Jó békét kötöttünk

Idén múlt háromszáz éve, hogy 1711. április 30-án Károlyi Sándor kuruc generális és Pálffy János, az osztrák csapatok fővezére aláírta a Rákóczi-szabadságharcot lezáró szatmári békét. Történészek, politikusok és közemberek azóta is vitatják: valóban jó békét kötöttünk?

Az 1703-ban éppen vidékünkről induló szabadságharc első szakaszában a napról napra gyarapodó kuruc sereg sorra aratta győzelmeit. Ezek nyomán Rákóczit a gyulafehérvári országgyűlés 1704-ben Erdély, majd a szécsényi 1705-ben Magyarország fejedelmévé választotta. Két évvel később, 1707. június 13-án az ónodi országgyűlés kimondta a Habsburgok trónfosztását. Ekkorra a kuruc csapatok óriási területeket foglaltak el, az országnak mintegy a fele birtokukban volt már, azonban az államhatalom kiépítése komoly nehézségekbe ütközött.

A felkelés második szakaszában a kellő diplomáciai támogatás hiánya, valamint az évek óta tartó folyamatos háborúskodás okozta pénzügyi és gazdasági nehézségek nyomán a felkelők társadalmi és területi bázisa gyorsan csökkent. Az ország belefáradt kétszáz év háborúiba – a törökök elleni küzdelmet is beleszámítva természetesen. Éhínség, pestisjárvány, árvíz és sáskajárás is pusztított Magyarországon ekkoriban. Így nem csoda, hogy a továbbra is gyengén felszerelt és ellátott reguláris seregek 1708-ban Trencsénnél, majd 1710 januárjában Romhánynál is vereséget szenvedtek.

A legharciasabb kurucoknak is be kellett látniuk, hogy a függetlenség nem valósítható meg kizárólag katonai eszközökkel, vissza kell térni a politikai módszerekhez. Ezt a sokak számára keserű felismerést a bécsi udvar békeajánlata is segítette: a fővezér Pálffy János gróf, horvát bán békét akart. Tegyük azonban mindjárt hozzá, egészen másfajta békét képzelt el, mint amilyet Rákóczi igyekezett elérni. Mint azt R. Várkonyi Ágnes professzor, a téma talán legjelesebb jelenkori ismerője lapunknak a szatmári békekötés évfordulója kapcsán a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolán márciusban megrendezett tudományos konferencia alkalmából kifejtette, Rákóczi a szabadságharc célkitűzéseihez méltó, az ország szabadságát, önrendelkezését biztosító, nemzetközi garanciákkal megkötött békét szeretett volna, míg Pálffy az amenesztiával elnyert béke híve volt.

Pálffy 1710 novemberében vette fel a kapcsolatot Károlyi Sándor gróffal, a kuruc főparancsnokkal. A tárgyalások mindkettőjüket nehéz helyzetbe hozták: Pálffyt többször megdorgálta a Haditanács, József császár 1711. áprilisi halálakor le is váltották, ám végül újra őt bízták meg a hadvezetéssel, s a tárgyalások irányításával is. Károlyi többször járt Lengyelországban Rákóczinál, aki ellenezte az osztrákok által felajánlott békepaktum tervét, s a tárgyalások hírére leváltotta Károlyit a fővezérségről (megalapozva ezzel a későbbi árulási vádat), ám a békét végül mégiscsak megkötötték.

A Rákóczi-szabadságharc lezárásaként a szövetkezett rendek és a Habsburgok képviselői az 1711. április 26-i szatmári értekezleten némi javítás után véglegesítették a béke szövegét, amelyet 1711. április 30-án írtak alá. Másnap, május 1-jén a majtényi síkon a Károlyi Sándor vezette 12 ezres kuruc sereg (a külföldön tárgyaló Rákóczi beleegyezése nélkül) letette a fegyvert, földbe szúrta a 149 zászlót és felesküdött az akkor már két hete halott I. Józsefre. (Mint ismeretes, a bécsi udvar a békekötés sikere érdekében a császár halálát eltitkolta a kurucok elől, a békét a távollévő III. Károly helyett Eugénia anyacsászárné erősítette meg). A majtényi síkon Pálffy megszemlélte a csapatokat, majd mindenki hazament. A nemesek s főtisztek 1711. május 1-jén és 2-án Nagykárolyban írták alá a dokumentumot.

A szatmári béke visszaígérte a várakon kívül Rákóczi és hívei, özvegyeik és családtagjaik összes birtokát Magyarországon és Erdélyben. Elismerte a hadi érdemekért felszabadított katonák státusát, megengedte a szabad vallásgyakorlatot. A király általános közkegyelmet hirdetett, ígéretet tett Magyarország és Erdély szabadságának megtartására s az egyéb kiváltságokat is érvényben hagyta. A béke kimondta: Rákóczi távolléte nem akadálya az érvénybe lépésnek.

Az okmány Rákóczinak három hetet adott a hűségeskü letételére, ő azonban nem élt ezzel. Akkoriban Ágost lengyel király és Péter cár újabb ígéretei reményt keltettek benne a harc folytatására. Rajta kívül a vezetők közül Bercsényi Miklós, Vay Ádám, Forgách Simon és Esterházy Antal maradt külföldön.

A paktum a politikai követelések minimumát tartalmazta, szó sem volt az ellenállás jogáról, a királyság revíziójáról, s az elfogadott pontokra sem nyújtott garanciát úgy, ahogyan azt a Nagyságos Fejedelem szerette volna. Rákóczi erdélyi trónjáról sem esett szó. Sokak szerint Rákóczi már csak ezért sem egyezhetett bele a békekötésbe. No meg azért sem, mert már akkoriban is többen bírálták a béke szövegét, valamint a vele együtt járó eskütételi szöveg alázatosságát: „Én azért ennekután mindenkor utolsó csepp véremig kegyelmes királyomnak … igaz híve leszek, és semmi olyant … nem cselekszem, ami tartozó hites kötelességem ellen lenne …”. Ilyet a fejedelem nem írhatott alá…

A mai napig felmerül időről időre, szükséges volt-e egy újabb béke a Habsburgokkal. Nem lehetett volna tovább harcolni, akár a végsőkig? Ilik Péter az fn.hu-n az évforduló kapcsán megjelent cikkében így értékel: „Figyelembe véve a magyar történelemben vesztes pozícióban megkötött békéket, két, a maga nemében rendkívüli van, amely eltér az átlagosan kellemetlen következményekkel járó békekötésektől. Az egyik a trianoni béke (1920. június 4.), amely rendelkezéseivel, tragikusságával és következményeivel egyedülálló és példa nélküli nemcsak az eddigi magyar, hanem a világtörténelemben is. A másik a szatmári béke, amely egy bizonyos szemszögből kifejezetten előnyös volt: amnesztiát adott a szabadságharc résztvevőinek, és ennek megfelelően nem követte semmiféle megtorlás.

A szatmári békét többen az 1867-es kiegyezés előképének tekintik, pedig egy szempontból nem az. 1526-tól a Magyar Királyság perszonálunióban volt a Habsburg dunai monarchiával. Ez azt jelenti, hogy a két államot az uralkodó személye kötötte össze, de ezen túl komolyabb jogi garanciák, amelyek az együttélést szabályozták volna, nem voltak.

Így amennyiben egy „rossz” király került hatalomra – azaz olyan, aki a Habsburg birodalmi érdeket előtérbe tolva látványosan csorbította a magyar rendi kiváltságokat – az azonnali konfliktushoz vezetett. Ezt a problémát – nevén nevezve, a közjogi kérdést – a szatmári béke sem oldotta meg, hiszen semmiféle szabályozó funkciót nem vezetett be, de még a magyar rendek Aranybullából (1222) eredő ellenállási jogát sem adta meg.

Viszont a problémát sikeresen elfedte, ugyanis látszólag béke köszöntött be a Habsburg-magyar együttműködés területén. De nem azért, mert erre lett volna egy jól működő szabályrendszer, hanem mert a 18. századi Habsburg uralkodók okulva a példából nagyobb tapintattal, „szőrmentén” kezelték a Magyar Királyságot. … Ugyanakkor a közjogi kérdés megoldatlansága óhatatlanul vezetett az 1848-49-es eseményekhez, amely után egy újabb vesztes helyzetben, de egy jóval kompromisszumokra képtelenebb uralkodóval, Ferenc Józseffel (1848-1916) kellett megegyezni.”

Múlt pénteken a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Vaján felavatták a majtényi fegyverletétel emlékművét; az alkotást Kövér László, az Országgyűlés elnöke leplezte le, aki a fentiekhez hasonlóan értékelt, beszédében követendő példának nevezte a II. Rákóczi Ferenc fejedelem által háromszáz évvel ezelőtt kijelölt irányt. „Igaz, hogy a szabadságharc katonai értelemben elbukott, de utána mégsem az történt, ami sajnálatos módon például Trianonban – vagyis, hogy a vesztes felet megalázták, letaposták és szinte vesztenivaló nélküli helyzetbe hozták -, hanem egy olyan békekötés következett a szabadságharc katonai bukása után, amelyik egy jó kompromisszumnak tekinthető” – mondta Kövér László. (pszv/MTI/mult-kor.hu/fn.hu)

Kárpátalja