A polgári magyar állam egyik megalkotója

Legjelentősebb államférfijaink közé tartozott. Már fiatalon bekapcsolódott a reformkor pezsgő politikai életébe, az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc idején pedig katonaként, majd diplomataként szolgálta nemzetünket.

A bukás után ő is emigrációba kényszerült, miközben hazájában – távollétében – fő- és jószágvesztésre ítélte a császári törvényszék. Az önkényuralom lassú enyhülésének időszakában azonban amnesztiában részesült, s az egykori halálra ítélt emigráns nagy szerepet játszott a kiegyezés tető alá hozásában, majd – miniszterelnökként – a polgári magyar állam létrehozásában, végül pedig – mint az Osztrák–Magyar Monarchia külügyminisztere – tevékenyen részt vett az európai nagypolitika alakításában. Ő volt gróf Andrássy Gyula, az egyik legfényesebb pályát befutó magyar politikus.
A leendő közéleti kiválóság egy felvidéki arisztokrata családban, gróf Andrássy Károly és Szapáry Etelka grófnő gyermekeként látta meg a napvilágot 1823. március 8-án, a különböző források szerint Tőketerebesen, Kassán vagy Oláhpatakon.
A Pesti Egyetem jogi karának elvégzését követően közéleti pályára lépett. Széchenyi István keze alatt dolgozva bekapcsolódott a Tisza-szabályozás terveinek az elkészítésébe, az első ármentesítő társaság megszervezésébe, illetve a Zemplén megyei közgyűlés munkájába, több, politikai tárgyú cikket jelentetett meg Kossuth Lajos újságjában, a Pesti Hírlapban. 1847. október 14-én pedig vármegyéje országgyűlési követévé választották, így kijutott az 1847–1848-as (utolsó) rendi gyűlésre.
A forradalom kitörése, majd az első magyarországi demokratikus választások után az első népképviseleti országgyűlés felsőházának a tagjaként folytatta politikai tevékenységét. 1848 szep­temberében, Jellasics támadásakor azonban a zempléni nemzetőrök parancsnokaként a harctérre sietett, s részt vett a Habsburg-párti horvát bán csapatai ellen vívott, magyar diadalt hozó, szeptember 29-ei pákozdi csatában. Az 1849. április 1-jén megindított tavaszi hadjárat során már őrnagyi rangban, Görgey Artúr tábornok segédtisztjeként harcolt a magyar főseregben, kitűnt az offenzíva legnagyobb összecsapásában, a szintén magyar győzelemmel végződött isaszegi ütközetben, valamint a budai vár bevételénél.
Május végén azután, a cári intervenció árnyékában, Batthyány Kázmér külügyminiszter konstantinápolyi nagykövetnek nevezte ki Andássyt, s azzal bízta meg, hogy érje el az Oszmán Birodalom Oroszország elleni fellépését, ami részben lekötötte volna az oroszok erejét, és csökkentette volna a Magyarországra nehezedő nyomást, ám sajnos, nem sikerült elérnie a török beavatkozást. A szabadságharc elbukása után az emigrációt választotta, a Törökországból Franciaországba költöző száműzöttekhez csatlakozott, s a következő éveket nagyrészt Párizsban élte le.
Az Ausztria vereségével végződött 1859-es francia–piemonti–osztrák háború után enyhülni kezdett Magyarország elnyomatása, 1861-ben, majd 1865-ben ismét országgyűlési választásokra kerülhetett sor, s Andrássy Sátoraljaújhely képviselőjeként bejutott a parlamentbe. Deák Ferenchez csatlakozva bekapcsolódott a kiegyezés előkészítésébe. A magyar országgyűlési küldöttség egyik vezetőjeként tárgyalásokat folytatott I. Ferenc József császárral a Magyarország számára nem teljes, de nagyfokú önrendelkezést és polgári fejlődést biztosító megegyezés ügyében, az ún. hatvanhetes országgyűlési bizottság tagjaként pedig részt vett a kiegyezés pontjait tartalmazó okmány megszövegezésében. A császári udvarnak, persze, a magyarbarát Erzsébet császárné (Sissy) kivételével, nem akarózott engedményeket tenni Magyarországnak, ám az 1866-os porosz–osztrák háborúban elszenvedett osztrák vereség végül Bécset is hajlamossá tette az osztrák–magyar kapcsolatok rendezésére, s 1867-ben megtörtént a kiegyezés. Ugyanebben az évben a magyar királlyá is koronázott I. Ferenc József császár magyar miniszterelnökké nevezte ki Andrássyt, aki kormányával hozzáfoghatott az 1849-ben elakadt magyar polgári átalakulás véghezviteléhez.
1867. február 17. és 1871. november 14. között töltötte be a kormányfői tisztséget, miközben belügy-, illetve honvédelmi miniszterként is tevékenykedett. Kormánya újból életbe léptette az 1848-as választójogi törvényt, mely szavazati jogot biztosított a férfilakosság mintegy negyede számára, ami a korabeli Európában jó aránynak számított. Tető alá hozták a magyar–horvát kiegyezést, elérték Fiume Magyarországhoz való visszacsatolását (az adriai-tengeri kikötővárost Mária Terézia császárnő, királynő kapcsolta hazánkhoz, az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc leverése után azonban elszakították tőlünk). Létrehozták az osztrák–magyar közös hadseregtől különálló magyar haderőt, a magyar királyi honvédséget, kidolgozták az Európában egyedülállóan demokratikus nemzetiségi törvényt, mely teljes nyelvi és kulturális egyenjogúságot biztosította a nem magyar nemzetiségű állampolgárok számára, miközben háttérbe szorították a korábbi évszázadok során Magyarországra bevándorolt románok és szerbek szeparatista törekvéseit.
Felállították a Legfőbb Állami Számvevőszéket, az igazságszolgáltatást elválasztották a közigazgatástól, melynek eredményeként a bíróságok valóban független intézményekké váltak. Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszter hathatós közreműködésével pedig életbe léptették az 1868. évi népiskolai törvényt, melynek köszönhetően hazánkban is megindulhatott a modern állami közoktatás. Andrássy elérte a közvetlenül Bécs fennhatósága alá tartozó, Magyarországgal szemben osztrák ütőkártyaként felhasználható déli határőrvidék felszámolását – az itt szolgáló, a császári hadvezetés parancsnoksága alá tartozó, Habsburg-párti szerb határőrök komoly katonai erőt képviseltek –, és a magyar közigazgatásnak az adott területre való kiterjesztését.
Emellett a kiváló politikus sokat tett a közlekedés és a kereskedelem modernizálásáért, az ipar impozáns felfejlődéséért – miniszterelnöksége idején épült ki például a diósgyőri nehézipari központ –, Budapest fejlesztéséért, európai színvonalú nagyvárossá válásáért. Ezenkívül pedig a Monarchia külpolitikájára is nagy hatást gyakorolt, megakadályozta, hogy a közös osztrák–magyar állam a franciák oldalán bekapcsolódjon az 1870–1871-es porosz–francia háborúba (a hadba lépés teljesen értelmetlen lett volna, ráadásul vesztesként is került volna ki belőle az ország).
1871 novemberében azután Andássyt nevezték ki az Osztrák–Magyar Monarchia külügyminiszterévé, s nyolc évig irányította az államszövetség külpolitikáját. Véget vetett az osztrák–olasz, valamint az osztrák–porosz ellentétnek, s barátivá tette a Monarchia Olaszországhoz, illetve Németországhoz fűződő kapcsolatát. Kezdetben Oroszország felé is közeledni próbált, ám később ellenérzés támadt benne a cári birodalom iránt a balkáni orosz terjeszkedési tervek miatt, melyek keresztezték a Monarchia balkáni térnyerését célzó elképzeléseket. Amikor az 1877–1878-as orosz–török háborúban a cári birodalom – nagyarányú győzelmeivel és befolyási területének megnövekedésével – felborulással fenyegette az európai hatalmi egyensúlyt, megszervezte az Osztrák–Magyar Monarchia, Anglia és Németország Oroszország ellen irányuló együttműködését, s tető alá hozta az 1878-as berlini kongresszust, melyen az európai nagyhatalmak visszafogták Szentpétervár megnőtt „étvágyát”. A Monarchia felhatalmazást nyert Bosznia-Hercegovina okkupálására, amit az államszövetség hadserege végre is hajtott. Ám a súlyos vér- és pénzáldozatok miatt Andrássyt heves politikai támadások érték, melyek következtében 1879-ben lemondott, ám előtte még aláírta az általa szorgalmazott, oroszellenes élű osztrák–magyar–német szövetség megkötéséről szóló szerződést. A politikával később sem szakított, magyar parlamenti képviselőként tevékenykedett, s 1889. március 5-én tartotta meg utolsó országgyűlési felszólalását. Ekkor azonban már benne munkálkodott a betegség, és 1890. február 18-án, a Fiume melletti Voloscában végleg lehunyta szemét a magyar polgári átalakulás egyik legjelentősebb képviselője.

Lajos Mihály