Október 15. – A látássérültek és a fehér bot nemzetközi napja

A fehér bot nemzetközi napjának legfontosabb üzenete, a közvélemény figyelmének felhívása a vakok és gyengén látók különleges helyzetére. A nap üzenete arról szól, hogy rendkívül fontos a társadalomba való beilleszkedésük elősegítése és a szolidaritás napi szintű, cselekvésekben megnyilvánuló megvalósítása.

Mit teszünk, amikor azt látjuk, hogy egy fehér bottal a kezében közlekedő ember egy olyan lámpás kereszteződésben várakozik, ahol nem működnek a lámpák éppen, vagy nem segíti az átkelést verbális tájékoztatás? Jóérzésű emberként sokan azonnal felajánlják a segítségüket. Ám nem mindenki érez magában erre késztetést és nem minden alkalommal érkezik segítség, pedig egy látássérült embernek akkor is át kell kelni az úttesten, amikor nem kap segítséget. Pontosan úgy, ahogy otthon, a négy fal között is meg kell oldja a mindennapi életét. Egy olyan életet, ami látóként szinte elképzelhetetlen, mert annyi mindenre kell gondolni és előre gondoskodni a zavartalan működéshez, amely dolgok, feladatok és kihívások nekünk eszünkbe se jutnak.

Ám nem látunk rá tisztán, vagy csak hébe-hóba, korlátozottan a mindennapi életükre és az azokból fakadó nehézségekre. Nem látjuk a valós életüket és mindennapi gondjaikat. A fehér botra látunk rá és a közlekedésre, de nem látjuk azt, amikor liftbe szállnak és keresik a megfelelő emeleten a gombot. Olyan liftben is, ahol a gombok mellett nem segíti őket braille írás a megfelelő szint kiválasztásában. Nem látjuk őket pl. fogkrém vásárlása közben, ahol nem segíti őket semmilyen tájékoztatás a márkát, vagy a fogkrém ízét illetően. Se akkor, amikor ágyneműt húznak, eresztenek maguknak egy pohár vizet és csak a víz ízén érzik, hogy túl sok benne a klór. Nem látjuk őket akkor, amikor valaki más nyitva hagy egy fiókot, és abba beleütközik. Vagy máshova kerül egy kés és abba belenyúl, kiborul az olaj, vagy nem lobban lángra a gyufa.

Nem látjuk a napi szintű mindennapi bosszúságokat, a megoldásra váró problémákat, nem látjuk és nem érezzük azt a kiszolgáltatottságot, ami a látássérüléssel együtt jár.

Ahogy az se jut eszünkbe talán soha, hogy mennyi bátorság kell ahhoz, hogy egy látássérült ember kilépjen a házból, mennyi hit és bizalom. Mennyi kreativitás, hogy A pontból B pontba eljusson, vagy megkenjen egy vajas kenyeret. Mennyi előregondolást, szervezettséget, fegyelmet, kitartást, erőt kér, sőt követel ez az élet.

Ők pedig felmutatják ezeket a tulajdonságokat, megoldják. Mert a legtöbb esetben más nem oldja meg helyettük, és úgy oldják meg, ahogy tudják. Néha kevésbé jól, máskor meg még annál is precízebben, mintha egy látó végezné el az adott feladatot.

A fehér bot világnapján talán érdemes más szemszögből megvizsgálni kiszolgáltatott embertársaink, a vakok és gyengénlátók sajátos helyzetét. Észrevenni őket fehér bottal a kezükben és a boton túl is. Mert a sérüléssel élő emberek legtöbb problémája abból fakad, hogy a társadalomban alig észrevehetőek, szinte láthatatlanok.

Nekünk kell feltárni nehézségeiket, kérdezni, felderíteni, mire van szükségük. Megtanulni azt, hogyan tudunk jól segíteni. Hogyan érjünk hozzájuk – hogy legyen konkrét példa is – a közlekedésben, amikor felajánljuk segítségünket, akkor a karunkat nyújtsuk, vagy a hónuk alá nyúlva segítsük áthaladásukat? Mert sokan ez utóbbi megoldást választják ösztönösen, holott sok látássérült ember azt preferálja, ha ő foghatja meg a segítő kezet.

Mindemellett fel kell ismernünk azt is, hogy látássérült embertársaink teljes értékű életet élnek, éppoly fontos tagjai társadalmunknak, mint bárki más – de ahhoz, hogy ezt az egyenlőséget megélhessék, nekünk, a többségi társadalomnak kell biztosítani hozzá a feltételeket. Az élet minden területén, minden élethelyzetben. Tapintatosan.

Forrás: ficsakblog.hu