„Valódi élmény”

A Beregsomi Református Egyház 2012. május 13-án lehetőséget adott a közösség gyermekei számára, hogy egy kirándulás keretein belül megismerkedjenek személyesen is múltunk, történelmünk néhány ránk maradt örökségével. A hétvégi kiruccanást lelkipásztorunk Jakab Attila és felesége, Jakab Krisztina szervezte, aki egyben a gyerekek hitoktató tanára is.
A kirándulni induló gyereksereg és kísérőik kora reggel gyülekeztek a református templom bejárata előtt. Mindenki nagy izgalommal készült erre a napra, így érthető, hogy a busz kis késését türelmetlenkedve fogadtuk. Nemsokára azonban megérkezett mindenki nagy örömére. Miután mindenki elhelyezkedett, a tanárnő elmondta a csoportos kirándulás szabályait. Indulás előtt még elcsendesedtünk és lelkipásztorunk imádságban köszönetet mondott Istennek az előttünk álló napért és kérte gondviselő segítségét.
Elsőként a Beregvári Schönborn kastélyt szerettük volna megnézni. Az irányt Munkács felé vettük, de útközben is akadt látnivaló. Legelőször a derceni hegyen tűnt szemünk elé egy hatalmas kereszt, amit többek között a Református Egyház közreműködésével állítottak az első és a második világháború áldozatainak emlékére. Később az út mentén egy struccfarm mellett haladtunk el. Munkács felé közeledve már messziről észrevehető volt a munkácsi vár és közelebb érve a turul-madarat is láthattuk. Ezután a táj szépségeiben gyönyörködhettünk. A hegységekkel és erdőkkel övezett utat a gyerekek nagyon élvezték, és nemsokára meg is érkeztünk első állomásunkhoz.
A Schönborn kastélyt egy hatalmas őspark veszi körül, melyen keresztül a szépen rendben tartott sétautak vezetnek magához az épülethez, ahol jelenleg szanatórium működik. A gyerekek érdeklődve hallgatták tanárnőjüket, amikor elmondta, hogy a kastély az akkor népszerű szokás szerint a csillagászati rendszert szimbolizálva épült. Ezért 12 bejárattal, 52 teremmel, 365 ablakkal és négy nagyobb toronnyal rendelkezik, amelyek a naptári év hónapjait, heteit és napjait jelképezik, valamint az évszakokat.
Miután megnéztük ezt a nagyon szép épületet, tovább haladva egy mesterséges tó látványa tárult elénk, melynek különlegessége abban rejlik, hogy eredetileg az Osztrák-Magyar Monarchia területének körvonalát formázta meg, ami ma már sajnos nehezen kivehető. A gyerekek számára azonban ennél nagyobb élmény volt a tóban fickándozó kicsiny halakat látni. A tavon lévő kis házikók pedig egy kis mókára is ösztönözték a fiatalságot. Kitalálták ugyanis, hogy bizonyára vízi kutyaház, de valójában a tavon úszkáló kacsák számára lett kihelyezve. A közelben, egy kerítéssel körbezárt területen, fákon szaladgáló mókusokat is láthattunk, valamint őzikét és hattyút is. Mondanom se kell, mennyire örült csapatunk apraja-nagyja.Egy forrás is található a park területén, amit a szépség és örök fiatalság forrásának neveznek. A legenda szerint egy pásztor fedezte fel, és mivel ő ezt itta, fiatal maradt, a felesége pedig öregedett mellette. Az asszony azonban kileste a férje titkát, de telhetetlenségében annyit ivott a csodát tévő vízből, hogy karon ülő csecsemővé változott. Mi is megízleltük a forrás vízét, de több mint valószínű, hogy csak a fiatalokra hatott, időlegesen.
Következő állomásunk a Szolyvai emlékpark volt, amit a „malenykij robot” áldozatainak emlékére állítottak. Az emléktáblákat végignézve megkerestük haza nem tért hozzátartozóinkat, majd emléküknek adózva elénekeltük a magyar nép, valamint a református egyház himnuszát.
Buszra szállva izgatottan vártuk, hogy eljussunk a következő úti célunkhoz, a Vereckei-hágóhoz. Az odavezető út elég hosszú volt, de annál élvezetesebb. Kis patakok csörgedeztek a hegyoldalakról az út bal oldalán, jobb oldalt pedig fodrosan hömpölygött a folyó. A gyerekeknek nagyon tetszett a táj. Izgatottan keresgélték szemükkel a nehezen észrevehető kis patakocskákat és ujjongva, visongva mutatták egymásnak, ha sikerült meglátni egyet. A felnőttek pedig a gyerekek örömének örültek a legjobban. A falvakban, amiken keresztül haladtunk, még nagyon sok faházat csodálhattunk meg. Az egyik patakparton asszonyokra lettünk figyelmesek, akik régi szokás szerint, a folyóvízben mosták ruháikat. Ez nem csak a gyerekeknek volt érdekes látványosság. Alsóverecke után szerpentinnek nevezett útszakaszon mentünk fel a hegytetőre, ami kissé félelmetesnek látszott elsőre, de a csodálatos kilátás kárpótolt minden félelmünkért. Olyan, mintha csigalépcsőn mennénk a felhők felé. A gyerekeknek nagyon tetszett az utazás és egyre csak ezt ismételgették: „Ez élmény!” „Valódi élmény!” „De jó, hogy eljöttünk!” Az út egy szakaszát gyalogosan kellett megtennünk, hogy megtekinthessük az emlékművet. Felérve, meghökkenve tapasztaltuk, hogy ismét be vannak festve a kövei oldalnézetből, de legyenek bármilyen színűek is, nekünk akkor is a hét magyar törzset jelképezik, az alsó pedig a vérszerződés kelyhét.
A hegyről szétnézve a Kárpátok vonulatain megpróbáltuk magunk elé képzelni a honfoglaló magyarokat, amint lovaikkal, szekereikkel átkelnek a Vereckei-hágón. Kevés az olyan idelátogató, akit ne érintene meg a fenséges táj látványa és a történelmi múlt érezhető jelenléte. Azok számára, akik hosszabb ideig szeretnék magukévá tenni ezt az érzést, padok és asztal is van elhelyezve a fák hűsítő árnyéka alá. Egy magyarországi turistacsoporttal is találkoztunk a hágón, akik nagyon megörültek a magyar szó hallatán. Elmondták, hogy mindennapi imádságukban kérik Istent, hogy vigyázzon ránk és őrizzen meg bennünket.
Volócon keresztülhaladva az ökörmezői Fülöpfalván láttunk egy nagyon régi fatemplomot. Ezután megérkeztünk a Sipot-vízeséshez, melynek vize a környező patakokból adódik össze, nevét pedig az ukrán „sipít”(pezseg, sistereg) szóból kapta. A hegy oldalához erősített falépcsőn akár a vízesés tetejéig is fel lehet menni, de mi a gyerekeket féltve inkább ezt a lehetőséget kihagytuk. Így is csodálatos látványban volt részünk. A buszon megbeszéltük, hogy mivel még nincs olyan késő, ellátogatunk a huszti várromhoz is. Kiüresedett vizesüvegeinket megtöltöttük a kerecsenyi, majd a szolymi vízköznél. A Taraboly folyón láthattunk egynehány „asszonyvallató” lengőhidat. A legenda szerint a hegyen eltöltött hosszú idő után a pásztorok hazatérve ezeken a hidakon vallatták asszonyaikat hűségükről. Férfivallató híd azért nincs, mondják, mert még nem láttak hegyvidéki pásztornőt.
Husztra érkezve először a város különlegesen szép református templomát láthattuk. A várdomb aljától gyalog kellett folytatni utunkat, hogy elérjünk a várhoz. Elég meredek az út felfelé, ezért kissé kifulladva, majdnem négykézláb érkeztünk meg a várhoz. A romok közül páratlanul szép kilátás tárult elénk, madártávlatból láthattuk az egész várost és a Tisza völgyét.
Kellemes és nagyon tartalmas kirándulásunk ezzel be is fejeződött és elindultunk hazafelé. A gyereksereg azonban még mindig nem látszott fáradtnak, amit mi, felnőttek csodálkozva néztünk. A hazafelé vezető úton is találtak maguknak elfoglaltságot. Talán ilyen egy nagyon jó kirándulás, ahol ennyi látnivaló és járkálás után is üdén és a fáradtság jele nélkül érünk haza. Köszönet érte a Somi Református Egyháznak és a szervezőknek, de legelső sorban is Istenünknek!
Sárközi Anikó