1956 robbanása

„Hol zsarnokság van, ott zsarnokság van” – írta Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról c. költeményében. Ám ahol diktatúra uralkodik, ott társadalmi tűréshatár is létezik, és ha a rezsim vezető rétege túl merev ahhoz, hogy engedjen a társadalom alsó rétegeiben növekvő belső nyomásnak, akkor az utóbbi előbb-utóbb átlép egy kritikus szintet, és bekövetkezik a mindent elsöprő robbanás, amilyen Magyarországon is történt 1956 októberében…

A magyarországi államszocialista rendszer oszlopait – Sztálin 1953-ban bekövetkezett halála után, a lassú hruscsovi enyhülés időszakában – elsőkként épp a rendszert megreformálni akaró antisztálinista kommunisták kezdték döntögetni. 1955 novemberétől a Magyar Dolgozók Pártján belül egyre mélyülni kezdett a reformpártiak és a keményvonalasok közötti szakadás, s egyre több repedés futott végig a kommunista diktatúra építményén. A pártállam állampártja belső válságba került. 1956. október 16-án pedig a Szegedi Tudományegyetem hallgatói taszítottak egy nagyot a rezsim repedező oszlopain. Nagygyűlésükön kimondták: a kommunista Dolgozó Ifjúság Szövetsége nem képviseli valódi érdekeiket, ezért kiválnak belőle, és megalakítják a Magyar Egyetemi és Főiskolai Egyesületek Szövetségét, a MEFESZ-t. Ezzel pedig megroppantották az MDP egyik alappillérét, a párt által „kézi vezérelt” egységes, kommunista ifjúsági szervezetet. A következő napokban aztán hasonló szervezetek jöttek létre a pécsi, a miskolci és a soproni egyetemeken. 1956. október 23-a délelőttjén pedig Budapesten is létrehozták az Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetem MEFESZ-szervezetét, melyhez a Műegyetem és a Kertészeti Főiskola hallgatói is csatlakoztak, s a nagygyűlés résztvevői elfogadták 14 pontban összefoglalt, nagyon merész politikai követeléseiket. Mit is akartak? Többek között új kormányt, a reformkommunista Nagy Imre vezetésével, a szovjet csapatok azonnali kivonását, új nemzetgyűlési választások kiírását, több párt részételével, a tervgazdálkodáson alapuló gazdasági élet felülvizsgálatát, az ártatlanul elítélt politikai foglyok szabadon bocsátását, teljes vélemény- és sajtószabadságot. Tehát nemzeti szuverenitást és demokráciát… S a diákok úgy döntöttek: szolidaritást vállalva a Lengyelországban éppen akkor zajló, politikai-gazdasági reformokért vívott harccal, illetve követeléseik nyomatékosítása végett még aznap délután tüntetést szerveznek a Petőfi- és a Bem-szobornál.

A belviszályok, illetve a hruscsovi enyhülési politika miatt elbizonytalanodott párt- és állami vezetés előbb betiltotta, majd mégis engedélyezte a demonstrációt, így délután háromkor, a Petőfi-szobornál kezdetét vehette a tüntetés. Sinkovits Imre elszavalta a Nemzeti dalt, majd a pesti egyetemisták átvonultak a budai oldalon magasodó Bem-szoborhoz, ahol már várta őket a műegyetemi diákok tömege, s még a néphadsereg politikai tiszteket képző akadémiájának a küldöttsége is képviseltette magát. A Bem-téren Veres Péter az Írószövetség nevében felolvasta az írók demokratizálódást sürgető nyilatkozatát, míg Bessenyei Ferenc tolmácsolásában felharsant a Szózat. Közben már a felvonulás során, majd a két szobornál mind több és több tisztviselő, gyári munkás, iskolás, ipari tanuló, sőt közhonvéd és katonatiszt is csatlakozott az egyetemistákhoz, így megáradt folyamként duzzadt egyre hatalmasabbra és hatalmasabbra a tömeg. Százezernyi ajakról csendültek fel a Himnusz, a Kossuth-nóta és a Marseillaise felemelő vagy éppen gyújtó erejű dallamai. A tüntetők felszabadultak voltak, és lelkesek. Pikkelyekként hulltak le róluk a diktatúra által a szívekre vert bilincsek és az ajkakra zárt lakatok. Végre nem féltek. Végre kimondták, ami a lelkükből feltolult, éltetve a reformer Nagy Imrét, s elítélve az egymást váltó diktátorokat: Rákosi Mátyást, valamint a helyére lépő Gerő Ernőt. És végre kimondták, hogy a szovjet csapatok hagyják el Magyarországot, s érjen véget a katonai megszállás…

A Bem-szobor háta mögött ott emelkedett a budapesti őrzászlóalj kaszárnyája, melynek ablakaiból a katonák lelkesen integettek a nép felé, majd az egyik emeleti ablakban megjelent egy hatalmas nemzeti zászló, melynek közepéből egy máig ismeretlen katona kivágta a Rákosi-diktatúra egyik szimbólumát, a szovjet szocialista köztársaságok mintájára „megalkotott”, a magyar nemzeti hagyományoktól idegen, rákosista címert – és megszületett a forradalom jelképévé vált lyukas lobogó…

Már este volt, amikor az ekkor már 200 ezer főt számláló tömeg a Kossuth-térre vonult. Nagy Imrét akarták hallani, aki ki is lépett a Parlament egyik erkélyére, ám túl óvatosan fogalmazott a rendszer megreformálását illetően, ami csalódást keltett a tömegben. A tüntetők kisebb része hazaindult, a többség azonban nem széledt szét. Sokan a Felvonulási-térre mentek át, ahol ledöntötték a diktatúrát megtestesítő hatalmas Sztálin-szobrot. Mások – és egyre többen – a Magyar Rádió Bródy Sándor utcai székházához vonultak, köztük az egyetemi ifjúság képviselői, akik be akarták olvastatni MEFESZ-szervezetük 14 pontját. A rádió vezetősége azonban a követelést visszautasította, az Államvédelmi Hatóságnak (ÁVH) az épület őrzésével megbízott karhatalmistái pedig igyekeztek kiszorítani a tömeget az utcából. Előbb csak könnygázgránátokat dobáltak a demonstrálók közé, majd tüzelni kezdtek a népre. Halottak és sebesültek zuhantak az úttestre. A felháborodott tüntetők azután visszavágtak. A Rádió székházának megvédésére kivezényelt katonáktól fegyvert követeltek, és az ÁVH vérengzését látott katonák vagy átadták fegyvereiket, vagy visszavonultak laktanyáikba, vagy – közkatonák, sőt tisztek is – csatlakoztak az ostromlókhoz. Majd – amint a városban elterjedt az összecsapás híre – éjszakai műszakban dolgozó munkások tették le a munkát, s gyári fegyeverraktárakat feltörve, a Bródy Sándor utcába siettek, ahol bekapcsolódtak az ostromba. Hajnalban a tüntetők el is foglalták a székházat, ám hamarosan újabb ÁVH-s egységek érkeztek a helyszínre, és kiszorították a forradalmárokat az épületből.

Az október 23-ról 24-re virradó éjszakán, majd hajnalban azonban már a főváros más pontjain is összetűzésekre került sor. Tüntetők vonultak nem egy laktanyához, rendőrőrshöz, fegyvereket követelve, és a katonák, valamint a rendőrök a legtöbb helyen vérontás nélkül át is adták fegyvereiket, sőt újabb katonák álltak be a forradalmárok közé. Az MDP központi lapja, a Szabad Nép szerkesztőségénél ÁVH-sok lőttek a fegyvertelen tüntetők közé, akik azonban fegyvereket szereztek, és elfoglalták a szerkesztőséget, hogy ott cenzúrázatlanul nyomtassanak ki újságokat. A felvirradó hűvös, ködös őszi reggelen pedig már Budapest több pontján is barikádokat emeltek a forradalmárok – és nemcsak az ÁVH-sok, hanem a kormány által „a rend helyreállítására” felkért szovjet csapatok, a Budapestre érkezett s az őszi ködből kibontakozódó vörös csillagos harckocsik ellen is…

Lajos Mihály