A visztulai csoda száz éve: magyar segítséggel verték porrá a szovjeteket

Nyilván nagyon sokat köszönhetünk ennek a lengyel sikernek, hiszen 1920 nyarán megvolt annak az esélye, hogy már akkor létrejön az a keretrendszer, ami 1945-ben, s így egy nemzedékkel hosszabb ideig tartott volna a totális bolsevik államhatalmi időszak Kelet-Közép-Európában – fejtette ki a hirado.hu-nak Ligeti Dávid történész. A VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár tudományos főmunkatársával a kerek száz esztendeje, 1920 augusztus 14-én kezdődő harcokról, a visztulai csodaként is emlegetett, több napos csatáról beszélgettünk.

– 1920 augusztusában vagyunk. Az éppen hogy függetlenné vált Lengyelország komoly, nemzeti létét veszélyeztető kihívással szembesül: keleti szomszédja, Szovjet-Oroszország katonai offenzívát indít ellene. Mennyiben beszélhetünk egy már kialakult, szomszédjai által is elismert lengyel államról ebben az időszakban?

– 1920 nyarára már létrejön a versailles-i békerendszer legfontosabb keretrendszere: megalakulnak az új államok Közép-Kelet-Európában. Tehát már a lengyel állam is létezik, de jure és de facto értelemeben is. Nyugati és déli határait Németországgal, Csehszlovákiával és Romániával ekkorra már szabályozzák – igaz, vannak területi viták. Ilyen volt a Csehszlovákiával a sziléziai Teschen városának hovatartozásáról folyatott vita, melyet csak 1923-ban sikerült lezárni; ám a keleti határok még nem voltak rendezve, hiszen a szovjeteket nem hívták meg a békekonferenciára. Szovjet-Oroszországra tehát a versailles-i békerendszer nem vonatkozott: Leninék az általuk „imperialista békének” titulált paktumot eleve elutasították.

– Azt mondhatjuk tehát, hogy a lengyel-szovjet háború, melyet a lengyel történetírás a lengyel-bolsevik háborúként emleget, szerves folytatása az első világháborúnak?

– A szovjet-orosz-lengyel háborút csak úgy lehet helyesen értelmezni, ha azt belehelyezzük az első világháború eseménysorába is. Tudjuk, hogy a keleti fronton a központi hatalmak győzelmével ér véget a háború 1918 márciusában. Jelentékeny, ma Ukrajnához és Fehér-Oroszországhoz valamint a Baltikumhoz tartozó területeket szállnak meg a németek. Amikor aláírják a compiégne-i fegyverszünetet 1918. november 11-én, az antant-hatalmak kifejezetten kérik a németeket, hogy még ne ürítsék ki a keleten megszállt területeket. Attól féltek ugyanis a britek és a franciák, hogy a szovjet-oroszok rátámadnak Európára és még nagyobb galibát okoznak, mint amit a német hadsereg jelenléte biztosít ebben a térségben. Leninék a kezdetektől fogva proklamálják, hogy ők világforradalomban gondolkodnak. A bolsevikokkal szemben álló „fehér”-orosz erőket sikerül elszigetelni, majd kiverni a volt orosz területekről 1920 közepére. Ez teszi lehetővé azt, hogy 1920 késő tavaszán offenzívába menjenek át a lengyelekkel szemben. Céljuk, hogy Lengyelország legázolása után tovább törjenek előre Európa szíve felé.

– Mit lehet tudni a támadó Vörös Hadseregről, milyen létszámmal, felszereltséggel indulnak meg Lengyelország ellen?

– A szovjet-orosz haderő mintegy 300–350 ezer embert tud ebben az időszakban Lengyelországgal szemben kiállítani. Az oroszok utánpótlási nehézségekkel küzdöttek, ráadásul igen széles frontvonalon, nagyjából a mai teljes lengyel–fehérorosz–ukrán határvonal mentén törtek rá Lengyelországra. A Visztula mellett 50 ezer főre becsülhetjük a csatába bocsátkozó orosz fél erőinek számát. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy a lengyeleknek esélyük volt arra, hogy sikeresen védekezzenek. Az összecsapások másik fő helyszíne Lemberg, a mai Lviv vidéke volt.

– Mennyiben tér el ez az orosz haderő a polgárháború szedett-vedett alakulataitól?

– A – hivatalos nevén – Munkás-paraszt Vörös Hadsereg 1920 nyarára konszolidálódik, úrrá lesz az 1919 közepén jelentkező válságon. Ez elsősorban Trockijnak volt köszönhető, aki élen járt a haderő fejlesztésében. Ekkor már előjönnek azok a kiváló tábornokok, akik ezzel a hadjárattal beírták magukat a haderő történetébe. Első sorban Tuhacsevszkijről kell megemlékeznünk, de hasonlóan nagy teljesítmény nyújt a pályáját egyszerű kozák lovasként kezdő Bugyonnij marsall is. Megjelennek azok a nagy nevek, akik egy része a második világháború előtt Sztálin áldozatává fog válni, de az ő nevükhöz köthető a Vörös Hadsereg megszervezése.

– Mik voltak a hadjárat katonai és politikai céljai? Például a destabilizált Németországot tekintve nem volt esélytelen, hogy a szovjet erők már ekkor eljussanak az Elbáig.

– Valóban erre törekedtek a szovjet-oroszok, hogy kiterjesszék a befolyásukat a német birodalomra, ahol – ne felejtsük el – már komoly polgárháború robban ki 1918 végén. Ez a konfliktus ugyan nem éri el azt a méretet, amit Szovjet-Oroszországban, de egy legyőzött és vesztes államban vagyunk. A területeiben is megcsonkított országban a bolsevizmus totális elvei könnyebben találnak támogatásra. Ráadásul a német birodalomban viszonylag erős volt a szociáldemokrata és a kommunista párt befolyása. Leninék tehát abban gondolkoztak, hogy ha már nem sikerült spontán világforradalmat kirobbantani, akkor ezt a fordulatot úgy lehet elérni, hogy a szovjet-orosz haderő megjelenik az adott térségben. A terv az volt, hogy a saját rendszerüket rákényszerítsék a meghódított államokra.

– Talán érdemes kiragadni két meghatározó személyiséget a szemben álló felek közül: a tehetséges szovjet katonai vezetőt, Tuhacsevszkijt, aki Sztálin tisztogatásainak esik áldozatul 1937-ben – és Piłsudski marsallt, a független lengyel állam megteremtőjét, akit 1935-ben temetnek el. Szinte egy időben emelkedik fel csillaguk, és különböző okokból, de haláluk időpontja is közel áll egymáshoz.

– E két katona életútja valóban jól szimbolizálja azt a káoszt, melybe Lengyelország kerül 1918-ban. Ez egy nagyon fontos év volt, hiszen létrejött az önálló lengyel állam, mely 1793–95 óta nem létezik Európa térképén. Piłsudski már az első világháborúban jól pozícionálja magát. Megalakítja azt a Lengyel Légiót, mely a Monarchiát támogatta. Ez a légió részt vesz a limanovai csatában is, ahol 1914 decemberében, ismert módon sikerül megállítani az orosz előretörést – nem kis mértékben a magyar huszárok segítségével is. Piłsudski felismeri, hogy a Monarchiára támaszkodva lehetne új államot létrehozni. Először egy lengyel szabadállamban gondolkodnak, mely úgy csatlakozik a német birodalomhoz, mint Bajorország. Amikor a központi hatalmak teljes vereséget szenvednek, Piłsudski ügyesen átpozícionálja magát az antant felé, egy elfogadható alternatívát kínálva számukra. Sok más tényező mellett ennek köszönhető, hogy ő válik a lengyel állam meghatározó személyiségévé. A másik katona, Tuhacsevszkij tehetséges tisztnek bizonyult a háború elején. Az új haderőhöz egyébként számos volt cári tábornok és tiszt csatlakozik, így például Bruszilov is, aki 1916-os offenzívájáról vált híressé. Tuhacsevszkij hadifogságba került, ám ott is növelte képzettségét. A talán nem eléggé közismert történet szerint Ingolstadtban internálják őt a németek, ahol találkozott a szintén ott őrzött Charles de Gaulle-lal. Később, Varsónál de Gaulle részt vesz a francia misszióban, amely a lengyeleket támogatja, míg Tuhacsevszkij a szemben álló erő egyik vezető tábornokaként ostromolta a lengyel fővárost. Fiatal kora ellenére olyan feladatokat tudott jól megoldani, amelyet idősebb tábornokokra szoktak bízni: igen jó hadászati szakembernek bizonyul, korszerű és offenzív támadásokat dolgozott ki. Elmondhatjuk tehát, hogy két különleges képességű ember áll szemben a varsói csata folyamán.

– Hogy zajlott a döntő ütközet, a visztulai csata?

– Az oroszok át akartak kelni a Visztulán valahol a Varsó környékén; de ezzel együtt Sandomierz és Lemberg környékén is támadtak, tehát egy nagyon széles arcvonalon zajlott ez a háború. Nem beszélhetünk itt az első világháború állásháborújáról, ez egy gyorsan mozgó frontokkal megvívott küzdelem volt. Amellett tehát, hogy mindkét fél viszonylag kevés katonát tudott bevetni az első világháborús veszteségek után, fontos szerepet játszik a két fél lovassága. Ebben a mozgóháborúban egy igen intenzív összecsapásra kerül sor augusztus 15-én: a lengyeleknek Varsó mellett sikerül megállítani az orosz előrenyomulást. Az oroszok tehát nem tudnak átkelni a Visztulán és nem tudják folytatni nyugati irányban a hadműveletet, egyszerűen azért, mert a lengyelek sikerrel állítják meg és szorítják vissza őket.

– Fontos momentuma a varsói csatának, hogy hazánk nagy mennyiségű fegyverrel és lőszerrel segítette meg a lengyel csapatokat. Miért éppen az egykori északi szomszédjával ekkor már nem határos Magyar Királyság az egyetlen állam, amely hathatósan támogatta ezt az élethalál-harcot?

– Mint már említettem, a korabeli Lengyelország minden szomszédjával feszült viszonyban állt, egyedül talán Romániával nem, bár a Bukovinában élő szláv ajkú népesség s bizonyos lengyel területi igények miatt ez a kapcsolat is feszült volt. Az antant viszont felismerte, hogy meg kell segíteni Lengyelországot. Csakhogy Lengyelország területein a gyári kapacitás rendkívül széttagolt volt, nem állt rendelkezésükre megfelelő hadiüzem, ahol fegyvereket illetve lőszert tudtak volna előállítani. Itt került képbe Magyarország, ahol nagy hadiipari kapacitás épült ki az első világháború éveiben, A később Weiss-Manfréd néven ismertté vált csepeli lőszergyár nagy szerepet játszott az egész Monarchia hadi utánpótlásában. Volt tehát egy nagy gyártó kapacitás, és 1919-cel szemben most már nyersanyaghoz is jutnak. Jelentős lőszerkészletek halmozódnak fel. A Nemzeti Hadsereg ugyanis Horthy Miklós vezetésével abban gondolkodik a trianoni béke aláírását megelőzően, sőt még a békekötés után is, hogy egy revíziós programot indítanak el.

– Mekkora és milyen típusú fegyver- és lőszerszállítmányt indít útnak Horthy Miklós Magyarországa a lengyel frontra?

– Nagyjából 80 vagonnyi lőszerről beszélhetünk. Ezek döntő többségében az 1894-ben rendszeresített osztrák Mannlicher puskához voltak alkalmas lőszerek. A Mannlicher puskába egyszerre öt töltényt lehetett a tárba helyezni. Az ismétlőpuska „fogyasztása” tehát magas lőszerjavadalmazást igényelt: egy-egy lövész sztenderd módon 120 tölténnyel rendelkezett. Így ez a 80 vagon nagy segítség volt a lengyeleknek, akik egyrészt azért rendelkeztek Mannlicher puskával, mert a haderejük egy része még a Monarchiában szolgált, másrészt jelentős fegyverkészleteket szereztek vissza a németektől is. A magyar lőszerszállítmány tehát biztosította a lengyelek lőszerellátását, míg a szovjet-orosz csapatok nem rendelkeztek a szükséges utánpótlással.

– Mi az oka annak, hogy éppen Románián s nem a kézenfekvő, rövidebb útvonalon, a csehszlovák államhoz került Felvidéken keresztül ért célhoz a magyar fegyver- és lőszerszállítmány?

– Csehszlovákia azért nem engedte át területén a magyar hadianyagokat, mivel attól tartottak, hogy ha a lengyelek fegyverhez és lőszerhez jutnak, akkor et a bolsevik háború lezárása után ellenük fogják bevetni. Ez a félelem nem volt teljesen alaptalan.

– Az antant nyomására működtek együtt a hadianyag kiszállításában a románok a magyarokkal?

– Volt némi antant-nyomás is abban, hogy végül Románia átengedte a magyar hadiszállítmányt, de fontosabb körülmény, hogy a románok nemrég még intervenciós háborúban álltak Szovjet-Oroszországgal. Komoly konfliktusról beszélhetünk tehát a szovjet-orosz állam és Románia között. Az „ellenségem ellensége a barátom”-elv jegyében arra számítottak, hogy a lengyelek sikeres védekezése esetén megtarthatják a Besszarábiát, melyet még a központi hatalmakkal való békekötés után, 1918-ban száll meg a román állam..

– Legenda vagy valóság, hogy a magyar fegyver- és lőszerszállítmány meghatározta a visztulai ütközet kimenetelét?

– Biztosan lehet állítani, hogy e szállítmányok nélkül a lengyelek kétségbeejtő helyzetbe kerültek volna.

– Milyen emlékezetpolitikáról beszélhetünk Lengyelországban a csata óta elételt száz év alatt? Csodaként is emlegetik, ugyanakkor a különböző politikai rendszerek nyilván más- és másképpen viszonyultak a történtekhez.

– Az erősen katolikus Lengyelországban csak visztulai csodának elnevezett győzelem kapcsán meghatározó, hogy a döntő csata augusztus 15-ére esik. Ez Magyarországon Nagyboldogasszony napja, Lengyelországban Szűz Mária mennybemenetelének napjaként ünneplik. A két világháború között a második lengyel köztársaság fontos sarokkövévé válik ez az eseménysorozat, hiszen bár a lengyel állam 1918 végén születik meg, de valódi születésre úgy tekintettek, hogy az a visztulai tűzkeresztség volt. A második világháború után Lengyelország is elszenvedi a bolsevizálást és a szovjet megszállást, ám a visztulai csata megítélése kapcsán nem tapasztalható egy olyan 180 fokos fordulat, mint Magyarországon például a Tanácsköztársaság megítélésben a Horthy-korszak után. A közember szintjén a csata nem veszít a jelentőségéből. Később, 1989 után fontos eseményévé válik újra ez az évforduló az immár harmadik köztársaságnak. Mégis, központi jelentőségét némileg háttérbe szorítja a katyńi mészárlás feltárása.

– A magyar köztudatból – éppen most, hogy már beszélhetnénk róla – telesen kihullott mind a csata emléke, mind az, hogy hozzájárultunk a bolsevizmus erőszakos terjeszkedésének korabeli, totális kudarcához. A középiskolai tankönyvekben a Kádár-rendszer idején egyetlen szó sem esett a csatáról, ám azóta sem hallnak sokat minderről az újabb nemzedékek.

– Ez az 1945 után bekövetkezett éles fordulat következménye. A két világháború között tisztelettel tekintettek a lengyelekre a történtek kapcsán, a kétoldalú tárgyalásokon is megemlékeztek az eseményről, s a Horthy-rendszerben támogattuk a lengyelnek ezt a kultuszát. Nyilván nagyon sokat köszönhetünk ennek a lengyel sikernek, hiszen 1920 nyarán megvolt annak az esélye, hogy már akkor létrejön az a keretrendszer, ami 1945-ben, s így egy nemzedékkel hosszabb ideig tartott volna a totális bolsevik államhatalmi időszak Kelet-Közép-Európában, aminek beláthatatlan következményei lettek volna. Magyarországon a történteket 1945 után úgy értelmezik, hogy az imperialista, fehérterrort alkalmazó Lengyelország gátolta a szocializmus vagy a kommunizmus ügyét. Igaz, 1989 után újabb váltásról beszélhetünk, de az a megbecsülés és tisztelet, ami a háború előtt jellemezte a történtek értékelését, talán csak az elmúlt években kezd újra megfogalmazódni. Azt, hogy a történelemkönyvekben változatlanul csak kis hangsúllyal szerepel az esemény, indokolhatja, hogy 1920 kapcsán a trianoni sokk olyan erővel hat a mai napig, hogy emellett kevesebb hangsúly esik a száz éve Lengyelországban történtekre.