Egy élet az irodalom és a régészet vonzásában

Valószínűleg nincs olyan magyar, aki ne ismerné Móra Ferencet, a Kincskereső kisködmön, a Rab ember fiai, az Aranykoporsó s megannyi szépséges mese, humoros írás alkotóját. Kevésbé ismert tény viszont, hogy a később róla elnevezett szegedi múzeum igazgatója tanított, újságíróként is dolgozott, s régészként is megállta a helyét. De miként emelkedett fel egy vékonypénzű kiskunfélegyházi szűcsmester fia az irodalmi Parnasszusra, s hogyan vált az Alföld múltjának a kutatójává?

A szűcsmester házától a Szegedi Napló szerkesztőségéig

A leendő író édesapja, Móra Márton Jászberényben született, s a szűcsmesterség kitanulása után Kiskunfélegyházán nyitott műhelyt és alapított családot, feleségül véve a helybeli Juhász Annát, aki tíz gyermeket hozott világra, de közülük csak hárman – István, Júlia és a nyolcadikként 1879. július 19-én született Ferenc – érték meg a felnőtt kort. A sok gyász mellett a szegénység is sújtotta a családot, ám a családfő és kevéske pénzért kenyérsütést vállaló felesége szinte emberfeletti erőfeszítéssel mindhárom, életben maradt gyermeküket kitaníttatta. Igaz, a kis Ferkót hétéves korában szülei még túl véznának, túl gyengének tartották ahhoz, hogy iskolába járassák, ezért édesanyja sajátíttatta el vele az ábécét: a tél beálltával a jégvirágos ablakra karcolta fel a betűket, de a kisfiú leghamarabb az O betűt tanulta meg, ezt volt a legkönnyebb „leírni”, mert még karcolni sem kellett a jégvirágokra, csak meleg ajkaival rá kellett lehelnie a jégre. Mire 1885 szeptemberében beíratták a városi elemi iskola első osztályába, már folyékonyan tudott írni és olvasni, négy év múlva pedig megkezdte tanulmányait a helyi gimnáziumban. Osztályában a szellemi képességek terén összes diáktársát felülmúlta: minden tantárgyból minden feleletére és dolgozatára jeles osztályzatot kapott. Érdeklődési köre a történelem és az irodalom mellett kiterjedt a növénytanra, a csillagászatra, a mitológiára, a filozófiára. S a tudás mellett igazi ’48-as légkört szívott magába mind otthonukban (édesapja kamaszként élte meg a forradalmat, s annak szellemisége örökre beivódott formálódó személyiségébe), mind a gimnáziumban, ahol a tanári kar nem egy idős tagja fiatal korában még honvédként küzdött a szabadságharcban, s diákjaikba is átplántálták Habsburg-ellenességüket. Jellemző, hogy amikor Móra Ferenc 1896-ban, hetedikes gimnazistaként, Pusztaszeren címmel verset jelentetett meg a Félegyházi Hírlapban a pusztaszeri millenniumi ünnepségről, a költemény refrénjében keményen és bátran felvetette a kérdést: „Hát a magyar király hol van?” Az elsősorban osztrák császár és csak tizedsorban magyar király, I. Ferenc József ugyanis nem jelent meg a rendezvényen…

Miután Móra a következő évben leérettségizett, beiratkozott a Budapesti Tudományegyetem bölcsészeti karára, természetrajz–földrajz szakra, de mivel a régészet iránt is érdeklődött, szorgalmasan látogatta az archeológiai előadásokat is. 1900-ban – Népies növénynevek a Kis-Kunság flórájában cím alatt – tudományos dolgozatot jelentetett meg a Magyar Nyelvőrben, tudományos vitákat és retorikai esteket szervezett az Egyetemi Körben. Nyomasztotta viszont a szegénység, valamint a távollét kiskunfélegyházai diákkori szerelmétől, Walleshausen Ilonától, a helybeli borbély csinos, szőke lányától, aki az ő budapesti tanulmányaival egy időben a Hódmezővásárhelyi Óvónőképzőben tanult, így csak a szünidőkben találkozhattak, s nem is gondolhatott nősülésre, míg biztos egzisztenciát nem szerez. Negyedéves hallgatóként váratlanul egy évre szóló segédtanári állásajánlatot kapott a Vas megyei Felsőlövői Gimnáziumtól, amit el is fogadott, s bár diákjai igazi tanárszomorító nebulók voltak, határozott, talpraesett fellépésével hamar megjuhászította őket. Majd megvált az Alpok alján fekvő várostól, és befejezte az egyetemet. Ekkor még tanári életpályáról álmodott, remélte, hogy katedrát kap a Szegedi Gimnáziumban, s bár ez a reménye semmivé vált, újságírói állást kapott a keményen ellenzéki hangvételű, függetlenségi párti Szegedi Naplótól, s ugyanahhoz az íróasztalhoz ülhetett le, amelyiknél Mikszáth Kálmán dolgozott szegedi hírlapírói éveiben. Hamarosan megkedvelte munkatársait, valamint magát a zsurnalisztikát is, s magát humorosan kormányfőtanácsosnak nevezte, mivel a lap vezércikkírójaként osztogatta a tanácsokat a kormánynak. Biztos megélhetéshez jutva, 1902-ben végre feleségül vehette szíve választottját, s hamarosan megszületett kislányuk, Panka. Máról holnapra címmel színes rovatot indított, bemutatva a város életének megannyi rezdülését, a szegénykonyhára szorultak panaszait, a kisemberek gondjait-bajait. Fővárosi lapokba is írogatott kisebb költeményeket, saját újságjában pedig – cikkei mellett – helyet kapott Az aranyszőrű bárány című, csengő-bongó rímekkel ékes verses meséje.

Ifjúsági regények, mesék, ásatások

A Budapesten megjelenő gyermeklap, Az Én Újságom főszerkesztője, Pósa Lajos meglátta benne a született meseírót, így arra biztatta: írjon műveket a gyermekek, az ifjúság számára. Az irodalmi készség mellett pedagógiai tehetséggel is megáldott, a gyermekeket tiszta szívből szerető Móra Ferenc pedig egymás után jelentette meg Pósánál újabb és újabb meséit. 1906-ban napvilágot látott első gyermekregénye, az Öreg diófák alatt, majd nemsokára megírta egyik leghíresebb ifjúsági regényét, az író megannyi művéhez hasonlóan kalandokban bővelkedő, fordulatos meseszövésű, sodró lendületű, és kacagtató humorban sem szűkölködő Rab ember fiait, mely Apafi Mihály erdélyi fejedelem világába röpíti az olvasót. Főszereplői a fejedelem udvari emberének, Szitáry Kristófnak a fiai, Tamás és Ádám, akik a jó kedélyű, tapasztalt, öreg paraszttal, Pipitérrel, valamint az Ecsedi-lápban bujdosó, elárvult gyerekemberek csapatával együtt, vitézséggel, kitartással s jó adag leleményességgel kiszabadítják börtönéből a félreértések és az ármánykodások következtében igazságtalanul tömlöcbe vetett édesapjukat. A szintén a felnövekvő nemzedéknek szánt Kincskereső kisködmönt, a magyar irodalom legszebb gyermekregényét már pályája derekán, 1920-ban vetette papírra. Hőse, Gergő csapongó képzeletében sajátos módon olvad össze a mesevilág a valósággal, s a történetet olvasva nyomon követhetjük, miként válik a féltett gyermekhangszerét, a körtemuzsikát még nagybeteg testvérének sem odaadó, önző kisfiúból egy másokért fáradozni, lemondani is képes, szorgalmas kisdiák, aki ráébred, hogy az igazi kincs nem más, mint a szeretet. S állatmesét is írt – a Csili-csali Csalavári Csalavért –, melyben a Csili-csali rókacsaládot és az erdő többi lakóját bemutatva, az emberi gyarlóságok és a társadalmi visszásságok fölött ironizált.

Móra Ferenc hihetetlen munkabírását jellemzi, hogy hírlap-, mese- és ifjúsági írói munkássága mellett – Tömörkény Istvánnak, a városi könyvtárat és múzeumot magába foglaló Szegedi Kultúrpalota igazgatójának a hívására – már 1904-ben elvállalta a könyvtár vezetését, valamint azt, hogy ásatásokat végezzen a város környékén, feltárva a Dél-Alföld régmúltját. 1908-ban részt vett egy kolozsvári régészeti tanfolyamon, ahol megismerkedett a tudomány akkori állása szerinti legkorszerűbb ásatási módszerekkel, s csaknem három évtizeden át kutatta, mit rejt a föld mélye, miközben Tömörkény 1917-ben bekövetkezett halála után ő lett a kultúrpalota igazgatója. Igen sikeres régésznek bizonyult, gazdag népvándorlás, illetve honfoglalás kori temetőket tárt fel, s megdöntötte azt a korábbi elképzelést, mely szerint a sztyeppei népek – köztük az ősmagyarok – lovas temetkezésekkor lovukra ültetve temették volna el halottaikat. Rájött, hogy háromféle lovas temetkezés létezett: az elsőben a harcos mellé temették az egész lovat, a másodikban csak a ló fejét és lábszárait helyezték a sírba, a harmadiknál pedig mindössze a lószerszámot hantolták el. Az 1920-as évek derekán Pitvaroson zsugorított csontvázakat, Nagyszéksóson páratlan értékű aranyékszereket, Szőregen bronzkori leleteket hozott napvilágra. S nemcsak az Alföldön kutatott, 1932-ben például a Balatonnál egy bronzkori urnasíros temetkezés maradványait tárta fel. 104 lelőhelyen ásatott, s 12 archeológiai témájú cikket jelentetett meg, ám mivel a század elején a vidéki múzeumok általános pénzhiányban szenvedtek, több esetben nem tudtak feltárni egy-egy ígéretes lelőhelyet, s megesett, hogy Móra a saját zsebéből finanszírozta az ásatásokat. De régészként is „kibújt belőle” a szépíró, a feltárásokról szóló pontos beszámolók mellett nemegyszer humoros hangvételű elbeszélésekben is megörökítette kutatásait. A tanulatlan tanyasi, falusi emberek többsége ugyanis nem értette, miért kell feltúrni a földet, akadt, aki csontszedőnek tisztelte a direktor urat, de mivel szükségük volt a napszámra, belenyugodtak abba, hogy „ilyennek is csak lönni köll”. Ugyanakkor megemlékezett a kispénzű kunágotai értelmiségiekről is, akik maguk adták össze a feltárásokhoz szükséges összeget, illetve azokról a született intelligenciájú parasztemberekről, akik készek voltak lemondani évi termésük egy részéről, hogy fény derüljön a kertjükben nyugvó ősök titkaira.

„Ének a búzamezőkről”

Móra Ferenc 1913-ban a Szegedi Napló főszerkesztője lett, s mivel meggyőződéses pacifista volt, kezdettől fogva ellenezte az első világháborút. Vezércikkeiben a háború kirobbantóinak a politikai felelősségét elemezte, verseiben a hadiárvák panaszát kiáltotta világgá. Az 1918-as összeomláskor pedig a szegedi törvényhatóság rendkívüli közgyűlésén történelmi példákkal alátámasztott felszólalást tartott a Habsburgok trónfosztásának és a köztársaság kikiáltásának a szükségességéről. Melynek eredményeként a kormánypárti és ellenzéki városi képviselők egyhangúlag megszavazták: Szeged is követeli a császári-királyi ház detronizálását és a királyság eltörlését. Ki gondolta volna akkor, hogy a köztársaság kikiáltása után a magyar történelem talán legtehetségtelenebb kormánya kezébe kerül az ország sorsa…

1922-ben megszűnt a Szegedi Napló, Móra a Szeged c. lapnak, majd a budapesti Világ című újságnak, később a Magyar Hírlapnak adta le írásait. A világháború által felkavart paraszti életekről szól Ének a búzamezőkről c. regénye, melyben két, ugyanabból a faluból besorozott közkatona, valamint hitveseik tragédiáján keresztül mutatja be a világégés emberpusztító voltát. Ugyancsak tragikus véggel zárul a Kr. u. III. században, a hanyatló Római Birodalomban, Diocletianus császár uralkodása idején játszódó Aranykoporsó című regénye is. Közben viszont nagy családi öröm érte Mórát: megszületett unokája, Ferenc, akit a boldog nagyapa kedélyesen „vadembernek” nevezett, s derűs hangvételű írásokban örökítette meg lassan felcseperedő unokája alakját. Iskolai természetrajzkönyvet és több elemi iskolai olvasókönyvet is írt, melyek nem egy nemzedék kisdiákjainak segítettek belépni a tudományok világába. A túlfeszített szellemi munka azonban megrendítette az író egészségét, aki orvosai tanácsára az 1920-as évek második felében a Mediterráneumba, Olaszországba, illetve Spanyolországba utazott, s nagyobbrészt humoros útirajzokban örökítette meg itáliai és hispániai élményeit. Később viszont erősödni kezdtek máj- és gyomorpanaszai, s hasnyálmirigyrák következtében 1934. február 8-án elhunyt. Megannyi műve, az általa feltárt leletek, az őt megmintázó szobrok, illetve a róla elnevezett legnagyobb magyar gyermek- és ifjúsági könyvkiadó vállalat mellett pedig az ő emlékét őrzi a Móra Ferenc Múzeum, az egykori Szegedi Kultúrpalota, melynek működését évek hosszú során át irányította. (Források: Földes Anna: Így élt Móra Ferenc, Wikipédia)