az ellenséges sereget, mely visszahúzódott a szorosba, ahol viszont népfelkelők zúdultak rájuk, szétverve a labanc hadat. A sebesült császári hadvezér átadta a kardját Bercsényinek, aki azonban visszaadta neki a fegyvert, és kórházba küldte a foglyát…

1705 szeptemberében országgyűlésre került sor Szécsény határában, ahol Bercsényi javaslatára – lengyel mintára – létrehozták a rendi konföderációt, vagyis a rendek szövetségét, és vezérlő fejedelemmé választották II. Rákóczi Ferencet. Kinevezték a 24 tagú szenátust, melynek Bercsényi is a tagjává vált, s ő lett a kuruc hadak főgenerálisa. Váltakozó sikerű harcok után, 1706-ban fegyverszünetet kötöttek a már három éve hadban álló felek, Nagyszombatban pedig béketárgyalások kezdődtek a kurucok és a bécsi udvar között, melyen Bercsényi vezette a szövetkezett rendek küldöttségét. Ez elismerte volna a Habsburgok trónöröklési jogát, de csak az elsőszülöttre vonatkozóan, cserében követelték a császári katonaság eltávolítását, az önálló, de Magyarországgal laza kapcsolatban lévő Erdélyi Fejedelemség elismerését, valamint azt, hogy legyen önálló magyar nemzeti hadsereg. Az udvar azonban nemet mondott, a tárgyalások véget értek, ahogy később a fegyverszünet is, s újból fellángoltak a harcok. 1707 májusában, az ónodi országgyűlésen pedig Rákóczi indítványára a rendek trónfosztottá nyilvánították a Habsburg-házat. Ugyanezen év őszén, a vezérlő fejedelem megbízásából Bercsényi Miklós Varsóba utazott, hogy szövetségkötés céljából tárgyalásokat folytasson az ott tartózkodó I. (Nagy) Péter orosz cárral, mivel XIV. Lajos nem támogatta kellőképpen a szabadságharcot. A szövetséget szeptember 14-én megkötötték, egyik példányát október 10-én, Ungváron írta alá Rákóczi, a cár pedig két hónap múlva Moszkvában megerősítette. Ám a svédek ellen vívott ún. nagy északi háború sodrában az oroszok még annyi támogatást sem küldtek, mint a franciák. A sorsdöntő 1708-as trencséni vereség után pedig lassan leáldozott a szabadságharc csillaga. 1710-ben Bercsényi ismét Lengyelországba utazott, hogy szorgalmazza az orosz segítséget, ám nem járt sikerrel. Itt érte el a szatmári béke és a nagymajtényi fegyverletétel híre. (A később született, fentebb leírt kuruc nóta tehát kicsit „sántít”: a főgenerális nem a bukás után, bujdosóként emigrált lengyel földre, hanem még előtte érkezett oda, diplomáciai megbízatással – L. M.)

„Rodostó – ostorod”

Hősünk is élhetett volna a békeszerződés által a szabadságharc résztvevői, köztük a vezetők számára is felkínált amnesztia lehetőségével, „csak” el kellett volna ismernie a Habsburgok uralkodói jogát. Ő azonban nem akart térdet-fejet hajtani a magyar nemzet ellenségei előtt, inkább az emigrációt választotta. Öt évig Lengyelországban, Brezán várában tartózkodott, 1716-ban pedig a szultán meghívására az Oszmán Birodalomba utazott. A következő évben török csapatokkal betört Dél-Magyarországba, hogy újabb szabadságharcot robbantson ki, de nem járt sikerrel, kénytelen volt visszavonulni. II. Rákóczi Ferenccel és megannyi, bujdosóvá lett bajtársával együtt a Márvány-tenger partján, Rodostóban telepedett le. Száműzetésük színhelyéről kesernyés anagrammát költött: „Rodostó – ostorod.” Ott is hunyt el 1725. november 6-án.

(Források: R. Várkonyi Ágnes: Két pogány közt, Bánlaky József: A magyar nemzet hadtörténelme, Wikipédia)