A nyomortól a világhírnévig

Valószínűleg a ma Kárpátaljának nevezett területen született legjelentősebb személyiség volt, aki éppúgy megtapasztalta a hihetetlen nyomort, mint a paloták fényűző életét, s aki egy gondviselésszerű találkozás nélkül talán egész életét egyszerű asztalosként élte volna le.
Ám festőművésszé válva, nevét – még életében – nemcsak Nyugat-Európában, de az Atlanti-óceán túlpartján is megismerte a művészetkedvelő közönség. Ő volt Munkácsy Mihály, a XIX. századi realista festészet egyik legkiemelkedőbb képviselője, aki Munkácsról indult el a képzőművészet Parnasszusa felé.
Árvaság, szegénység – és három sorsdöntő találkozás
A Latorca-parti város központjától az autóbusz-pályaudvar felé vezető főút mentén, az egyik lakóház falán márványtábla hirdeti, hogy 1844. február 20-án itt nyitotta rá szemét a nagyvilágra a magyar képzőművészek egyik legnagyobbika. Édesapja, a XVIII. század elején Magyarországra betelepült bajor hivatalnokcsaládból származó Lieb Mihály kincstári sótisztként dolgozott Munkácson, majd Ung és Bereg vármegyék táblabírája lett, míg édesanyja a Forgách grófok mándoki tiszttartójának a lánya, Reök Cecília volt. A leendő festőóriás élete első éveiben polgári jólétben nevelkedett, nem is sejthette, hogy kiskamaszként milyen keserves sors jut majd osztályrészéül. Apja ugyanis részt vett az 1848–1849-es forradalomban és szabadságharcban, melynek elbukása után a bosszúvágytól fűtött Habsburg-hatalom őt is börtönbüntetésre ítélte, s 1853-ban távozott a földi világból. Édesanyja már három esztendővel korábban elhunyt, így az árva anyai nagybátyjához, Reök István békéscsabai ügyvédhez került, aki – mivel a kis Mihály a gyengébb tanulók közé tartozott – iparosi pályára szánta a gyermeket. A fiú 1855-ben inas lett Lángi Mihály helybeli asztalosmester mellett, s bár nagybátyja előnyös szerződésben rögzítette az alkalmazás feltételeit, az iparos nem tartotta be ezeket, hanem rossz ellátás mellett napi 10-12 órát dolgoztatta tanoncát. A keserves inasévek leteltével pedig még rosszabbra fordult a sora: 1858 novemberében segédi állást kapott az aradi Albrecht Ferdinánd asztalosműhelyében, ahol két évig nyomorgott, koplalva és nélkülözve, egy félévig például nem is kapott meleg ételt. Nem csoda, hogy a rossz bánásmód miatt súlyosan megbetegedett, s 1860 végén visszatért ekkor már Gyulán lakó nagybátyjához, akinek a családjánál kikúrálták.
A következő év februárja sorsdöntő találkozást hozott, az akkor még Lieb Mihálynak nevezett, rajzolgatni kezdő fiatalember Fischer Károly rajztanárnál megismerkedett Szamossy Elek festővel, akinek megmutatta az alkotásait. A művész azonnal felismerte a tehetségét, tanítani kezdte, majd 1863-ban – mestere ajánlólevelével a zsebében – Pest-Budára utazott Harsányi Pálhoz, az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat titkárához, aki a Magyar Nemzeti Múzeum Képtárának a vezetőjéhez, Ligeti Antalhoz irányította, ő pedig pártfogásába vette a pályakezdő festőt. S bár Reök István megpróbálta visszatéríteni az asztalosi szakmához, az unokaöcs és Ligeti végül is meggyőzték arról, hogy nem az asztalospad mellett, hanem a festőállvány előtt van a helye. Pártfogói biztatására életképeket kezdett alkotni, majd 1865-ben beiratkozott a Bécsi Képzőművészeti Akadémiára, ám a tandíjat nem bírta fizetni, így kénytelen volt elhagyni a felsőoktatási intézményt. A következő év februárjában pedig szembetegség támadta meg, s Isten után csak a pest-budai Rókus-kórház szemorvosának, dr. Hischler Pál kezelésének köszönhetjük, hogy rendbejött a látása, különben soha nem tudta volna megfesteni világhírű műveit.
1866-ban – a Magyar Képzőművészeti Társulat támogatásával – megkezdte tanulmányait a híres Müncheni Festőakadémián, az 1867-es kiegyezés eredményeként megalakult magyar kormány tevékeny és tehetséges kultuszminisztere, báró Eötvös József további 800 forintos ösztöndíjat utalt ki a számára, ő pedig a következő esztendőben – szülővárosára utalva – Munkácsyra magyarosíttatta a nevét. A Müncheni Festőakadémián folytatott tanulmányai után a neves düsseldorfi képzőművész, Ludwig Knaus mellett tökéletesítette festészeti tudását, egy időre le is telepedett a Rajna-vidéki városban, s megalkotta egyik leghíresebb korai művét, az Ásító inast, melyen kamaszkori emlékeit idézte fel az agyondolgoztatott, fáradt kisinas remekbe sikerült ábrázolásával.
Egy zseni felemelkedése
1869-ben vászonra vitte első nagyméretű, sokalakos, jelentős festményét, a Siralomházat, melynek elkészítésében a szabadságharccal, valamint az azt követő megtorlásokkal kapcsolatos gyermek- és ifjúkori emlékei is szerepet játszottak, s a düsseldorfi iskola lélektani megjelenítési módját alkalmazta a drámai hatású mű megalkotásában. Festményét elküldte a Párizsi Szalonba, ahol aranyérmet nyert vele, a műalkotással egy csapásra a nyugati világ ismert és elismert festői közé emelkedett, Wilstack amerikai milliomos pedig tízezer frankért vásárolta meg a képet. 1870-ben – részben a porosz–francia háborút megjárt katonák élményei, részben a ’48-as emlékek hatására – megfestette a sebesültek számára kötszert készítő lányokat, asszonyokat ábrázoló művét, a Tépéscsinálókat. Egy év múlva Párizsban vett bérbe egy műtermet, ám alkotói válságba esett, ezért jó ismerőse, De Marches báró meghívta colpachi kastélyába, ahol visszanyerte élet- és alkotókedvét. A főnemes halála után 1874-ben feleségül vette annak özvegyét, Cécile-t, s Magyarországot is érintő nászútjuk után hol a kastélyban, hol a műteremmel felszerelt párizsi palotájukban laktak. Ecsetje alól sorozatban kerültek ki realista táj-, illetve életképei, köztük a Kukoricás, a Poros út, a Colpachi park, a Rőzsehordó nő, a Köpülő asszony, az Éjjeli csavargók, a Zálogház. Tájképein a lombokon vagy a poron áttetsző fény olyan vibráló könnyedségét festette meg, mely párját ritkítja, életképein pedig nagy műgonddal, az eltérő sorsú emberek lélektanilag is pontos, igen kifejező ábrázolásával mutatta be a társadalom különböző tagjait. Emellett ún. „szalonképeket” (gazdag szobabelsőkben játszódó jeleneteket) is festett, melyek egyik legjobban sikerült darabja A baba látogatói.
1878-ban vászonra vitte Milton című képét, bemutatva, ahogy a XVII. század világhírű angol költője, John Milton már vakon és betegen, de még mindig töretlen alkotókedvvel diktálja lányának Elveszett paradicsom c. művét. A festményt az 1878-as párizsi világkiállítás magyar osztályán is bemutatták, s aranyéremmel díjazták, I. Ferenc József osztrák császár és magyar király pedig vaskoronarenddel tüntette ki, és nemesi rangra emelte Munkácsyt. Valóban megélt keresztény hitét kifejezve, 1880 és 1896 között megalkotta Krisztus-trilógiáját (Krisztus Pilátus előtt, Golgota, Ecce Homo). S mivel a kereszten értünk szenvedő Jézus, valamint a másik két elítélt megfestéséhez nem talált modellt, magát feszíttette keresztre (természetesen nem veretett szegeket a kezébe és a lábába, hanem „csak” rákötöztette magát egy keresztfára, de így is majdnem rosszul lett), De Sue márki pedig lefényképezte, hogy a fotó alapján anatómiailag pontosan ábrázolhassa a megfeszítetteket. 1885-ben az Amerikai Egyesült Államokban is bemutatták a trilógia első darabját, a Krisztus Pilátus előtt c. műalkotást, a bemutatón Pulitzer József amerikai magyar laptulajdonos és Depew szenátor is köszöntötte Munkácsy Mihályt, s az akkori elnök, Grover Cleveland is fogadta őt a Fehér Házban. Majd amerikai milliomosok keresték fel rendre a műtermét, s többnyire portrékat és „szalonképeket” festtettek vele. Kolorisztikus tehetsége, kiváló emberábrázoló képessége arcképein is érvényesül, mint azt az idős Liszt Ferencet vagy Haynald bíborost ábrázoló művei is bizonyítják.
Az utolsó évek
1893-ban befejezte Honfoglalás című festményét, melyet az akkor épülő jelenlegi budapesti Országház számára készített, két év múlva pedig az ugyancsak sokalakos Sztrájk c. kép, valamint a terebesi Andrássy-kápolna részére készült, nagyméretű, a Krisztus-trilógiához hasonlóan a Megváltó értünk hozott áldozatának a témáját feldolgozó, Sirató asszonyok a keresztfánál c. alkotás került ki az ecsetje alól. 1895-ben a Magyarországra való hazatérésen gondolkodott, ám erre már nem került sor. 1897-ben idegei felmondták a szolgálatot, kitört rajta a téboly, ezért előbb Baden-Badenbe, majd a Bonn melletti endenichi szanatóriumba szállították, ahol 1900. május 1-jén elhunyt. S mivel festményei alapozó anyagául bitument használt, mely meleg tónusokat biztosított, ám mint kiderült, elsötétíti a csodálatos képeket, így a Munkácsy-művek karbantartása jelentős gondokat okoz a restaurátoroknak.