A pizzától a desszertig: hét étel, amelyet híres emberekről neveztek el
Az előkelő éttermek menükártyáin a legtöbb étel kap valamilyen jelzőt, amely alapjaiban határozza meg magát az étket. De vajon tudjuk-e, hogy kiről nevezték el a Benedek-tojást? Hogy ki készítette el először a Margherita-pizzát? Vagy hogy miért vitázik egy habcsókos süteményen Ausztrália és Új-Zéland? Ahogy nekünk, embereknek, úgy az ételeknek is külön történelmük van.
A Rockefeller-osztriga titka
1899 óta őrzi hétpecsétes titok a New Orleans-i Antoine’s étterem tulajdonosa, Antoine Alciatore fia, Jules által megálmodott ételkülönlegesség, a Rockefeller-osztriga receptjét.
A saját héjába visszatöltött, grillen vagy sütőben készült, csupán 15 dollárba kerülő ínyencség máig vonzza a gasztronómia szerelmeseit. Becslések szerint az eltelt több mint száz évben mintegy 3,5 millió alkalommal rendeltek belőle az étteremben.
Az ifjú séf azért találta ki a különleges csemegét, mivel a szintén népszerű éticsigás ételekben igencsak hiányt szenvedtek. Tökéletes marketingfogásként az akkor leggazdagabb amerikairól, John D. Rockefellerről nevezték el.
Az ötlet a dúsgazdag üzletembernek is tetszett, és gyakran rendezett partikat Alciatore-éknél, ahol az egyik fogás természetesen a róla elnevezett osztriga volt.
A századforduló óta számos ínyenc és konkurens séf kívánta megfejteni a luxusétel receptúrájának titkát, állítólag a következő összetevőket minden bizonnyal tartalmazza a fogás: osztriga, bacon, zsemlemorzsa, petrezselyem, fokhagyma, mogyoróhagyma, tejszín, parmezán sajt, ánizslikőr és vaj.
Egy 1986-os kutatás során egy százéves Rockefeller-osztrigát vizsgáltak meg laboratóriumi körülmények között, kiderült, hogy az ínyencségben mindezek mellett helyet kapott még olívaolaj, reszelt angolzeller szára, pépesített petrezselyem és kapribogyó is.
Néhány ételkutató a spenótot tartja „felelősnek” a mártást uraló zöld színért, az Antoine’s séfjei azonban ezt rendre cáfolják.
Pavlova könnyed tütüje
Ha Ausztráliában vagy Új-Zélandon vendégeskedünk karácsony estéjén, szinte biztos, hogy előkerül a nyári forróságban kifejezetten jóleső, hűsítő desszert, a Pavlova.
A habcsókra hajazó, kívül roppanós, belül krémes állagú, a tetején pedig tejszínhabbal és gyümölcsökkel megszórt sütemény világszerte igen népszerű, elkészítése ugyanis csupán türelmet és egy erős habverőt igényel, igazi titka pedig a keményre felvert tojásfehérje.
Bár a szeretet ünnepének elengedhetetlen kelléke, késhegyre menő viták dúlnak a két óceániai ország kutatói között, honnan is eredeztethető valójában a könnyed sütemény.
A mennyei ínyencséget övező legendáknak csupán egy közös nevezője van, mégpedig az, hogy az 1920-as évek táján a térségbe látogató, világhírű orosz balerináról, Anna Pavlováról kapta a nevét.
Az egyik történet szerint a művésznő egy wellingtoni (Új-Zéland) hotelben szállt meg, ahol a séf olyan desszerttel lepte meg, amelyhez az inspirációt Pavlova tütüje adta.
Helen Leach kulináris antropológus vette a fáradtságot, és 667 Pavlova-receptet szedett össze, szerinte a legrégebbi új-zélandi recept 1929-ből való, míg az ausztrálok mindössze egy 1935-ös változatot tudnak felmutatni.
Természetesen a kontinens méretű ország szakértői szerint már egy 1926-os szakácskönyvükben szerepelt a mennyei édesség, igaz, az a Pavlova köszönőviszonyban sem volt a valódi habcsókos desszerttel, de legalább már a neve megvolt.
Az ottani história szerint a már idősödő balerina egy perthi (Ausztrália) hotelben szállt meg, ahol Bert Sache séf olyan édességet készített számára, amely könnyedségével a színpadon táncoló balerinákat juttatja az ember eszébe.
A sütemény alapja egyébként valószínűleg német eredetű, végleges formáját pedig az Újvilágban nyerte el.
Virág vagy királyné?
Az egyik legismertebb, pizzával kapcsolatos történet szerint 1890 júniusában I. Umbertó olasz király és felesége, Margit (Margherita) Nápolyba látogattak.
A szervezők a leghíresebb helyi séfet, Raffaele Espositót kérték fel arra, hogy valamivel lepje meg a királyi párt. (Egy másik verzió szerint a királyné megbetegedett a francia szakács főztjétől, így valamilyen olaszosra vágyott, ezért fordultak az itáliai séfhez.)
Esposito specialitásának elfogyasztása után a királyné azonnal tollat ragadott, és megköszönte neki a kulináris élményt.
Ezen felbuzdulva a séf megalkotta a leghazafiasabb pizzát, amely feltétjének alapanyagai (paradicsom, mozzarella, bazsalikom) az olasz trikolór színeit adták, nevét pedig a fenséges asszonyról mintázta. Sajnos a meglepően sokak által ismert legenda nem igaz.
Az ugyanezen alapanyagokból készült pizza bizonyíthatóan már a XVIII–XIX. század fordulóján is jelen volt a Vezúv környékén. Egy 1830-as, Nápolyról és környékéről szóló könyv pedig a pontos elkészítését is leírta.
Egy 1849-es, Emanuele Rocco nevéhez köthető feljegyzés továbbá elmagyarázza, hogy a vékony mozzarellaszeleteket virágalakban kell lefektetni a paradicsomszószra a bazsalikomlevelekkel együtt.
Minden bizonnyal a margarétára hasonlító kompozíció miatt nyerhette el a nevét a pizza. Ám magát a pizzanevet csupán 1866-ban Francesco De Bourcard írta le először, megemlítve, hogy a Margherita már a három legkedveltebb pizzafajta között szerepelt.
Könnyed fogás a fogatlan Stroganoff grófnak
„Két órával főzés előtt egy darab puha marhahúst nyersen vágjuk kockákra, sózzuk, és kicsit borsozzuk meg!
Vajat és egy kanál lisztet keverjünk el, két csésze húslevessel öntsük fel, aztán egy teáskanálnyi mustárt és egy kevés borsot rakjunk bele, keverjük el, forraljuk fel, majd hűtsük vissza, és két evőkanál tejfölt adjunk hozzá!
Aztán süssük meg a marhát vajon és tegyük bele a szószba!” – olvasható Elena Ivanovna Molohovec Ajándék a fiatal háziasszonyoknak című 1871-es szakácskönyvében, ahol elsőként jelent meg a Stroganov (a francia átírás miatt lett Stroganoff) bélszín elkészítésének módja.
Az egyik leghíresebbé vált orosz étel eredeti receptjében még nem szerepelt a ma már az étel ízvilágát alapjaiban meghatározó hagyma, gomba, paradicsompüré, valamint a kovászos uborka sem.
A francia és az orosz gasztronómia jellegzetességeit tartalmazó, nem népi eredetű étel létrejöttéhez több legenda is kötődik.
Az egyik ismert történet szerint Sztroganov gróf gyakran rendezett palotájában olyan összejöveteleket, amelyekre bármely művelt és illően felöltözött ember betérhetett, s az egyik ilyen találkozón tálalták fel először ezt a híres étket.
Egy másik forrás szerint viszont az agg, fogatlan gróf számára a séfje, André Dupont akart egy könnyen fogyasztható fogást készíteni, s ez lett a Stroganoff-bélszín.
Ami bizonyos: a két világháború között Oroszországban és Kínában is igen népszerű étel volt, az USA-ban a bevándorlók terjesztették el.
Viktória királynő szivacsa
Viktória királynő étvágyáról is híres volt, étrendjét, valamint hihetetlen torkosságát tekintve nem meglepő, hogy míg esküvője idején csupán 45 kilót nyomott, a halála előtti időkben már legalább 127 centis derékbőséggel büszkélkedhetett az alig 150 centiméter magas uralkodó.
Idősebb korában állítólag már arra is képes volt, hogy fél óra alatt 7-8 fogást elfogyasszon.
Rendszeres délutáni teája mellé egy, már abban a korban is klasszikusnak nevezhető piskótaszeletet is elmajszolt.
A manapság Viktória-szivacs, Viktória-szendvics, szivacspiskóta vagy Viktória-sütemény néven emlegetett nyalánkság – amely egyébként az egyik első élesztőmentes desszert – régóta ismert volt, ezt a fajta édességet a XVI. század közepén a spanyol udvarban tevékenykedő Giovan Battista Cabona itáliai cukrászmesterhez kötjük.
A jó állagú, omlós, könnyű szerkezetű, vajas-cukros alapból kiinduló, citromillatú piskótafajta receptje Gervase Markham költő 1615-ös, angol nyelvű könyvébe került be először.
Máig tartó népszerűségét a lefekvés előtt is édességet majszoló Viktória királynő mohósága mellett főként a sütőpor elterjedésének köszönheti, amivel a piskóta még magasabbra emelkedett, szerkezete még szivacsosabbá, könnyebbé vált.
Garibaldi keksze
Az életét a forradalmaknak és Itália egyesítésének szentelő Giuseppe Garibaldi vérbeli katonaként nem étkezett „fényűzően”, kerülte a lakomákat, és mivel Latin-Amerika országai sokszor nem pénzben, hanem szegényes étellel fizették ki a fiatal olasz és társainak szolgálatait, később sem vágyott a nyolcfogásos vacsorák után.
Absztinens volt, legszívesebben juhsajtot evett kenyérrel, illetve tavasszal friss lóbabbal. Szerette a tőkehalat, a szárított fügét és a mazsolás kekszet.
Mindezek ellenére az olasz forradalmárról számos ételt neveztek el, az egyik leghíresebb a Garibaldi-keksz, amelyet – sok más gasztronómiai legendával ellentétben – valóban azért találtak fel, hogy Garibaldi neve ékesíthesse.
A világkalandor 1854-ben Angliában járt, és belopta magát a szigetországiak szívébe.
Akkor sem feledkeztek meg róla, amikor a türelmetlen aggastyán néhány évvel később alig pár ezer katonája élén elérte, hogy Itália jelentős része egyesülhessen.
A londoni Peek Freans kekszgyár, miután sikerült magához csábítania az egyik leghíresebb cukrászt, Jonathan Carrt, piacra dobta 1861-ben a Garibaldi nevével fémjelzett kekszet, amelyet a britek ma is igen gyakran fogyasztanak a jól megérdemelt délutáni teájuk vagy kávéjuk mellé.
Az eredeti keksz két – lisztes, vajas, porcukros alapból készített, tetején cukorral megszórt – tésztaszelet közé szorított ribizlirétegből állt, ám később elterjedtek olyan változatok is, amelyek tésztájába egyszerűen mazsolát kevertek, és úgy sütötték ki.
Tojás másnaposság ellen
1894 egyik reggelén Lemuel Benedict visszavonult bróker – aki többek között azzal került bele az újságokba, hogy gazdag család gyermekeként, minő skandalum, egy operaénekesnőt vezetett az oltár elé – hihetetlen másnaposan ébredt.
Miután levánszorgott a Waldorf Hotel éttermébe, a pincértől ropogós vajas pirítóst, buggyantott tojást és pirított bacont kért egy kis hollandi mártással, remélve, hogy ez majd némiképp csökkenti a macskajajt.
Oscar Tschirky főpincért (aki nem mellesleg a Waldorf-saláta és az Ezer sziget öntet kiötlője) annyira lenyűgözte ez az ízkavalkád, hogy hamarosan a menüre került a reggeli, azzal a különbséggel, hogy a felsoroltakat megspékelte egy kis sonkával, és a pirítós helyére angol muffint tálalt.
Így szól az egyik legenda az igen népszerű Benedek-tojás „feltalálásáról”, amit maga Benedict árult el halála előtt.
Egy másik verzió szerint viszont az ínyencség először 1860-ban a Delmonico’s alsó-manhattani éttermében készült el, LeGrand Benedict és kedves felesége rendelése alapján, és az egyik korábbi séfjük, a már említett Oscar Tschirky publikálta 1894-ben Eggs à la Benedick néven.
Számos további szóbeszéd létezik még a reggeli különlegesség eredetéről. Van, aki Benedict Arnoldhoz, az amerikai szabadságharc árulójához köti, van, aki szerint a püspökeinek a paróka viselését megtiltó XIII. Benedek pápa találhatta fel, bár ő még állítólag citromos mártással fogyasztotta.
Egy újabb történet szerint egy bizonyos Edward P. Montgomery rakta össze a tojásos szendvics végső változatát – E. C. Benedict sorhajókapitány ötlete alapján.
Forrás: mult-kor.hu