Rének hazája, nagyvilág

 A rén az uráli népek egyik emblematikus állatává vált – pedig a legtöbb uráli nép gazdálkodásában semmilyen szerepet nem játszik, és ahol igen, ott sem ősi jelenségről van szó.
Most, hogy karácsony elmúltával már a rének sincsenek úton, hanem hazatértek, érdemes megnézni, hol is laknak, amikor éppen nem a télapó szánják húzzák. A rének Skandináviától Oroszország északi határterületein át Kamcsatkáig, illetve az amerikai kontinensen Alaszkában és Kanada északi területein őshonosak. Páros ujjú patáik igen szélesek, ennek köszönhetően könnyebben közlekedik a mocsaras területeken és a hóban is. A réncsorda látványosságához jelentősen hozzájárul, hogy nem csupán a hímeknek (bikáknak), hanem a nőstényeknek (teheneknek) is van agancsuk – szarvasfajok között ez különlegességnek számít. A rén évente leveti agancsát, a következő évben új agancsot növeszt.
Mivel legközelebbi nyelvrokonaink, az obi-ugor manysik és hantik kultúrájára jellemző a réntenyésztés, a rén gyakran bukkan fel a nyelvrokonainkról szóló ismeretterjesztő művekben és tankönyvekben. Ennek köszönhetően sokakban olyan kép alakul ki, hogy a finnugor népek általában réntenyésztéssel foglalkoznak, sőt, hogy valaha az ősmagyarokra is jellemző lehetett ez a tevékenység. Ez a kép azonban alapvetően téves. A manysik és a hantik eredetileg csak halászattal és vadászattal foglalkoztak. Délebbi csoportjaik sosem foglalkoztak réntenyésztéssel – inkább a földművelés, illetve a szarvasmarha- és baromfintenyésztés fortélyait tanulták el az oroszoktól, majd be is olvadtak közéjük. Az északi csoportok azonban a nyenyecektől tanulták el a rénszarvastenyésztést. Amikor Reguly Antal a 19. század közepén a manysiknál járt, feljegyezte, hogy a manysik alig fél évszázada tértek át a réntartásra, korábban szánjaikat is kutyák húzták.
A réntartásnak kétféle formája ismeretes, az erdei és a tundrai. Az erdei tartásnál egy-egy csordába (illetve egy-egy emberhez, családhoz) legfeljebb 20-30 rén tartozik, a rént elsősorban szánhúzásra használják, táplálékként csak ritkán. A tundrai tartásnál a csordák több ezer fősek is lehetnek. A rén korábban elsősorban zsákmányállat volt, a nganaszanoknál a 20. századig az is maradt. A házi rén ma sem különbözik jelentősen a vadréntől. A háziasítását jelentősen megkönnyítette, hogy a rén rendkívül sokat szenved a szúnyogoktól, böglyöktől és egyéb rovaroktól – a folyamatosan zaklatott állat időnként szó szerint a vesztébe rohan. A rovarok azonban nem bírják a füstöt. Az ember képes füstöt csinálni, ahol a rének megpihenhetnek.
A tundrai réntartás igazán a (tundrai) nyenyecekre jellemző, de a 17-18. században a komik északi csoportjai, az izsmaiak is átvették tőlük, sőt, tovább is fejlesztették. A tundrai réntartásnak köszönhető, hogy a nyenyecek területe a Tajmír-félszigettől a Kola-félszigetig terjed. A komi izsmai csoportjai is eljutottak egyfelől Szibériába, másfelől a Kola-félszigetre. Jellemző a tundrai réntartás a lappokra is, de náluk csak a 19. században terjedt el. Az erdei réntartás az obi-ugorokon kívül nyelvrokonaink között a szölkupoknál és az erdei nyenyeceknél jellemző.Gyakorlatilag semmilyen szerepet nem játszik a réntartás (az izsmaika kivételével) a komik, az udmurtok, a marik, a mordvinok és a balti-finn népek körében, és persze a magyaroknál sem.
A Survival for tribal peoples (Túlélés a törzsi népeknek) nevű szervezet az őshonos népek védelmében alakult. Oldalaikon csodálatos képeket láthatunk a rénekről. Külön képgyűjtemény foglalkozik a nyenyecekkel, a számikkal, illetve általában a világ réntartó népeivel.
Forrás: nyest.hu