Egy régész a honfoglalók nyomában

A történelemtudomány korábban a téli és a nyári szállás között vándorló, legelőváltó nagyállattartással foglalkozó nomádokként tekintett eleinkre, akik csak a honfoglalást követően, új, immár végleges hazájukban sajátították el a földművelést, alapítottak falvakat, és tértek át a letelepült életmódra.

Az utóbbi fél évszázad során azonban jóval árnyaltabb kép alakult ki a népvándorlás-, illetve a honfoglaláskori magyarságról, amiben – több kutató mellett – elévülhetetlen érdemeket szerzett az egyik legnagyobb magyar archeológus, a széles érdeklődési körű, sokoldalú régész, történész László Gyula, aki a kettős honfoglalásról kidolgozott, megkérdőjelezhetetlen tényeken alapuló új elméletével megoldást kínál történelmünk több kérdésére.

A képzőművészeti akadémiától a történészi egyetemi katedráig

A leendő tudós 1910. március 14-én, egy Nagy-Küküllő vármegyei kisvárosban, a Székelyföld és a Szászföld határán fekvő Kőhalmon jött világra, ám később családjával együtt a kincses Kolozsvárra költözött, s ott fejezte be szülővárosában megkezdett elemi iskolai tanulmányait. Édesapja, id. László Gyula alsóosztályos tanító volt, s mivel nagyon érdekelte az őstörténet, szabad idejében bekapcsolódott a nagynevű kolozsvári régészprofesszor, Posta Béla kutatásaiba is. Az első világháború által kiváltott ínségben viszont rákényszerült, hogy kicsiny pedagógusi fizetése kiegészítése végett – tanult ember létére – a tanórák megtartása mellett inasi munkát is végezzen a Kis-Szamos menti nagyváros egyik cipészműhelyében, míg édesanyja, a szívesen festegető, művészlelkű Tordai Vilma mosást vállalt, hogy kiegészítse a család csekélyke jövedelmét. Nyomorúságukat pedig csak tetézte, hogy a trianoni békediktátum aláírása után, 1920-ban az Erdélyt és a Partiumot elrabló román államhatalom elűzte őket szülőföldjükről. A magyar állam – átmeneti szállásként – vasúti személykocsikat utalt ki a nagyszámú erdélyi menekült számára, s László Gyuláék is ezek egyikében húzták meg magukat, míg csak a családfő könyvtárosi munkát nem kapott Budapesten, a Néprajzi Múzeum könyvtárában.

A mindkét szülője érdeklődési körét megöröklő, történészi, illetve művészi képességekkel egyaránt megáldott, gimnazistaként még országos rajzversenyt is nyerő ifj. László Gyula sokáig maga sem tudta eldönteni: a régészi vagy grafikusi és festői pályát válassza-e. Végzős diákként átmenetileg az utóbbi iránt érzett vonzalmat, ezért az érettségi után elvégezte a Magyar Királyi Képzőművészeti Főiskolát (mai nevén: Magyar Képzőművészeti Egyetem), s ösztöndíjat kapva, Párizsban, Londonban, Rómában, Velencében, valamint Firenzében fejezte be grafikusi, illetve festészeti stúdiumait. Külföldön is felfigyeltek a tehetségére, s a görög Harriseion-ösztöndíj birtokosaként fél évig tanulmányozhatta az ókori Hellász és a középkori Bizánc művészetét. Ám később mégis az archeológiát választotta élethivatásául, beiratkozott a Magyar Királyi Pázmány Péter Tudományegyetem (jelenleg: Eötvös Loránd Tudományegyetem, röviden: ELTE) régészet, művészettörténet, néprajz, földrajz, magyar nyelv és irodalom szakaira, majd doktori címet szerzett ókeresztény és magyar régészetből, valamint néprajzból. 1937-ben feleségül vette főiskolai szerelmét, Vidra Mária festőművészt, rajztanárnőt, aki két gyermekkel, Emőkével és Zoltánnal ajándékozta meg. Az 1940. augusztus 30-án aláírt 2. bécsi döntést követően pedig – melynek értelmében Magyarország visszakapta a Partium és Erdély északi részét, valamint a Székelyföldet – családjával együtt Kolozsvárra költözött, ahol az 1945-ben Bolyai Tudományegyetemmé „átkeresztelt” Ferenc József Tudományegyetemen oktatott. S mivel sohasem szakított végleg a művészetekkel, kolozsvári évei alatt – tanári munkája mellett – elsajátította a kő-, a bronz- és a faszobrászat, a terrakotta-, illetve az éremkészítés fogásait is. Régészeti feltárásai alapján rengeteg művészi szépségű és történelmileg is hiteles grafikát készített honfoglaló őseinkről, hogy könyvein és tanulmányain kívül rajzok formájában is képet adjon mindennapjaikról. Ezenkívül több mint 600, plein air stílusban megfestett portrén örökítette meg a kortárs magyar kultúra neves személyiségeit, köztük Kodály Zoltánt, Illyés Gyulát, Bartók Bélát, Tamási Áront, Füst Milánt, Tersánszky Józsi Jenőt, művészettörténészként pedig – többek között – monográfiát írt Medgyessy Ferenc szobrászról, illetve tanulmányokat jelentetett meg az itáliai reneszánsz óriásairól: Leonardo da Vinciről, Michelangelóról, Raffaellóról, Botticelliről. Közben 1949-ben – mivel a román hatalom nem tűrte meg tovább az egyetemen – visszatelepültek Budapestre, ahol előbb a Magyar Nemzeti Múzeum középkori osztályát vezette, majd régész-történész professzorként tanított az ELTE-n, s onnan vonult nyugdíjba 1980-ban.

„A szegény ember régésze”

Archeológusként főként az avar korral, valamint a magyar honfoglalás időszakával foglalkozott, s kezdettől fogva „a szegény ember régésze” akart lenni. Így bár vezéri, fejedelmi, kagáni sírokat is feltárt, elsősorban a köznép temetkezési helyeit, illetve településmaradványait kutatta, hogy a leletek alapján képet alkothasson a népesség zömét alkotó kisemberek hétköznapjairól, családi életükről, hitvilágukról. Megfigyelte például, miszerint a települést mindig folyó vagy patak választotta el a temetőtől, „a halottak falujától”, a sírokban pedig a csontvázak bal kezénél helyezték el az életben a jobb kéz által használt eszközöket. Tehát az ősmagyarok a vízfolyásokat tekinthették a túlvilág bejáratainak, s mivel a víztükörre pillantva, azt látták, hogy azon minden fordítva látszik, mint a valóságban – az ég lent van, a fák lefelé nőnek –, arra gondolhattak, miszerint a másvilágon is minden fordítva van, mint az életben, így ott a halottak a bal kezükbe veszik az élők által a jobbjukban tartott tárgyakat.

Munkássága egyik leglényegesebb eleme, hogy új módszert vezetett be a régészeti kutatásban. A XIX. század végén, valamint a múlt század elején a tudósok kizárólag anyaggyűjtéssel, valamint a leletek rendszerezésével, tipologizálásával foglalkoztak, ám ezzel az ún. „reálarcheológiával” nem tudták kikövetkeztetni, miként is éltek őseink. Ezzel szemben László Gyula az általa „régészeti néprajznak” nevezett eljárással vizsgálta meg a felszínre hozott tárgyi emlékanyagot, s a honfoglalókéhoz hasonló életmódot folytató jelenkori embercsoportok etnográfiai vizsgálatával rekonstruálta eleink hétköznapjait. Az elsők között jött rá, miszerint a magyarság nem nomád, hanem letelepült életmódot folytató népként érkezett a Kárpát-medencébe. Tény, hogy eleink már a népvándorlás során megismerkedtek a földműveléssel, illetve a letelepedett életmóddal, amit a dél-orosz sztyeppéken élő és a nomadizálással felhagyó ótörök népektől átvett jövevényszavaink – szőlő, bor, búza, eke, boglya, gyümölcs, alma, körte, som, dió, borsó, sarló, kender, disznó, tyúk (az utóbbi két állatot a nomád népek nem tenyésztették) – bizonyítanak. A magyarokat etelközi őshazájukban felkereső arab földrajzírók megemlítették, miszerint eleink sok szántófölddel rendelkeztek. A honfoglalás kori sírokból pedig – több régésztársával együtt – László Gyula is nagy számban hozott a felszínre fejlett agrárkultúrára utaló mezőgazdasági eszközöket, gabona-, illetve gyümölcs-magvakat, s arra utaló jeleket is találtak, hogy őseink nemcsak jurtákban laktak, hanem fából egyberótt boronaházakat is építettek, s falvakba tömörültek.

A kettős honfoglalás elmélete

Az 560-as években avarok szállták meg a Kárpát-medencét, ám 670 után hirtelen kelet–nyugatiról északkelet–délnyugati irányúra változott a sírok tájolása, más lett a fegyverzet, a viselet, a lovak felszerszámozása, a kengyelek formája, a derékszíjak övvereteinek a mintája (az akantuszos ékítményeket felváltották a griffes-indás díszítések). Mindez arra utal, hogy egy új nép jelent meg az Avar Kaganátus területén, melynek tagjait – az övveretek mintázata alapján – jobb híján „griffes-indásokként” vagy későavarokként tartjuk számon, míg egyes források szerint ugyanebben az időben onogurok árasztották el a Kárpát-medencét. Tehát nagyon könnyen elképzelhető, hogy ugyanannak a népességnek a különböző megnevezéseiről van szó, mely valószínűleg magába olvasztotta az avarokat, s ezt követően már az újonnan érkezettek alkották a kaganátus lakosságát. Nagy Károly frank király hadjáratai a 700-as években véget vetettek államiságuknak, elfoglalva a Dunántúlt, s politikai központjukat, Győrt, a későavarokról pedig sokáig azt feltételezték, hogy beolvadtak a szlávokba.

Ám a régészeti feltárások bebizonyították, hogy a Kárpát-medence belsejében sohasem élt jelentős szláv réteg, László Gyula pedig felfedezte, hogy az Árpád fejedelemmel érkező magyarok nem települtek rá a „griffes-indások” falvaira, hanem mellettük vertek tanyát. Ez arra utal, hogy a későavarok megérték a honfoglalást, s mivel az általuk benépesített területek helynevei túlnyomó többségükben magyar megnevezések, így a kutató arra következtetett, hogy a „griffes-indások” már a mi népünkhöz tartoztak. Eszerint két magyar honfoglalásról beszélhetünk, a 670-esről, valamint a 895-ösről, s az Orosz Őskrónika szerint is előbb az ún. fehér, majd utánuk a fekete ugorok költöztek be a Kárpátok övezte tágas medencébe. Az előbbiek lehettek a későavarok, az utóbbiak pedig Árpád magyarjai. Megjegyzendő, miszerint az utóbbiak által lakott települések 15–20 sírból álló temetőivel szemben a „griffes-indások” temetői több száz, sőt akár ezer sírhelyet is tartalmaznak, a csontleletek anatómiai vizsgálata azt mutatja, hogy a mai magyarság nagyobbrészt a későavarok leszármazottja, míg a különböző európai nyelvekben használt megnevezéseink – hongrois, ungarn, hungaryen, venger – az onogur szóból származnak.

Ellenérvként merül fel viszont, miszerint a „griffes-indások”, illetve a 895-ben betelepülő honfoglalók régészeti hagyatéka olyannyira eltér egymástól, hogy a kettős honfoglalás elméletét kidolgozó László Gyula maga is elismerte: nehéz elképzelni, miszerint ugyanannak a népnek a két ágáról lenne szó, így ez az ellentmondás szerinte is még feloldásra vár. A régésznek viszont nem maradt rá ideje, hogy végső bizonyítékot találjon elméletére, mivel 1998. június 17-én örökre lehunyta szemét, teóriája pedig még mindig igazolásra vár.

Lajos Mihály

Kárpátalja