Egy magyar utazó, egy kínai filozófus és egy svéd felfedező
Kovrig János magyar újságíró Kínában tett utazását nyomon kísérő cikksorozatunkban megismerkedhetünk az 1930-as évek kínai érdekességeivel.
Az alábbiakban a magyar újságíró egy kínai filozófussal és egy svéd felfedezővel találkozik.
Sorozatunk korábbi részeiben is láthattuk, hogy a Kínába tett utazásakor 34. életévét betöltő újságíró Hongkongtól halad észak – végső soron Mandzsúria – felé. 1933 januárjában – a kiújuló japán-kínai konfliktussal párhuzamosan, elidőzik kissé a fővárosi rangját 1928-ban elvesztett Pekingben, melyet ekkor Peipingnek, az északi béke városának hívnak. Azt is láthattuk, hogy a szerző az új élmények hatása alatt igencsak hajlamos filozófiai eszmefuttatásokra. Nyugati szemmel felfedezni a Keletet bizonyára már a szerzőnek is igen érdekes feladat volt.
Kelet és Nyugat
Miközben a szerző Peking/Peiping utcáit járja, nem először mereng el a városiasodás és a vidék, a jelen és a múlt, a kelet és nyugat különbségein; az alábbiakat írja:
Kelet és Nyugat különbözősége, ellentétei sokat foglalkoztatják a gondolkodó elméket. […] Kelet intuitív, ami azt jelenti, hogy az ok és okozat közti összefüggést megérzi. Nyugat ezzel szemben a rendszeresen gyűjtött tapasztalatok törvényei alapján állapítja meg az ok és okozat összefüggését, eszköze az ész, módszere a logika.
(125. oldal)
A gondolatmenet továbbvitele során a szerző szüntelenül hazájára, Magyarországra is gondol akkor, amikor a kínai állapotokat vizsgálja és elemzi.
Elmaradt, földművelő országokban, ahol az emberek közelebb állanak a természethez, ahol a boldogulás legnagyobb tényezői, az időjárás és a föld nem irányíthatók teljesen, a hozzájuk való alkalmazkodást nem törvények írják elő, hanem az érzés sugallja, „keleties” állapotok vannak, az intuitív gondolkozás minden velejárójával. Példákat sorakoztathatnék fel ennek igazolására, köztük olyanokat, amelyeket gyermekkoromban Magyarországon figyeltem meg, amikor hazánk a nyugatot jellemző kultúra alacsonyabb fokán állott, mint most. Mégis, el kell tekintenem ettől, mert az túlhaladná könyvem célját és méreteit.
(125–126. oldal)
Csupán sajnálhatjuk, hogy a szerző ennél a pontnál nem fejti ki bővebben, mire is gondol Magyarországgal kapcsolatban. Ne feledjük, az 1899-ben született Kovrig ekkor tölti be 34. életévét. Ezért is különösen érdekes lett volna a személyes vallomása azzal kapcsolatban, hogy milyen mértékű változást tapasztalt Magyarországon a 20. század első három évtizedében.
Kovrig a kínai írásról
Sorozatunk egy korábbi részében, amikor a szerző a pekingi magyarokkal találkozik, szól egy bizonyos Gajdos István doktorról. Az alábbiakban vélhetőleg az ő kisfiáról van szó, és a kínai írás nehézségeiről.
A kínai nagyszótárakban negyven-ötvenezer írásjel van! Ezzel szemben a kis ötéves Gajdos Pista kínai dadájával minden este az ágyban – kínai ujságot olvasott. Nem egyszer voltam fültanúja, amikor ékes kínai nyelven szidta az „ámát”, mert rosszul értelmezte az egyik írásjelet. Mi ennek a magyarázata? Egyszerűen az, hogy logika van a kínai írásjelekben.
(127–128. oldal)
Úgy tűnik, kínaiul megtanulni nem az ördögtől való és nem is lehetetlen vállalkozás: már egy ötéves (és ráadásul magyar!) kisfiú is sikerrel képes elsajátítani a nyelvet. Az írással kapcsolatban azonban Kovrig még az alábbi megfigyeléseket is teszi:
A negyvenezer írásjel pedig nem szószerint veendő. Kétszáz alapvető írásjegyet kell ismerni, ezekre vezethetők vissza a többiek. Nyolc-kilencezernél több írásjegyet a művelt kínaiak sem ismernek, de a többiekre könnyen következtetnek, mert azok, általában véve, alig különböznek a közönségesen használt írásjegyektől, vagy azoknak csupán másodpéldányai. Majdnem ötezer éves múltra tekint vissza az eszméket, fogalmakat kifejező, ideografikus, kínai írás, fejlődése az emberi ideák kialakulásának útját is jelzi. Az összehasonlító nyelv-filozófia a kínai írásjelek alapján igyekszik bizonyítani, hogy az ideák fejlődése minden népnél hasonló volt, épenúgy, mint az egyes szavaknak, magának a nyelvnek a fejlődése is. Ebből a szempontból tehát a kínai írás az egyik legfontosabb művelődéstörténeti dokumentum.
(128. oldal)
E sajátos nyelvfilozófiai bevezető után kerül sor arra, hogy a szerző leírja találkozását Hu Si kínai filozófussal.
Hu Si, a kínai filozófius
Hu Si (1891–1962) – akivel A sárga kontinensen déltől északig című kötet olvasása során még a későbbiekben is fogunk találkozni – filozófus, irodalmár és diplomata is volt élete során. Hu Si amellett kardoskodott, hogy a kínai kulturális élet megreformálásának jegyében az irodalmi nyelv ne a klasszikus kínai legyen, hanem az élő, beszélt nyelven alapuljon. Ő maga is – úttörő jelleggel – létrehozott ilyen irodalmi alkotásokat: 1939-ben irodalmi Nobel-díjra is jelölik.
Kovrig Jánosnak személyesen is alkalma nyílik találkozni Hu Sivel, akivel hosszasan beszélget annak reformelképzeléseiről.
– A nyelv és az írás legyen egyszerű és világos – mondta Hu Si. – Ez a feltétele annak, hogy Kína művelődése új irányba terelődjék, hogy az egész birodalomban legyen egy nyelv, amelyet mindenki megért és amelyet a külföldi is megtanulhat.
Hu Si volt az első kínai, aki verseket írt élő nyelven. Forradalmi újítás volt ez, mert ő előtte a kínai irodalom, sőt általában az írott nyelv, elszakadt az élő nyelvtől, a klasszicizmus érthetetlen formaságaiba keveredett.
(128. oldal)
A kötet ezen részében többször is előbukkan annak gondolata, hogy márpedig – a közhiedelemmel ellentétben – kínaiul igenis meg lehet tanulni. Kovrig a Hu Si által fentebb megfogalmazott alapelvekkel, a klasszikus nyelv és a beszélt nyelv egymástól való elszakadásával kapcsolatban az alábbiakat írja:
Erre vezethető vissza az európaiak nézete, hogy kínaiul megtanulni lehetetlenséggel határos feladat. Az írásjelek tömkelege és maga, az élő nyelv leküzdhetetlen akadályt soha nem jelentett. Misszionáriusok, Kínában élő honfitársaink bizonyították nem egyszer előttem, hogy kínaiul megtanulni nem ördöngős dolog, de annál hálátlanabb feladat – elolvasni egy könyvet.
(129. oldal)
Hu Si azonban nem az egyetlen nagyság a kor szellemi életében, akivel a magyar újságírónak alkalma van személyesen is találkozni Pekingben.
Sven Hedin, a svéd felfedező
Fentebb már szóltunk arról, hogy 1939-ben Hu Sit irodalmi Nobel-díjra is jelölték. A jelölő nem volt más, mint a svéd felfedező, Sven Hedin (1865–1952). Sven Hedin keresztül-kasul bejárta Belső-Ázsiát; számos könyve magyarul is olvasható. 1927 és 1932 közt egy svéd-kínai expedíció keretében Mongóliába és Kínai Turkesztánba vezetett el egy nemzetközi kutatócsapatot. Innen Amerikába utazott, majd visszatért Pekingbe; Kovrig ekkor találkozik vele.
Hu Si-vel való érdekes eszmecserém idején érkezett vissza Amerikából Sven Hedin, pekingi otthonába. […] Mindenről beszélgettünk, világgazdasági krízisről, Magyarország szörnyű megcsonkításáról a háború után, háborús élményeiről, az amerikaiakról, csak a legkevesebbet a felfedező utakról, amelyek világhírűvé tették.
– Olyan boldognak sohasem éreztem magamat, mint mikor először tűntek fel előttem az örök hóval borított, déltibeti hegyóriások.
(133. oldal)
A Hu Sivel és Sven Hedinnel való találkozásáról – ismét filozofikus kedélyállapotba kerülve – így elmélkedik Kovrig János:
Milyen különös ez a két ember, Hu Si, a kínai filozófus és Sven Hedin, a svéd nemes, a „földgömb lovagja”, az ázsiai puszták felfedezője… Mind a ketten a modern tudományok, a nyugati kultúra eszközeivel keresik a régi utakat, az egyik elfelejtett, kínai bölcseleti iskolák tanításaiban, a másik a sivatagok romvárosaiban. A kelet-ázsiai kultúrák nyomain járnak ők és céljuk olyan hasonló; megtalálni a történelmi kapcsolatot a mind egyetemesebbé váló modern nyugati kultúrához.
(133–134. oldal)
Forrás: nyest.hu