88 éve nevezték ki Adolf Hitlert Németország kancellárjává

Szerző: | 2021.01.30., 09:56 | Színes

1933. január 30-án nevezték ki Adolf Hitlert, a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt vezetőjét Németország kancellárjává. 12 évig tartó regnálása alatt hozott világégést, soha nem látott diktatúrát és a történelemben példátlan szervezettséggel végrehajtott, szisztematikus népirtást. Kevés ember fejtett ki pusztítóbb hatást az emberiségre, mint a Harmadik Birodalom Führere. De ez az ellenfelei által „szobafestőnek” gúnyolt ember hogyan érte el, hogy a történelem legpusztítóbb háborúját és egyik legszörnyűbb ideológiáját hozza el Európa közepén?

Ahhoz, hogy megértsük a 88 évvel ezelőtt kancellárrá kinevezett Hitler hatalomra jutását, közel sem elég ’33-ig visszamenni, ugyanis a folyamat, melynek eredménye a Führer 12 évig tartó uralma, már jóval korábban elkezdődött. Visszamehetünk időben akár a napóleoni háborúkig is, onnan keresve magyarázatot a nemzetiszocializmus megjelenésére és térnyerésére, de e témában már számos történész készített remek tanulmányokat, könyveket.

Cikkünk célja, hogy átfogó, mégis érthető magyarázatot adjon arra, hogy mi vezetett odáig, hogy egy állam teljes infrastruktúrát épített ki emberek megsemmisítésére és hogyan juthatott hatalomra egy olyan ember, aki mindezt véghezvihette.

  • A kérdést el lehet intézni azzal, hogy a világháborús vereség radikalizálta a német társadalmat.
  • El lehet intézni azzal, hogy a zsidóság módszeres irtása előtt sem volt idegen az antiszemitizmus Európában.
  • El lehet intézni azzal, hogy a Hitler vezette kormány húzta ki a gazdasági válságba süllyedt Németországot a mélyből.

De ezek a válaszok amellett, hogy egyszerre igazak, nem kizárólagosak. Az hogy az események abban a formában történtek, ahogyan iskolai tanulmányainkból ismerjük őket, több tényezőből is állt.

Mint ismeretes az első világháborút (vagy ahogyan akkoriban nevezték: a Nagy Háborút) a Német Birodalom és Ausztria-Magyarország, azaz a Központi Hatalmak elveszítették. A Párizs környéki békék azonban az okok megértése és feltárása helyett a bosszúállás szándékával köttettek az antanthatalmak részéről. Ma már tudjuk, hogy a versailles-i békerendszer egyben a második világégés aláírása is volt.

Az igazságtalan békerendszer, a megfizethetetlenül magas jóvátétel és a korábbi, birodalmi berendezkedést felváltó politikailag instabil liberális wiemari köztársaság joggal vívta ki a németek ellenszenvét.

Az új politikai rendszer a hadsereg támogatására sem számíthatott, hiszen azt is a Német Birodalomtól örökölte. A hadsereg lényegében állam volt az államban és az 1920-as évek elején lezajló hiperinflációs válság sem segítette az első német demokráciába vetett bizalom kialakítását.

Nem csoda tehát, hogy az új demokráciába vetett bizalom – ha volt is – megrendült és szárnyra kaptak az összeesküvés-elméletek, melynek célpontjai leginkább a zsidók voltak. Egy korabeli beszámoló, egy 1871-ben született katona tollából:

„Hazatérve már nem becsületes németek között találtuk magunkat, hanem olyan csőcselékben, amelyet a legalantasabb ösztönei mozgattak. Úgy tűnt, bármilyen erényeik voltak egykor a németeknek, azokat egyszer s mindenkorra maga alá temette a szennyes áradat… A promiszkuitás, a szégyentelenség és a romlottság ülte torát. A német nők mintha elfelejtették volna, hogyan kell németnek lenni, a német férfiak pedig mintha feledték volna, mi a becsület és a tisztesség. A zsidó írók és a zsidó sajtó büntetlenül garázdálkodhattak, s minden magukkal ránthattak a mocsokba.”

Persze a fentebb idézett mondatok nem jelentik azt, hogy a teljes német társadalom így gondolkodott volna, de megvolt az alap, amelyre később az antiszemita szólamokat pengető Hitler mozgalma épülhetett és erősödhetett.

Weimar esélye a fennmaradásra egy tartós, jóléti állam kiépítése lett volna (ezt tette később az NSZK), de nem volt rá képes.

A gazdaság nehéz helyzete, a hiperinfláció, a „poroszos jellemmel” ellentétes életmód, az instabil politikai rendszer és a különböző militarista csoportok grasszálásai mind-mind hozzájárultak az első német demokrácia bukásához, de az egyik legfőbb és talán legkevésbé hangsúlyozott oka az volt, hogy a weimari köztársaság nem egy organikusan kifejlődött, hanem a tekintélyelvű császárságot felváltó rendszer volt, melyet a versailles-i békerendszer „ültetett a németek a nyakára”.

Az a tény sem elhanyagolható, hogy az első világháborút egy fegyverszünet, valamint a versailles-i béke zárta le, nem pedig Németország letarolása, mint a második világháború során. A második világháború után szimbolikus jelentőséggel bírt, hogy idegen hatalmak szállták meg több éven át a Reich-et, majd a berlini blokád azt is megmutatta az embereknek, hogy ezek az idegen hatalmak nem jelentenek automatikusan ellenséget is, ezzel megakadályozva, hogy újra kitenyészhessen a gonosz.

A németek nemzeti büszkeségét aligha lehetett kétségbe vonni abban a korban. Hihetetlen volt számukra, hogy vereséget szenvedtek a Nagy Háborúban, hiszen katonáik a legjobbak közül kerültek ki, szerették hazájukat és igazi németek voltak.

Emellett szól továbbá, hogy a weimari köztársaság továbbra is a Német Birodalom (Deutsches Reich) nevet használta, bár a zászlót a korábbi fekete-fehér-pirosról lecserélte a ma is használt fekete-vörös-arany lobogóra.

A büszkeségnek akkor még semmi köze nem volt a később Hitler által favorizált fajelmélethez, egyszerűen saját történelmük és eredményeik megcsúfolásának érezték, ami Versailles-ban történt. Ilyen talajon gyorsan szárba szökkentek azok az elméletek, melyek Németország hátbaszúrásáról, belső árulásokról szóltak. Maga Hitler is nemegyszer használta a „novemberi árulók” szófordulatot, mikor a versailles-i szerződés aláíróit emlegette.

Az osztrák születésű későbbi diktátor származását és életrajzát nem egy könyv, film vagy cikk vette górcső alá, de arról mindenképp érdemes megemlékezni, hogyan is kezdődött a világháborúban is harcoló Hitler politikai pályája. A hadsereg megbízható politikai ügynökeként vett részt az Anton Drexler által 1919 elején alapított Német Munkáspárt egyik gyűlésén, ahol szónoklatával olyan mély benyomást tett, hogy pillanatok alatt párttaggá vált. Továbbra is katonai felettesei megbízásából a párt vezérszónoka lett. 1920-ban a párt nevet váltott, így született meg a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt (NSDAP).

Hitler szépen gyűjtögette szövetségeseit és alakította a párt ideológiáját, mígnem Drexler egyesíteni akarta pártját a Német Szocialista Párttal. Ekkor belviszály tört ki és 1921-ben Hitler kilépéssel fenyegetőzött, majd visszavonult. Miután Drexler tárgyalásai kudarcba fulladtak, kérlelni kezdte Hitlert, hogy térjen vissza, akinek minden feltételét teljesítette.

1921. július 29-én közfelkiáltással megválasztották az NSDAP „diktátori hatalommal” felruházott elnökévé. Abban az évben a Völkischer Beobachter nemzetiszocialista pártlap nevezte Führernek Adolf Hitlert.

A Führer címet először Georg Ritter von Schönerer osztrák politikus használta, aki jóval Hitlert és az NSDAP megalakulását megelőzően már a német faji felsőbbrendűség, a pángermán eszme híveként az antiszemitizmust „az évszázad legnagyszerűbb eredményének” nevezte. Elvetette a katolicizmust is, egy „El Rómától!” nevű mozgalom élére állt, és kitalálta a „hail” (azaz: Heil!) köszöntést, mellyel 1902-ben botrányt okozott az osztrák parlamentben.

Az 1922-23-as Mussolini-féle bevonulás Rómába, a forrongó közép- és kelet-európai helyzet – például a lengyel-orosz határháború, mely 1921-ben ért véget, vagy a magyar Trianon utáni helyzet, hogy az olasz fasiszták vezetője felvette a Duce (németül: Führer) címet, valamint a párton belüli személyi kultuszának erősödése egyre inkább fölbátorította Hitlert, hogy a változásra nem várni kell, hanem neki magának kell elhoznia azt Németország számára.

Ebből alakult ki végül a müncheni sörpuccs néven elhíresült eseménysor, melynek során az NSDAP rohamosztaga, az SA (Sturmabteilung) és más paramilitáris szervezetek Adolf Hitler és Erich Ludendorff tábornok vezetésével 1923. november 8-án este megszállták a Bürgerbräukeller sörházat, ahol Gustav Kahr főkormánybiztos épp politikai rendezvényt tartott. Egy rohamosztagos a levegőbe lőtt, Göring pedig mindenkit biztosított, hogy nincs semmi probléma.

Kikényszerítették, hogy Kahr, Otto von Lossow altábornagy, a Reichswehr bajorországi VII. katonai körzetének parancsnoka, valamint Hans Ritter von Seisser rendőrezredes, a müncheni rendőrség parancsnoka, támogatásukról biztosítsák Hitlert, mikor ő (olasz mintára) bevonul Berlinbe. Új szövetségi kormányt akart saját vezetésével, a hadsereg irányítását pedig Ludendorff kapta volna. Hitler ezek után a városi laktanyák elfoglalása miatt elment, míg Ludendorff szabadon engedte Kahrt és társait, akik azonnal a sajtóhoz és a rendőrséghez fordultak és megvonták kényszerrel kicsikart támogatásukat

Az államcsíny másnap november 9-én ért véget, mikor Hitler, Ludendorff és társaik be akartak masírozni a városközpontba, de beleütköztek egy rendőrségi kordonba, ahol tűzharc bontakozott ki. A sörpuccs csúfosan megbukott.

A sikertelen puccs miatt Hitler 5 év börtönt kapott, társai ennél enyhébb büntetésben részesültek , Ludendorffot pedig minden vád alól felmentették. A többiekhez képest szigorúan büntetett Hitler valójában még így is megúszta, hiszen a hazaárulásnak minősülő fegyveres felkelés megkísérléséért normál esetben halálbüntetés volt a megszokott büntetés.

A börtönben töltött évek alatt fogalmazta meg hírhedt könyvét, a Mein Kampfot, mely a Harmadik Birodalom dicső éveiben minden német háztartás polcán ott kellett hogy legyen.

Hitler a sikertelen puccs után ráébredt, hogy a hatalmat törvényes módon, a weimari rendszer keretein belül kell megszereznie, ami végül sikerült is neki. Bár a következő évek nem hoztak nagy áttörést, de az 1929. október 24-i „fekete csütörtök” utáni válság kitöréséből népszerűséget tudott szerezni az NSDAP. Németország ugyanis nagyon megsínylette a válságot: Délnyugat-Németország és Kelet-Poroszország kivételével 1932-ben mindenütt 24 százalék fölötti volt a munkanélküliségi arány.

A weimari rendszer instabil voltát mutatja, hogy a kormányok egymásnak adták a kilincset, folyamatos volt a politikai zűrzavar, amiből aztán az NSDAP kemény helyi építkezéssel és a Goebbels irányította elképesztően korszerű propaganda segítségével tudott is profitálni.

Az 1932 júliusi Reichstag-választáson az NSDAP a két évvel azelőttihez képest megduplázta támogatóinak számát (6,4 millióról 13,8 millióra), ezzel pedig megszerezték a legnagyobb parlamenti párt pozícióját 230 képviselői hellyel. Hitlernek ennek ellenére nem lett volna többsége, hiszen ha a kommunisták és a szociáldemokraták összefognak, akkor a nácik kisebbségbe kerültek volna. Ez a megállapodás azonban nem jött létre, Hitler pedig nem elégedett meg kevesebbel, mint a kancellári poszttal. Hindenburg vonakodott és a parlamentáris rendszer eltörlését eszelték ki Franz von Papen akkori kancellárral.

Papen a Reichstagnak javasolta, hogy töröljék el a választásokat és a hatalmat az államelnökre, azaz Hindenburgra ruházzák, de az ülésen a hagyományok szerint Göring, a legnagyobb párt képviselője elnökölt és hagyta, hogy a kommunisták bizalmatlansági indítványt nyújtsanak be Papen ellen. Ennek támogatottsága (512 igen, 42 nem) megmutatta, hogy Papen kormánya mögött nincs támogatás. Jöhetett az új választás.

Az év novemberében tartott választáson az NSDAP ugyan a legnagyobb párt maradt a német törvényhozásban, de 230 helyett csak 196 széket szereztek.

A Reichstag még kezelhetetlenebbé vált: 100 kommunista, 196 náci és a fennmaradó erők, a Centrumpárt és a szociáldemokraták nem támogatták Papent, ahogy a hadsereg korábbi és új vezetője, Kurt von Schleicher sem.

A polgárháború veszélye miatt Papen decemberben lemondott és átmenetileg visszaállt a bismarcki rendszer, mely szerint a kormányfőt az államfő nevezi ki tekintet nélkül a parlamenti arányokra. Papent Schleicher váltotta a kancellári székben, viszont hiányzott mögüle a politikai támogatás, ezért kabinetje, már a felállás pillanatában halálra volt ítélve, hiszen ha bármilyen komolyabb lépést tett volna, polgárháború törhetett volna ki. Hitlert az NSDAP-n belül is érték bírálatok, hogy miért ragaszkodik annyira a kancellári tisztséghez, leghangosabb kritikusa Gregor Strasser volt, de Hitler nem volt hajlandó kevesebbel beérni – és végül el is érte célját.

Schleicher ugyan megpróbálkozott Hindenburgnál, hogy az elnök alkotmányellenes módon széles jogköröket adjon neki. Mindenki azt várta, hogy Schleicher és a hadsereg puccsot kísérel meg, de ezt csak Papen visszatérése esetén tették volna meg. Miután Hindenburg megtagadta a kancellár kérését az lemondott. Végül így kerülhetett sor arra, hogy 1933. január 30-án fél tizenkettőkor Adolf Hitler letehesse a kancellári esküt. Az új kormányban ugyan többségben voltak a Papen (aki alkancellár lett) vezette konzervatívok, de a nácik számára két kulcsfontosságú tárca – a belügyminisztérium (Wilhelm Frick) és a kancellári – a kezükre jutott.

Ráadásul Hermann Göring tárca nélküli miniszter és megbízott porosz belügyminiszterként lényegében megkapta a rendőrség feletti hatalmat, így

1933. január 30-án, 88 évvel ezelőtt Adolf Hitler hozzákezdett ezeréves birodalma kiépítéséhez, mely 12 év után ugyan elbukott, de így is milliók halálát és szenvedését okozta.

Forrás: hirado.hu

Pin It on Pinterest

Share This