A molnárlegény, akiből hadvezér lett

Hunyadi Mátyás – aki maga is köznemesi eredetű család sarjaként került trónra 1458-ban – nem egy, a társadalmi ranglétra alsó fokán álló személyt emelt magas politikai vagy katonai tisztségbe, ha felismerte a bennük rejlő tehetséget.
Így járt el a rendkívüli testi erővel bíró Kinizsi Pál esetében is, akit egyszerű közkatonaként sorozott be seregébe, de látva hadvezetői képességeit, egyre komolyabb feladatokat bízott rá, előbb a nyugati háborúiban, majd az előrenyomuló Oszmán Birodalom elleni küzdelemben, melynek során megannyi győzelmével igazolta uralkodója bizalmát.
A legendás kezdetektől a cseh és az osztrák háborúig
Minden bizonnyal az ő megkereszteléséről is íródott anyakönyvi bejegyzés, ám a falvak, városok feldúlását magával hozó „török világ” idején ez az okirat is megsemmisült, így születésének pontos éve és helyszíne egyaránt ismeretlen. Valószínűleg az 1430-as években, vagy kissé később, 1446 körül láthatta meg a napvilágot, ám a különböző helyi mondák szerint éppúgy szülőhelyének tekinti magát a Veszprém megyei Nagyvázsony, mint a bihari Csucsa vagy Kinis, esetleg a temesközi Kenézfalva (jelenleg a három utóbbi helység Romániához tartozik). Abban viszont megegyeznek a legendák, hogy az apja molnár volt, ő pedig molnárlegényként dolgozott az édesapja mellett. Egy ízben azonban Mátyás király – kíséretével – véletlenül útba ejtette a vízimalmukat, s az eltérő források szerint vagy az uralkodó, vagy a király egyik hadvezére, Magyar Balázs, vagy annak lánya, Benigna vizet kért Kinizsi Páltól, a molnárlegény pedig – tálcaként – a fél kezében tartott malomkövön szolgálta fel a vízzel telt ivóedényt a lovaglásban megszomjazott személynek. Meglehet, Mátyás kezdetben csak hatalmas termete és rendkívüli fizikuma miatt gondolta úgy, milyen jó vitéz válhatna belőle, így besorozta hadseregébe, ám meglátva benne a született parancsnokot, egyszerű, paraszti származása ellenére huszár-, majd vértes-tiszti rangba emelte, a királyi testőrség tagja lett, 1468-tól pedig már Magyar Balázs egyik alvezéreként vett részt Hunyadi Mátyás csehországi háborújában.
Az uralkodó ugyanis világosan látta: Magyarország nem számíthat egy nagy keresztény összefogásra, más európai országok jelentős támogatására a fenyegető török veszély elhárításában, így ő maga akarta hódító háborúkkal, a cseh királyi és a német-római császári cím megszerzésével olyan erőssé tenni hazáját, hogy megakadályozza annak az Oszmán Birodalom általi bekebelezését. 1468–1469 folyamán hadaival elfoglalta Morvaországot, Sziléziát és Lausitzot, (1469-ben a csehországi nemesség egy része királlyá is választotta), a szűkebb értelemben vett Csehországot azonban nem sikerült meghódítania. Ráadásul 1474-ben hatalmas cseh–lengyel sereg akarta harapófogóba szorítani a Szilézia fővárosába, Boroszlóba behúzódó Mátyást, aki azonban ügyes taktikával visszavonulásra kényszerítette a sokszoros túlerőben lévő cseheket és lengyeleket. A cseh háborút végül 1479-ben zárták le, s a béke értelmében Mátyás megtarthatta az általa elfoglalt területeket, valamint – a Cseh-földet uraló Ulászlóhoz hasonlóan – a cseh királyi címet is. A háborúban derekasan küzdő Kinizsi már 1472-ben – uralkodói adományként – megkapta Nagyvázsony várát, a hozzá tartozó uradalommal együtt, s az erődítmény megerősítése mellett felvirágoztatta a mezővárosi rangra emelt települést, ahol 1478-ra felépíttette a pálos kolostort, valamint annak templomát. Közben viszont a törökök sem tétlenkedtek a déli végeken. A meghódított Szerbia területén, az oszmán – magyar határfolyó, a Száva déli partján felépítették Szabács várát, hogy annak védelmében hadjáratokat vezessenek a Délvidékre, ám 1475–1476 telén a király ostrom alá vette az erősséget, melynek bevételében Kinizsi Pál is tevékenyen részt vett. 1477-ben pedig már önálló hadvezérként harcolt Mátyás III. Frigyes német-római császár ellen vívott, magyar győzelemmel végződött háborújában (az ún. első osztrák háborúban).
Csata Kenyérmezőnél
A következő esztendőben az uralkodó Temesvár várkapitányává és Temes vármegye főispánjává nevezte ki az egykori molnárlegényt, aki így az Oszmán Birodalom elleni védelem „tűzvonalába” került, lévén, hogy Temesvár volt Délkelet-Magyarország legjelentősebb erődítménye, a magyar végvárrendszer egyik legfontosabb láncszeme, melyet 1462-ben, 1467-ben és 1471-ben egyre hevesebben támadtak a törökök. A híres déli végvárrendszer a XV. században, Luxemburgi Zsigmond, valamint Hunyadi Mátyás uralkodása alatt épült ki a Vaskapu és az Adriai-tenger között, s két, egymással párhuzamosan húzódó erődítmény-láncolatból állt. Erdélyben pedig néhány, a Déli-Kárpátok hágóit őrző erősség, valamint a masszív falakkal övezett dél-erdélyi szász városok egészítették ki a várrendszert. A külső védvonal nagyobb végvárai köré bánságokat szerveztek, s a déli vármegyék is hozzájárultak az erődítmények fenntartásához. Mátyás átszervezte és központosította a végvárrendszert. A keleti területeken – Temesvár székhellyel, Kinizsi Pál irányítása mellett – már 1479-ben létrehozta az Alsó Részek Főkapitányságát, míg a Dráva–Száva közén, valamint az észak-boszniai és horvát földeken emelt erődítményeket az egyesített Horvát és Szlavón bánsághoz csatolta. A várláncolat nyugati és keleti része között helyezkedett el a legjelentősebb erősség, Nándorfehérvár, melyet „Magyarország kulcsaként” emlegettek.
A végvárrendszer egészen az 1520-as évekig hatékonyan működött, s megakadályozta, hogy nagyobb oszmán seregek özönöljék el Magyarország belsejét, ám kisebb portyázó török hadak olykor egészen Nagyváradig benyargaltak, vagy éppen Vas és Zala vármegyéket pusztították. A legjelentősebb oszmán had, a dunai bégek egyesült serege pedig – Isza bég vezetésével – 1479-ben hatolt be Erdélybe, hogy egy Magyarországot gyengítő támadással vazallusukká tegyék a Mátyáshoz húzó Stefan cel Mare moldvai vajdát, s végleg rábírják a magyarok és a törökök között „hintapolitikát” folytató Tepelus Basarab havasalföldi vajdát, hogy urának ismerje el a szultánt. Isza bég hadai Havasalföldön keresztül érték el Dél-Erdélyt, s a Lator folyó felső folyásánál nyíló hágón átkelve október 9-én törtek be a Magyar Királyságba. A szerterajzó török lovasok iszonyú pusztítást vittek végbe a Szászföldön, sőt a Gyulafehérvártól északra eső falvakat is felégették, s a rabláncra fűzött, rabszolgáknak szánt foglyok tömegével együtt október derekán érték el a Maros völgyében, Alkenyér és Felkenyér között elterülő Kenyérmezőt. Itt állta el az útjukat Báthori István erdélyi vajda, aki időközben segítségül hívta Kinizsi Pált, valamint Vuk Brankovicsot, a Mátyás által uralt észak-szerbiai területek vajdáját, akik gyors menetben a megtámadott országrészbe siettek.
Az október 13-án kibontakozó csata előtt a magyar sereg balszárnyán sorakoztak fel Brankovics csapatai, valamint a szász hadak, középen helyezkedett el Báthori, míg a jobbszárnyon, a Felkenyértől északnyugatra húzódó dombokon Kinizsi állította fel seregét. A csata kezdetén a törökök visszaszorították ellenfeleik balszárnyát, sőt a derékhadat is. Az oszmán balszárnyon küzdő Ali bég azonban rövid harc után megfutamodott, miután rohamra indultak ellene a temesi főispán nehézpáncélos lovasai, akik élén, mindkét kezében kardot forgatva, szélvészként zúdult le a lejtőn Kinizsi Pál. A magyar jobbszárny így oldalba és hátba kapta a Báthorit szorongató s már csaknem felmorzsoló török centrumot, mely sokáig keményen állta a sarat, ám miután Isza bég súlyos sebet kapott, az itt küzdő oszmán csapatok is futásnak eredtek. Az újból támadásba lendülő magyar derékhad és a balszárny viszont – az alsó részek főkapitányával együtt – szinte teljesen bekerítette őket, s csak kevesen szabadultak ki az acélkapocsként köréjük záródó gyűrűből. A havasalföldi gyalogos segédcsapatok egy ideig még tartották állásaikat, ám Kinizsi és Báthori nehézpáncélosai őket is legyűrték, s ezzel véget ért a török elleni háborúk egyik legnagyobb magyar diadalt hozó ütközete.
Harcok a Délvidéken, és a végzetes várostrom
A temesi főispán a következő esztendőben feleségül vette Magyar Balázs lányát, Benignát, s királyi adományként megkapta Somló várát, melyet a nagyvázsonyi erősséghez hasonlóan felújított. Ám nem sokáig időzhetett új birtokán, mivel az erdélyi betörés megtorlása végett még ugyanebben az esztendőben nagyszabású magyar támadás indult az Oszmán Birodalom ellen. Nyugaton Vuk Brankovics, Egervári László horvát–dalmát–szlavón bán és Dóczy Péter jajcai bán zúdult rá a törökök által uralt Dél-Boszniára, s egészen Szarajevóig nyomultak előre, ahol vereséget mértek az ellenük felsorakozott török hadra. Kinizsi Pál pedig 30 ezer fős sereggel tört be az oszmánok által szinte teljesen bekebelezett Szerbiába, s a Marica folyó mentén Krusevacig vonult, miközben több csatában is megverte a Kenyérmezőnél egyszer már megfutamított Ali bég hadait. 1481-ben azonban – Iszkander pasa vezetésével – ellentámadásba lendültek a muzulmánok, s feldúlták Temesvár környékét. Az alsó részek főkapitánya azonban nemcsak hogy visszaverte az ellenséges hadat, hanem folytatva annak üldözését, az Al-Duna déli partján, Galambócnál teljesen szétverte azt. Több ezer katonájával együtt, maga a pasa is elesett a harcban. 1482-ben Kinizsi – Báthorival együtt – ismét támadásba lendült, Becsénél újabb győzelmet aratott a törökök felett, majd az Al-Duna menti fontos török végvár, Szendrő falai alatt többször is megverte a szendrői bég csapatait. A sorozatos vereségek hatására II. Bajazid szultán békét kért Hunyadi Mátyástól, s az 1483-ban öt évre megkötött, majd 1488-ban újabb öt évre meghosszabbított békeszerződés eredményeként a törökök jó ideig nem támadták nagyobb haddal a Délvidéket, csak a „szokásos” portyákat vezették a magyar területekre, melyeket természetesen rendre megtoroltak a végvárainkban szolgáló katonák.
1490-ben azonban – egyes források szerint szélütés, mások szerint mérgezés következtében – elhunyt Mátyás király. Természetes fia, a boroszlói polgárlánytól, Edelpeck Borbálától született Corvin János, valamint IV. Kázmér lengyel király fia, Ulászló egyaránt jogot formált a magyar trónra, s Kinizsi elkövette élete legnagyobb hibáját: Ulászló mellé állt, s a Tolna vármegyei Csontmezőn legyőzte Corvin Jánost, aki ezután lemondott a Szent Korona iránti igényéről. A lengyel királyfi – II. Ulászló néven – magyar uralkodó lett, ám mint kiderült, tökéletesen alkalmatlan volt a trónra, s uralma alatt indult meg Magyarország hanyatlása. Közben, Mátyás halálát kihasználva, II. Miksa német-római császár (III. Frigyes utóda) betört a Dunántúlra, s elfoglalta Székesfehérvárt. Egy évre rá azonban Kinizsi és Báthori felszabadította a fontos várost. Ugyancsak 1491-ben II. Ulászló a Száva mellékére küldte nagy elődje híres zsoldoshadát, a fekete sereget, hogy harcoljon a török ellen. Ám nem tudta élelmezni őket, így a katonák fellázadtak, s rabolni, dúlni kezdtek, mire a király parancsára a temesi főispán, ha nehéz szívvel is, de szétverte az egykor legendás zsoldossereget. Nagyobb kedvvel indult csatába a következő évben, amikor a Magyarország belső bajait felismerő törökök ostrom alá vették Nándorfehérvárt, Kinizsi azonban elűzte a falak alól az oszmán hadat. Ezt követően benyomult Szerbiába, majd több győzelmet is aratott a Délvidékre támadó muszlim csapatok fölött, s megakadályozta, hogy áruló tisztek az ellenség kezére játsszák a felmentett Nándorfehérvárt. 1494-ben az uralkodó Szendrő elfoglalásával bízta meg, s noha szélütés érte, még félig bénán, hordszéken is a vár alá vitette magát, hogy vezesse az ostromot, ám november 24-én ő is elindult a minden élők útján. S jó időnek kellett eltelnie, mire hozzá fogható törökverő hadvezér született.
(Források: http://crowland.uw.hu/images/csata/kenyermezo.html, wikipédia)