Vlaszovisták a Vérke-parti városban
1944-ben Magyarország német megszállásával, valamint a keleti front közeledésével egyre több német és magyar katonai egység érintette Beregszászt. Az ideérkező csapatok egyike volt egy feltűnő egyenruhájú, eléggé ismeretlen egység: az Orosz Felszabadítási Hadsereg (ROA). Hrabár Tamás görög katolikus atya gimnazistaként kalandos módon találkozott ezen egység képviselőjével. Az atyát megkértük, mondja el ifjúkori élményeit, mely visszaemlékezés a későbbi, papi szolgálata során szerzett benyomásaival együtt rendkívül érdekes had- és kortörténeti képet tár elénk.
– 1944. március 19-én a németek megszállták Magyarországot – kezdi beszélgetésünket Tamás atya. – Én ekkoriban a Beregszászi Magyar Királyi Főgimnáziumba jártam. Ám ezen év április 1-től befejeződött a tanév, mivel a németek a gimnázium épületét hadikórháznak foglalták le. Hamarosan érkeztek is tömegével a keleti front sebesültjei, akiket a Vereckei-szoroson keresztül kórházvonattal szállítottak ide. A hadikórház megnyitása után néhány nappal a gimnáziumból megüzenték nekem, hogy a kitűnő magaviseletemért, szorgalmamért és a tanulmányi eredményeimért könyvjutalomban részesülök. Másnap elindultam, hogy átvegyem a könyvet Cserepes Gyula igazgató úrtól, aki ott lakott a tanintézmény földszintjén, mert lakását a németek a kórházi célra történő igénybevétel ellenére meghagyták neki. A kapuban álló őr intett nekem: nem lehet bemenni! Visszarohantam édesapámhoz, aki – az osztrák-magyar hadsereg egykori tisztjeként – jól beszélt németül, s elmagyarázta, hogyan köszöntsem az őrt, s hogyan mondjam el neki jövetelem célját. Majd visszamentem. Amikor a katonának elmondtam a mondókámat németül, ő ukránul válaszolt nekem: „Já ne rozumiju tebe! (Én nem értelek téged!)” Annyira meglepődtem és megijedtem a választól, hogy majdnem elájultam. Nem értettem az egészet: hogy lehet az, hogy egy német katona ukránul válaszoljon nekem? Azt gondoltam magamban: lehet, hogy ez egy partizán!
Akkoriban magyar tisztek laktak nálunk. Volt egy alezredes rokonunk is, aki gyakran betért hozzánk. A beszélgetések alkalmával a tisztek sok érdekességet mondtak a hadi helyzetről. Így pl. a családom megtudta, hogy számos szovjet katona és partizán a német hadseregtől zsákmányolt egyenruhákban, a Wehrmacht által használt terepjáró gépkocsikkal hajt végre diverziós műveleteket a hátországban: ezekkel a felszerelésekkel álcázva kilétüket átjönnek a frontvonalon, és a német-magyar csapatok mögöttes területén felderítőmunkát végeznek, valamint a közlekedést is igyekeznek megbénítani vasutak és hidak felrobbantásával. Sikeresen is tevékenykedhettek, hiszen mint a magyar tisztek elmondták: egyesek olyannyira szemtelenné váltak, hogy még a német katonai konyhákra is bementek ebédelni. De egyszer egy ilyen „német” egység kiszolgálásakor az egyik szemfüles szakácsnak feltűnt a sok ismeretlen arc, s érdeklődni próbált a beosztásuk felől, mire a diverzánsok gyorsan a kocsijukhoz futva kereket oldottak.
Visszatérve a gimnázium előtt őrködő katonához, elmondhatom, hogy nagyon féltem, de igyekeztem a helyzethez alkalmazkodni, s a cseh éra alatt rámragadt ruszin tudásomat összeszedve próbáltam a katonának elmagyarázni jövetelem célját. Az őr megértett és intett, hogy „Igyi!” (Eredj!).
Később tudtam meg, hogy a kórház egész kisegítő személyzete – őrök, sofőrök, ápolók stb. – a német hadsereggel a bolsevista rendszer ellen vállvetve küzdő Orosz Felszabadító Hadsereg tagjaiból állt. Ezeket a katonákat a ROA főparancsnoka, Andrej Vlaszov tábornok után vlaszovistáknak is nevezték.
De kik is voltak ezek a vlaszovisták? A német hadsereget a Barbarossa hadműveletet követően a megszállt területek lakossága számos helyen a sztálini zsarnokság alóli felszabadítóként fogadta. Akadtak – nem is kevesen -, akik fegyvert fogva is harcolni akartak a bolsevizmus ellen. A szovjetek ellen harcolni akaró első „keleti légiók” tagjai olyan átállt és harcedzett csoportokból álltak, mint a katonai tradícióikra büszke kozákság.
1942 tavaszán a németek a leningrádi hadműveleti irányban számos szovjet csapattestet bekerítettek és felmorzsoltak. A „katlanban” rekedt szovjet foglyok összegyűjtése közben egy magas termetű, szakállas szovjet tiszt került a németek fogságába. Kiderült, hogy nem kisebb személyiség ő, mint Andrej Andrejevics Vlaszov, Sztálin egyik legjobban képzett tábornoka, ki először Kijev, majd Moszkva védelménél tűnt ki. Sztálin hibája és könyörtelensége miatt – aki nem engedélyezte számára a kitörést – csapatait a németek teljesen elpusztították. Később fogságba kerülve a németek – több más tábornokkal együtt – felkérték, hogy vegyen részt a sztálini rendszer elleni harcban. Több magas rangú szovjet tiszt – Sztálintól még a fogságban is félve – megtagadta a németekkel az együttműködést. Vlaszov azonban igent mondott…A későbbiekben megalakította az Orosz Felszabadítási Hadsereget. A hadifogolytáborokban agitációs munka vette kezdetét a foglyok között, s a legmegbízhatóbbnak ítélt katonákat innen kiemelve a ROA egységeibe osztották be.
Hitler nem nagyon bízott ezekben az orosz katonákban: még 1945 márciusának végén is alig 50 ezren szolgáltak ebben a hadseregben, noha akár milliós hadsereg szervezésére is lehetőség nyílott volna. Zömük kisegítő egységekként szolgált, olyan feladatokat kapva, mint a Beregszászban állomásozó egység. Azon kevesek azonban, akiket mégis bevetettek a fronton, bátran és elszántan harcoltak. Bevetésre kerültek Normandiában a nyugati szövetségesek ellen, Varsóban az 1944 nyarán történt felkeléskor, Berlin ostrománál, valamint Csehországban is. Az utolsó egységek 1945 májusában tették le a fegyvert. Sorsuk tragikus volt: Vlaszovot és legfőbb tisztjeit 1946-ban Moszkvában kivégezték. Az alacsonyabb rangú tisztek egy részére ugyanez a sors várt, a többit pedig a közkatonákkal együtt a Gulágra száműzték. Az átlagos büntetés hat év volt, de ezt a lágerparancsnokok gyakran „ráadásként” megduplázták. A legsúlyosabb büntetés 25 év kényszermunka volt.
Később még Beregszászban sétálva gyakran láttam az orosz egységek katonáit. Az öltözetük és felszerelésük is érdekes volt: alapruházatként német katonai uniformis – a zubbony vállán a ROA-jellel – s majdnem mindegyik katona viselt a születési helyére, nemzetiségi kultúrájára és katonai tradíciójára jellemző ruhadarabot. Egyik katona például kucsmában sétálgatott: mint megtudtam, ő a kubányi kozákok soraiba tartozott. A helyi lakosok számára megmosolyogtató volt, ahogy a legnagyobb nyári kánikula közepette is ebben a báránybőr kucsmában sétálgatott. A helyi lakossághoz barátságosan viszonyultak: gyakran lehetett látni őket szabadidejükben a Széna téren (a jelenlegi Puskin tér) mulatozni, szórakozni és énekelni. Megfigyelésem szerint a legkedveltebb szórakozásaik közé tartozott a célbalövés a helyi vidámparkban.
A gimnáziumban működő hadikórház 1944. április 1-től október közepéig működött. A front közeledtével a betegeket evakuálták, s a visszavonuló csapatok kötelékében a vlaszovisták is távoztak Beregszászból – fejezi be a történetet Hrabár atya.
Köztudott, hogy Sztálin ellenségesen viseltetett a fogságba került szovjet katonák iránt, s ezt az ellenszenvét csak az átállt katonák iránti gyűlölet múlta felül. A „vlaszovista” szó fogalom lett, s automatikusan így neveztek minden, a Szovjetunió ellen harcoló hadseregekbe besorozott, szláv anyanyelvű katonát. Sok esetben ennek megfelelően bántak is velük.
A Magyar Királyi Honvédség kötelékében is számos szláv nemzetiségű katona harcolt, így pl. ruszinok. Ha egymás között anyanyelvükön beszélgettek, könnyen válhattak a győzelemittas, bosszúra szomjas szovjet katonák áldozatává. Hrabár atyának egy ilyen veszélyes szituációt mondott el egy Tovtik nevű, ruszin nemzetiségű buszsofőr, aki a magyar hadsereg katonájaként a háború utolsó szakaszában esett fogságba. A történet mulatságos elemeket is tartalmaz, mely a ruszin és az orosz nyelv közötti különbségekből ered.
A szóban forgó ruszin férfi több földijével együtt anyanyelvén beszélgetett a hadifogolytáborban, amikor egy tiszti ranggal rendelkező szovjet katonanő bukkant fel mellettük. Felfigyelt a csoport szláv beszédjére, odament hozzájuk és megkérdezte: „Vlaszovci? Vlaszovec?” A ruszin Vlaszovról és katonáiról azelőtt soha nem hallott. A kérdést úgy értette, hogy „A sajátunk, a miénk vagy?”, lévén, hogy a „vlásznéj” szó ruszinul „saját”-ot, „tiéd”-et jelent. Ezért feleletként rábólintott, gondolva, hogy a szláv egység ilyetén kifejezése jót tesz majd neki, s a fogságból így talán hamarabb megszabadul. A nő erre az oldalfegyveréhez kapott, hogy lelője. A helyzetet egy magasabb rangú szovjet tiszt mentette meg, aki kiabálni kezdett, hogy ne bántsa a foglyokat, nem vlaszovisták azok, hanem egy másik szláv náció. És az akkori szovjet – és jelenlegi szláv – beszédstílus egyik „divatos” és elmaradhatatlan elemeként hozzátette, hogy „Bljágy”, ami oroszul a prostituált megfelelője. A ruszin a szó eredeti jelentését nem tudván, azt hitte, az a katona rangját jelenti. Ezért mélyen meghajolt előtte és tisztelgett: „Pányi Bljágy”. Ezzel megint majdnem sikerült magát lelövetnie, s ismét a felettes tisztnek kellett közbelépnie. A ruszinok később a kihallgatás alkalmával kergették szovjet őreiket az őrületbe. Mikor megkérdezték tőlük, hogy mi a családnevük (Kák tvojá fámilijá?), akkor ők ezalatt nem családnevet, hanem magát a családot értették, és mesélni kezdtek a hozzátartozóikról. Számtalanszor feltették a kérdést, míg végül rájöttek, miről is van szó.
Az előbbi eset szerencsére nem végződött tragédiával, de mint Tamás atya elmondta, hallott olyan ugocsai – egészen pontosan Zavadkára (Kiscsongovára) való – ruszinról, aki 1943-ban a Don-kanyarban fogságba esve huszonöt évet kapott azért, mert ruszinul beszélt, s így vlaszovistának hitték.