Foglalkozások, amelyek már nem léteznek

Biztos a munkahelye? Igen? Na és a szakmája? Ugye még nem gondolkodott el rajta?! Ne dőljön azért hátra, mert lehet, hogy éppen az Ön munkájára nem lesz szükség tíz (húsz, ötven) év múlva az emberiségnek.

A következő szakmák képviselői talán maguk sem gondolták volna, hogy – más-más okokból – egyszer az ő munkájuk is „haszontalanná” válik, pedig így lett.

Bábu-állító
Mielőtt gépesítése megtörtént volna (1936, Gottfried Schmidt), a golyó által ledöntött bábuk visszahelyezése egy jó ideig emberi „erővel” történt. A jellemzően részmunkaidős, rosszul fizetett, késő esti-éjszakai melót tinédzserkorú fiúk (‘pinboy’) végezték.

Emberi ébresztőóra
Mikor az ébresztőóra még sokak számára megfizethetetlen és elérhetetlen volt, az ipari forradalomtól az 1920-as évekig ún. knocker-up-ok („felkopogók”) rótták Anglia és Írország utcáit, hogy hosszú, általában bambuszból készült botukkal, illetve kavicsokkal felverjék és munkába indítsák az embereket. A mesterség különösen a nagyobb ipari városokban – így például Manchesterben – terjedt el, a munkát főleg idősek végezték, de olykor a rendőrparancsnokok is besegítettek.

Jégvágó
Persze hűtő sem volt mindig: a modern hűtési technológia feltalálását megelőzően a befagyott tavak jégtábláit emberek vágták fel fűrészeikkel, majd a jeget hűtővermekben helyezték el. A munka – mondani sem kell – életveszélyes volt.

Ember-radar
Noha a német Heinrich Hertz már 1886-ban bebizonyította, hogy a rádióhullámok visszaverődhetnek a tárgyakról, az első radarokra még évtizedeket kellett várni. Az első rádiólokátorokat a harmincas években kezdték rendszerbe állítani, a második világháború idején már széles körben használták légvédelmi célokra. Számos ország egymástól függetlenül is kifejlesztette a maga radarját, így hazánk is; itthon Bay Zoltán vezette a második világháború alatt a rádiólokátor fejlesztésével foglalkozó tudóscsoportot, készülékük 1943-ban már 18 kilométer távolságból észlelte a tárgyakat.

S hogy miként próbálták addig észlelni az ellenséges repülőgépeket? Például a képen látható emberi hangtükrökkel, amelyek a hanghullámok fókuszálására és felerősítésére szolgáló berendezések voltak, s az első világháborúban terjedtek el.

Patkányfogó
Rendkívül hasznos munkát végzett a patkányfogó, akinek az volt a feladata, hogy – puszta kézzel, esetleg kutyákkal (főleg terrierekkel) vagy csapdákkal – elkapja és lehetőleg megakadályozza a patkányok szaporodását. Ez különösen az után vált élet-halál kérdéssé, hogy Európában felütötte a fejét a pestis: a fekete halálként is ismert, a Yersinia pestis által okozott betegség kórokozója főként a patkánybolháról kerülhet át emberre, s a 14. században söpört végig Európán, becslések szerint mintegy 75-200 millió áldozatot hagyva maga után. A szakma legismertebb képviselője Viktória királynő patkányfogója, a 19. században élt Jack Black volt.

Lámpagyújtó
Először Angliában működtettek városi gázzal lámpákat: 1806-ban alakult meg a National Light and Heat Company (Nemzeti Fény- és Hőtársaság), egy évvel később pedig a londoni Pall Mallon kigyulladtak az első utcai gázlámpák, amelyek hamarosan a kontinens nagyvárosaiban is elterjedtek. (Pesten és Budán 1777-től létezett közvilágítás, ám hiába volt a repceolaj-lámpák fénye gyenge, a városok tanácsai sokáig elutasították a gázvilágítás bevezetését. Budapesten 1856. december 24-én, szenteste gyulladtak ki az első gázlámpák.)

Elektromos gyújtók nem lévén, a feladatot emberek végezték. Hosszú póznákkal felszerelve rótták az utcákat, a végére erősített rézkampóval kinyitották a gázvezeték kallantyúját, s az ugyancsak a pózna végén lévő borszeszlángba itatott kanóccal lángra lobbantották a kiáramló gázt.

A mesterség kissé kilóg a felsorolásból, mivel nem tűnt el teljesen: a fehéroroszországi Breszt városának egyik „látványossága” a 2009 óta hivatalosan foglalkoztatott lámpagyújtogató, aki mindennap meggyújtja a város bevásárlóutcájának kerozinlámpáit.

Farönk-úsztató
Mielőtt a teherautók megjelentek volna, a farönkök hagyományos szállítási módja a folyókon való úsztatás volt, amit kézzel, pontosabban hosszú botokkal segítettek a munkások. Ez a foglalkozás szintén nem volt életbiztosítás.

Telefonközpontos
A telefonálás egyszerűsödéséhez az 1889-ben feltalált automata telefonközpont vezetett el, amely feleslegessé tette az addigi kézi kapcsolásos telefon-összeköttetést. Puskás Tivadar Amerikában fogalmazta meg a telefonvonalak összeköttetését biztosító központ gondolatát: ötlete Bostonban, 1877-ben valósulhatott meg. A legenda szerint amikor Puskás első ízben meghallotta a vonal másik végén levő ember hangját, izgatottan felkiáltott: „Hallom!” Ez vált később világszerte a telefonálás üdvözlőszavává „halló” formában.

A telefonközpont találmányát valamennyi európai ország megvásárolta. Budapesten 1881. május 1-jén kezdte meg működését a budapesti Telefonközpont a jelenlegi József Attila utca (egykor Fürdő utca) 10. számú ház III. emeletén. Amikor világszerte áttértek az automata központokra, a telefontközpontokban dolgozó nők ezreinek munkája egyszerre feleslegessé vált.

Hullarabló
A 19. században bevett szokás volt, hogy az egyetemek hullarablók révén jutottak hozzá a tudományos kutatásaikhoz szükséges emberi maradványokhoz. Törvényes úton nehéz volt tetemeket szerezni, így a piszkos munkát közönséges bűnözőkkel végeztették el.

Munkásokat lelkesítő felolvasó
Egyhangú a munkája? Oldja a monotóniát mondjuk egy kis zenével! Jóllehet a képen látható úriemberek erről még nem is álmodhattak, volt, ami (pontosabban: aki) egy kis színt vitt a mégoly szürke hétköznapokba. A felolvasó a dohánygyárak hatalmas termeinek egyik kiemelt helyén foglalt helyet, s miközben a munkások dolgoztak, ő – mintegy szórakoztatásképpen – hangosan olvasott. Na nem mindig csak úgy a levegőbe: a pénzért foglalkoztatott felolvasó olykor politikai állásfoglalásokat is így osztott meg hallgatóságával. Kubában még ma is vannak felolvasók.

Forrás: mult-kor.hu