Megúszták a Titanicot

„Uraim, megtiszteltetés volt önökkel játszani.”

A hajózenekar egykori tagjai nem élték túl az óceánjáró elsüllyedését, de az őket alakító zenészek a forgatáson megmenekültek a jeges óceántól – mesélte portálunknak Szedlák Ferenc csellista, a film egyik szereplője. A legenda szerint a zenészek egy protestáns dallamot játszottak utoljára.

A kapitány a kormányfülke foglya, a testvéreket édesanyjuk meséje ringatja álomba, az angol lord brandyvel a kezében várja a halált. Különleges és szívszorító képek a filmvásznon, az érzelmeket még jobban fokozza a vonósok zenéje. „Hadd menjek, Istenem, mindig feléd” – legendák születtek arról, hogy száz éve, 1912. április 15-e hajnalán a Titanic zenekara vidám zenét játszott, hogy az utasok páni félelmét csillapítsa, de a süllyedés előtt utolsó dallamként ez a fohász hangzott el. A dallamot a magyar reformátusok a Református Énekeskönyv 422. dicséreteként ismerik.

Variációk egy témára

– Érzelmileg valóban nagyon megkapó darabról van szó, másrészt a jelenet felvétele meglepő fordulatot tartogatott számunkra – árulta el a Parókia portálnak Szedlák Ferenc csellóművész, aki öccsével, Szedlák Bélával együtt az I Salonisti svájci együttes tagja.

– Ezt az éneket többféle dallammal ismerték az angolszász kultúrában. Még a forgatást megelőzően, 1996 őszén erről a dalról is készítettünk felvételt egy zürichi stúdióban. De csak a forgatás estéjén derült ki, hogy ez egy másik verzió, mint amit a rendező szeretett volna. Mi az amerikai változatot kaptuk meg, Cameron pedig az Európában ismertebb dallammal tervezte a jelenetet, hiszen a hajó Angliából indult. Mindannyian zavarban voltunk, ez volt az utolsó alkalom a jelenet felvételére, éjszaka zajlott a forgatás, másnap reggel már repültünk volna vissza Svájcba. Mivel napfelkeltéig le kellett forgatni az egész jelenetet, azonnal felhívták Londonban a zenei rendezőt, és ő faxon átküldte azt a dallamot, amire szükségünk volt. Nem volt túl sok időnk, gyorsan kellett memorizálnunk a darabot, de végül sikerült felvennünk a jelenetet.

„Magunkat játszottuk”

Az I Salonisti zenészei korábban nem szerepeltek filmekben, váratlanul érte őket a felkérés, de örömmel vállalták.

– Cameron elmondása szerint nagyon ritkán forgatott ilyen gyorsan jelenetet, mint velünk. Ez nem is csoda, mert nekünk magunkat kellett alakítani. A zenélést nem kellett sokat gyakorolni, hiszen addigra már harminc év zenei pálya állt mögöttünk. Azt a jelenetet, amikor búcsút veszünk az első hegedűstől, majd visszatérünk hozzá eljátszani az utolsó dalt, természetesen többször kellett próbálni, hiszen itt komolyabb színészi feladatunk is volt. De arra nem kellett minket megtanítani, hogyan viselkedjünk és muzsikáljunk, mint igazi zenészek.

Elmaradt az úszólecke

A csellóművész elmondása szerint James Cameron rendező, amikor visszanézte a felvételeket, nagyon elégedett volt a zenészek utolsó, megrendítő jelenetével. – Eredetileg az volt a szándéka, hogy bennünket is „beledob” a hideg vízbe, de ennél a pontnál letett erről az elképzeléséről, mert szerinte túl giccses lett volna a jelenet. Így megspórolta nekünk az „úszóleckét”.

A zene tényleg hat

Szedlák Ferenc maga is tapasztalta, hogy a zenének még a legnagyobb pánik közepette is igazi megnyugtató ereje van.

– A filmben a legnagyobb zűrzavar közepette játszunk, óriási a riadalom, a rohanás, mindenki kiabál, bútorokat, koffereket dobálnak a tengerbe. Ezért a forgatás közben feltűnt nekünk egy idősebb statiszta, aki megállt mellettünk, amíg zenéltünk. Amikor már harmadszor forgattuk ezt a jelenetet, megkérdeztük, a rendező kérte-e tőle, hogy álljon meg mellettünk. Kiderült, hogy nem kapott ilyen utasítást, hanem ő képzelte el így: ebben a már teljesen kilátástalan a helyzetben nem marad más az utasoknak, mint hallgatni a zenét. Ennek alapján magam is el tudom képzelni, hogy sok utast megnyugtathatott a zene és így meg tudták őrizni lélekjelenlétüket.

Akkor és most…

Elgondolkodtató, vajon lehetséges-e ma is, hogy egy hajózenekar hasonló szerepet vállaljon, mint amit egy kapitánytól elvárunk, és az utasokat szolgálva a végsőkig kitartson.

– Mai szemmel nézve nagyon nehéz ezt elképzelni. Félig viccből, félig komolyan beszéltünk is erről, hogy ha hasonló helyzetbe kerülnénk, valószínűleg már nem lennénk ott a fedélzeten. De ezt a momentumot vissza kell tenni abba az időbe, amikor a tragédia megtörtént. Nagyon sok érdekességről maradtak fent dokumentumok. Például az egyik zenész szüleitől a hajótársaság visszakövetelte a fiuk egyenruhájának árát. Ez ma elképzelhetetlen lenne! Egészen más viszonyok, szabályok voltak akkoriban a zenei életben, a zenészek társadalmi helyzete is teljesen más volt, sokkal jobban függtek a feletteseiktől, a munkaadóiktól, mint ma. Ezt példázza az is, hogy a White Star Line hajótársaság hajóin (köztük a Titanicon is) csak azok zenélhettek, akik kívülről megtanulták a White Star Line Songbook mind a 352 dalát, és a sorszáma alapján bárhol, bármikor el tudták játszani a megnevezett darabot. Rendkívül nehéz feladat, de ez volt az alapkövetelmény és a zenészek teljesítették. A második világháború előtt sokkal kevesebb szimfonikus zenekar volt, a muzsikusok főleg szalonzenekarokban játszottak, mozikban, kávéházakban, és sok esetben csak alkalmanként kaptak fizetést. Ez összehasonlíthatatlan a zenészek mai helyzetével.

Láthatatlanul

Az I Salonisti együttes több jelenetben is feltűnik, de a rendezőtől még extra feladatot is kaptak.

– Cameron úgy gondolta, hogy a színészek egészen másképp játszanak, ha a háttérben halk muzsika szól. A zene különleges hangulatot teremt, amit a színészek is éreznek, és ennek hatására úgy játszanak, hogy a közönséget is jobban megfogják vele. A forgatáson tehát a rendező olyankor is kérte, hogy zenéljünk, amikor egyáltalán nem jelentünk meg a felvételeken, sőt az utómunka során sem került aláfestő zene a párbeszédhez. Ekkor csak azért kellett muzsikálnunk, hogy a színészek még nagyobb átéléssel játsszák a szerepüket.

Világraszóló technika

Az 1997-ben készült Titanic film a tragédia 100 éves évfordulója miatt ismét a középpontba került, a mozik újra műsorukra tűzték felújított, 3D-s változatban is.

– Ez a film technikai szempontból is mérföldkőnek számított a szakmában, ezért sokan voltak kíváncsiak, hogyan is dolgozik a stáb. Arnold Schwarzenegger is ellátogatott a forgatás helyszínére, és végignézte az utolsó jelenetünk felvételét.

James Cameron több mint három órás alkotása valóban a filmtörténet egyik meghatározó darabja, összesen 11 Oscar-díjat kapott 1998-ban.

2012 Szedlák Ferenc számára is jubileumi év, a csellóművész idén tölti be hetvenedik életévét.

– Valóban óriási különbség, hogy az ember Svájcban vagy otthon él 40 évet – sajnos. De úgy hiszem, hogy a zene is fiatalon tartja az embert. Több híres komolyzenész – például Pablo Casals, a csellófejedelem, vagy Arthur Rubinstein zongoraművész – magas kort éltek meg és aktívan játszottak. A gyerekeim viszonylag fiatalok, 20-22 évesek, velük szoktam focizni. Emellett tagja vagyok egy kirándulócsoportnak, akikkel minden héten túrázunk. Nemrég felvetettem, hogy elmehetnénk egyszer Magyarországra is kirándulni, persze inkább viccből. De olyan nagy volt a lelkesedés, hogy májusban tényleg vezetek egy csoportot itthon is. Rövid látogatásuk alatt svájci barátaim megismerkedhetnek a fővárossal és a magyar pusztával.

A Magyar Református Énekeskönyv temetési énekei között utolsóként szerepel Sarah F. Adams angol unitárius költő „Nearer, my God, to Thee” című verse (1841). Már a 19. század végén is három dallamváltozattal énekelték.

– Csomasz-Tóth Kálmán Református gyülekezeti éneklés című munkájából kiderül, hogy mi az 1939-es jugoszláviai Református Énekeskönyvből vettük át ezt a dicséretet – mondta portálunknak Papp Anette egyházzenész, a Károli Gáspár Református Egyetem docense.

– Külföldön is temetési énekként jegyzik, ez nem magyar sajátosság. Mind Csomasz-Tóth Kálmán, mind a délvidéki énekeskönyv említi, hogy ez a dal a Titanic katasztrófája nyomán vált ismertté az egész világon.

Dobó Márta

Forrás: parokia.hu