Kolumbusz Kristóf 530 éve fedezte fel Amerikát

Habár ő maga még nem tudta, hogy egy új kontinenshez tartozó területeken ért partot, Kolumbusz Kristóf 530 éve, 1492. október 12-én örökre beírta magát a világtörténelembe az Európa és Amerika közötti újkori kapcsolat létrehozójaként, amikor partot ért San Salvador szigetén. Kevés szó esik arról, hogy az általa használt hajók felépítése mekkora szerepet játszott útja sikerében – az előremutató fejlesztések ellenére azonban könnyen érthető, az út során miért járt közel legénységük a zendüléshez.

1492. augusztus 3-án Kolumbusz Kristóf és legénysége három hajó fedélzetén indult útnak a dél-spanyolországi Palos kikötőjéből: a Santa Clara (ismertebb becenevén: Niña, azaz „kislány”), a Pinta, és a Santa Maria (más források szerint a hajó eredeti neve Gallega, azaz „galíciai” volt).

A Niña és a Pinta mai szemmel nézve egészen aprók voltak a nyílt tengeri hajózáshoz: előbbi mindössze 15, utóbbi 17 méter hosszú volt, azonban sebességük és manőverezhetőségük a korban páratlannak számított. Kolumbusz zászlóshajója, a Santa Maria egy nehezebb teherhajó (karakk) volt, 49 méteres hosszal.

A felfedező és 86 spanyol tengerésze egy, a Kanári-szigetekre tett kitérőt követően 35 napon keresztül hajózott nyugat felé, a Kína és India felé vezető utat keresve. A hajók legénysége már zendülésre készült itáliai kapitányuk ellen, amikor október 12-én hajnali 2 órakor az őrszem kiáltott, hogy szárazföldet lát.

Ma már természetesen tudjuk, hogy Kolumbusz nem az Indiába vezető utat találta meg, sikere azonban jelentős részben az expedícióra választott hajók tulajdonságainak volt köszönhető. A két kisebb hajó úgynevezett karavella volt, amelyek a kor legmodernebb hajói közé tartoztak.

Amikor Spanyolország királya és királynője, II. Ferdinánd és I. Izabella kihirdették Kolumbuszt megbízó rendeletüket, az a következőképpen szólt: „Ezennel tudatjuk, hogy elküldjük Christoforus Colón nemesembert három felszerelt karavellával az Óceáni Tengereken át India térségei felé bizonyos okokból és célokból”.

Végül a háromból csak két hajó volt karavella, de az uralkodói rendelet jól mutatja a hajótípus korabeli népszerűségét. A 14. század közepétől, amikor portugál felfedezők végighajóztak Afrika partjai mentén, a karavellákat nagyra értékelték keskeny, könnyű testükért, valamint azon különleges tulajdonságukért, hogy széllel szemben is lehetett velük vitorlával hajózni.

A Texas A&M Egyetem tengeri régésze, Luis Filipe Viera de Castro elmondása szerint a korai portugál karavellák (korabeli szóhasználattal „caravela latina”, azaz „latin karavella” típus) úgynevezett latin vitorlával voltak felszerelve. Ez a háromszögletű vitorlatípus 45 fokos szöget zár be a fedélzettel.

„A latin vitorlák (…) majdnem olyanok, mint a szárnyak” – mondta.  „A karavella orrát elég 20 fokkal eltéríteni a széliránytól, és máris van elég felhajtóerő a szélénél ahhoz, hogy előrefelé menjen a hajó.”

A latin vitorlás karavellák rendkívül fontos szerepet játszottak a portugálok útjain a Szaharától délre fekvő afrikai partok mentén, ahol az erős part menti szél északról délre fúj. A sebes karavellák odafelé a széllel együtt szelték a hullámokat, majd szél ellenében is vissza tudtak fordulni a part felé, és annak közelében észak felé hajózni.

Kolumbusz első útján a portugál karavella egy spanyol továbbfejlesztését, a „caravela redonda” („kerek karavella”) típust alkalmazta.

E háromárbocos hajókon az első két vitorla a megszokott négyszög alakú volt a nyílt tengeren elérhető minél nagyobb sebesség érdekében, míg a harmadik latin típusú volt a partokhoz közeli manőverezéshez. Ez a megoldás a kor legjobban irányítható hajói közé emelte a Niñát és a Pintát.

A vitorlák elrendezésén túl a 15. századi karavellák egy másik újítást is tartalmaztak: kormánylapátjuk a modern hajókon megszokott helyre, a tat középvonalához került.

A Földközi-tengeren addig népszerű hajókon – így a portugál karavellákon is – a kormánylapát Castro elmondása szerint még a tat valamelyik oldalán helyezkedett el, ahogy évszázadokkal korábban a vikingek hajóin is. Az új pozíció sokkal jobb irányítást tett lehetővé.

A Santa Mariával ellentétben – amelyen apró kabinokban pihenhettek a legénység tagjai nyolcórás váltásaik között –, a Niña és a Pinta egyetlen apró külön fedélzettel rendelkezett a hajó hátuljánál, ennek egyetlen, kicsiny kabinja a kapitányé volt.

„Ha karavellán szolgálsz tengerészként, a fő fedélzeten élsz és ott is alszol” – mondta el Marc Nucup, a Virginia állambeli Newport Newsban található Tengerészek Múzeumának történésze. „Próbálsz nem útban lenni az éppen dolgozó tengerészeknek. Szinte semmiféle magánszférád nincs.”

A munka sohasem szünetelt egy 15. századi hajón. A Niña 20 és a Pinta 26 tengerésze folyamatosan állítgatta a vitorlákat és a kötélzetet, valamint szüntelenül vizsgálta át újra és újra a hajótestet sérüléseket keresve. Ha valahol eresztett, a nyílást az elhasználódott kötelekből nyert kóccal tömték be.

„Katedrálisok, várak és hajók – ebben a korban ezek voltak a legbonyolultabb dolgok, amelyeket az ember épített. Mindig volt valami tennivaló. A folyamatos munka azt jelentette, hogy az éppen nem szolgálatban lévő tengerészek úgy kellett pihenniük, hogy közben folyamatosan körülöttük dobogtak dolgozó matróztársaik léptei” – mondta Nucup.

A 15. századi hajókon még nem használtak függőágyakat – ezek elterjedése éppen a Kolumbusz által felfedezett szigetek lakóinak volt köszönhető később.

Kolumbusz matrózainak gondjait tetézte a tengeri utakra vihető étel minősége. Mivel nem tudhatták, milyen hosszú lesz végül az út, a hajókra egy teljes évre való ellátmányt rakodtak, ennek nagy része a korabeli tartós élelmiszerekből állt.

Ahhoz, hogy az ennivaló ne romoljon meg útközben, nagy részét szárított formában tárolták. Az ellátmány szárított és sózott ajókából, tőkehalból, savanyú vagy sózott marha- és disznóhúsból, szárított hüvelyesekből (például csicseriborsó, lencse és bab), és természetesen nagy mennyiségű kétszersültből állt.

A kétszersült nevében tartalmazza elkészítésének módját: egy lisztből és vízből formázott korongot többször megsütöttek, majd vízzel újra egybegyúrták, és ismét megsütötték. Az eredmény olyan kemény volt, hogy csak vízzel vagy főzelékkel feláztatva volt ehető.

A fogak eltörésére is képes, száraz kétszersültek azonban még mindig jobb eledelnek számítottak, mint azok, amelyek tárolás alatt vizesek lettek. Kolumbusz 14 éves fia, Ferdinánd írásban számolt be apja negyedik útjáról az Újvilágba, amelyre ő is elkísérte:

„A melegben és a párában a hajónkon tárolt kétszersültek olyannyira férgesek lettek, hogy – Uram, irgalmazz – sokakat láttam megvárni a sötétséget, hogy megegyék a belőle készült főzeléket, hogy ne lássák a kukacokat. Mások pedig már annyira megszokták őket, hogy meg se próbálták kiszedni őket, nehogy finnyáskodásuk közben elhányják magukat.”

Forrás: mult-kor.hu