Dióültetvény telepítése és fenntartása I.

A dióültetvény telepítésével kapcsolatban sokszor ellentmondásos és hajmeresztő tanácsokról olvashatunk. Felmerül a kérdés, miért van ez így? A jelenség oka mindenekelőtt talán abban keresendő, hogy ezzel a gyümölccsel kapcsolatban lát napvilágot a legkevesebb tudományos, szakmai és ismeretterjesztő írás, sok termesztő a saját kárán igyekszik tanulni. Így keletkeznek és terjednek azok az ellentmondásos termesztéstechnológiával kapcsolatos információk, melyek sokszor használhatatlanok az új gazdálkodók számára. Az alábbiakban szeretném összefoglalni a helyes ültetvénytelepítés lépéseit, hogy minőségi, áruértékű diót termeszthessünk.

Dió telepítésekor sose feledjük, hogy a növény tenyészterülete a telepítés utáni tizedik év tájékára 100 m2 fölötti lesz. Könnyű abba a hibába esni, hogy túl sűrűn ültetjük a fácskákat, mivel csemete korukban még szinte elvesznek a számukra biztosított területen. Gondoljuk végig: ha a tövek közé egy-egy pluszcsemetét ültetünk, akkor az jelentős többletköltséget eredményez, ráadásul mire fáink elérik a megfelelő termőképességet, terebélyes lombkoronáik zavarni fogják egymást, nem beszélve arról, hogy problémássá válhat az ültetvény művelése.

Sorok kijelölése és az ültetés

Ültetés előtt fontos a sorok és utak pontos kijelölése. Talán nem ez a legfontosabb teendő egy dióültetvénynél, viszont gyakran elrontják, minek következtében a sorok közötti távolság nem lesz egyenlő, s így a növényvédelem és a talajművelés is jóval nehezebbé válik. Kezdjük azzal, hogy a kerítéstől, ároktól vagy egyéb területhatárolótól mérjük le azt a távolságot, melyen belül mezőgazdasági gépeink nyugodtan foroghatnak. Ez a távolság általában 8-10 méter. Az ültetés első lépése a kezdősor kitűzése, amelyet általában észak–dél irányúra tájolunk, az uralkodó széliránnyal párhuzamosan. A sorok kijelölésére és a pontos tőtávok bemérésére a legjobb módszer az acélhuzalos eljárás. A megfelelő hosszúságú acélhuzal segítségével mutatjuk a sorok irányát, a huzal mentén mérjük le a megfelelő tőtávokat. A csemeték pontos helyét a soron belül minden esetben karóval jelöljük meg.

Ha ezzel elkészültünk, jöhet az ültetés. Az ültetőgödör mérete 1×1 méter legyen, a mélysége pedig 0,4–0,8 méter attól függően, hogy milyen vastag a termőréteg. Ültetéskor figyeljünk az oltás helyére, amely nem kerülhet a talajfelszín alá. Ha talajjal fedjük az oltás helyét, az deformált növekedést vagy tőelhalást okozhat. Akkor járunk el helyesen, ha az oltás helye 2–5 cm-rel a talajszint fölé kerül.

Régi, kifejezetten előnyös szokás, hogy a gyökér alá kemény (például cserép, kő, műanyag) tárgyat helyezünk, mely segít megfelelő mélységben tartani a gyökérzetet, megakadályozza, hogy 1-2 méter mélységbe hatolva a gyökerek túlnyúljanak a termőrétegen. Faiskolából vásárolt diócsemeték esetében erre nincs szükség, mivel azok többszöri átültetésen esnek át, így gyökérnövekedésük jóval kisebb intenzitású, mint a hagyományos úton nevelt fácskáké.

Az ültetés időpontját tekintve beszélhetünk tavaszi és őszi ültetésről. Hazai viszonylatban az őszi ültetés javasolt, mivel tavaszi időjárási viszonyaink kiszámíthatatlanok. Az őszi ültetés novemberben és decemberben a legbiztonságosabb.

Az első év teendői

Az első évben, azaz az őszi telepítés után a legfontosabb teendő a visszavágás, melyet a termesztők a leggyakrabban félve végeznek el. Minden fajtánál elengedhetetlen a talaj felett 40–60 cm-re visszavágni a diófacsemetéket. Ha nem így teszünk, akkor a csemete gyér gyökérzete nem tud elegendő vizet, tápanyagot szállítani az ekkor sokszor már kétméteres föld feletti résznek, és a csúcs környékén satnya lesz a kihajtás. A visszavágott csonkból 4-5 hajtás is előtörhet; ezek tulajdonképpen vízhajtások számos másodrendű hajtással. Csak a két legfejlettebb hajtást hagyjuk meg törzsképzőnek, a többit távolítsuk el. A hajtásokat rögzítsük megfelelő hosszúságú (2-3 m-es) karóhoz.

A második év teendői

A második évben két lehetőség közül választhatunk:

1) A meghagyott hajtások egyikét se vágjuk ki, így kéttörzsű diófát nevelünk. Előnye, hogy a fa nagyobb termőfelületet nevel, viszont a növekedés jóval lassúbb és vontatottabb. Ezt a módszert ritkábban alkalmazzák, főként a rossz talajművelési lehetőségek miatt választják, mivel az így nevelt fa alacsony törzsmagasságú. Tartsuk szem előtt, hogy a dió inkább bokorszerű fává szeret nevelkedni, tehát ez a forma azoknak a vállalkozóknak ajánlott, akik kevesebb figyelmet tudnak szentelni ültetvényüknek.

2) A másik népszerűbb lehetőség, hogy a legerősebb és legegyenesebb hajtást meghagyjuk, a másikat pedig eltávolítjuk. Ezzel a módszerrel egy viszonylag egyenes, erős törzsű, gyors növekedésű állományt kapunk. A metszést tekintve a módszer nehezebb és nagyobb körültekintést igényel.

Az egyéni támrendszereket csak a harmadik évben távolíthatjuk el, addig mindenképpen szükséges a jelenlétük.

Molnár Ádám