„A Csendes-óceán Velencéjétől” Taipi romvárosáig

Óceánia hol viharfellegekkel fodrozott, hol derült-kéken ragyogó, végtelen égboltja alatt megannyi, édenkertet idéző, kisebb-nagyobb földdarab emelkedik ki a Csendes-óceán láthatártól láthatárig hullámzó, roppant víztömegéből.

A trópusi nap sugaraiban arany-zöldben pompázik a szinte asztallap-simaságú korallszigetek, illetve a szemet üdítően változatos domborzatú, hegyes-völgyes, vulkanikus szárazulatok lombtengere, melyet színpompás virágok sokasága ékesít. Ám az őserdők fái között nem egy szigeten roppant kövekből egyberótt, sok száz (sok ezer?) éves falak idézik fel az idő ködébe vesző, rejtélyes múltat…

Óceánia nyugati részén terül el Mikronézia, melynek görög eredetű neve azt jelenti: „kicsiny szigetek országa”. A megnevezés igen találó, hiszen a térségben sorakozó Mariana-, Marshall-, Karolina- és Gilbert-szigetek tagjai, valamint Nauru, illetve Wake szigete mindannyian kicsiny földdarabok. Őslakóik – vagy első ismert lakói –, a mikronézek elődei négyezer évvel ezelőtt népesítették be a paradicsomi szépségű szigeteket, a XVI. században erre vetődött első európai hajósok pedig pálmalevelekkel fedett kunyhókban élő, eléggé primitív bennszülöttekként festették le őket, noha egykor impozáns kőépítményeket emeltek a kicsiny szárazulatokon – már ha csakugyan ők építették fel azokat.

A Mariana-szigetekhez tartozó Tinianon – ahonnan 1945. augusztus 6-án felemelkedett az Enola Gay B-29-es nehézbombázó, hogy atombombát dobjon Hirosimára – különösen faragott hatalmas kövekből álló oszlopsor őrzi felállítói emlékét. A Karolinák csoportjába tartozó Lölö szigetén kolosszális méretű, kilenc méter magas, négy és fél méter széles, szürke falak bontakoznak ki a zöldellő növényzet sűrűjéből, s ugyanitt platószerűen alépítményre helyezett, két méter vastag, másfél–három méter széles bazaltlapokat is találtak, melyek 137 méter hosszan sorakoznak. Az ismeretlen rendeltetésű építmény területe nagyobb, mint egy mai labdarúgó-pályáé… A Karolina-szigetek egyik legjelentősebb szárazulatának, az 505 négyzetkilométer kiterjedésű Ponape (más forrásban: Pohnpei) vulkanikus szigetének partjainál pedig Nan Madol – más forrásban: Ban-matal, jelentése: „közbeeső helyek” vagy „vízi utak helye” – mintegy 80 hektár kiterjedésű ősi városa emelkedik a víz fölé.

A kilencvenkét mesterséges szigetből álló, rég elnéptelenedett települést a part menti zátonyra építették. A szigetek mind méretükben, mind alakjukban eltérnek egymástól, a legáltalánosabb a négyszögletes alaprajz és a futballpályányi terület. Többségüket benőtte a buja trópusi növényzet, s megannyi, sudár kókuszpálma emeli lombkoronás fejét a romjaiban is impozáns város fölé.

A mesterséges szigeteket kilenc méter magas, 4-5 méter széles, roppant falak övezik, alapjukat pedig korallzúzalékból álló réteg alkotja, melyet úgy terveztek meg, hogy képes legyen elbírni a ráépített, mérnöki pontossággal kialakított építmények súlyát. Pedig nem kicsiny tömegekről van szó… A falakat keresztben egymás fölé helyezett, 5, 6, 8 lapú bazalthasábokból emelték. Kötőanyagot nem használtak, ám a falak így is szilárdan állnak. A vélemények megoszlanak abban a kérdésben, hogy a kőtömbök formáját precíz megmunkálással alakították-e ki, vagy természetes állapotukban is 5, 6, 8 laposak lettek volna-e a bazaltoszlopok. Ám lett légyen bármi is, a látogatókat mindenképpen lenyűgözi a több ezer kő mérete. 240 tonnányi bazaltot használtak fel a város felépítéséhez, s a tömbök mindegyike nagyobb, nehezebb, mint a gízai piramisok építőkövei. Sokuk hossza eléri az öt métert, súlyuk az öt tonnát, egy kolosszális alapszegletkő pedig a becslések szerint 50 tonnát nyom. S egy olyan kapuzatot is találunk a romvárosban, melynek két „ajtófélfája” két, 12 méter magas bazaltoszlop, melyek tetején egy roppant méretű kőgerenda áll keresztben…

Az ősi településen a közlekedés a mesterséges szigetek között kialakított, sekély, ám széles – négysávos autópályákkal megegyező szélességű – csatornákon zajlott, akárcsak itt, Európában Velencében, ezért amikor az 1800-as évek elején európai hajósok felfedezték a romvárost, a hasonlóságok miatt „a Csendes-óceán Velencéjének”, illetve „Mikronézia Velencéjének” nevezték azt el. De kik, mikor, miért és hogyan építették fel Nan Madolt? A bazalttömbök a sziget keleti részén található kőbányából származnak, onnan szállították át azokat a sziget déli-délkeleti partjai mentén húzódó zátonyra, az építkezés színhelyére. Mivel a mikronézeknek nem volt írásbeliségük, csak a szájhagyományukra támaszkodhatunk az építkezés idejét és célját illetően. Eszerint a várost egy központosított államot létrehozó királyi család, a Saudeleur-dinasztia – más forrásban: Sau Deleurs-dinasztia – építtette fel fővárosául a középkorban, vagy a VIII-IX. századtól, vagy még hamarabb, 500-tól kezdve, vagy 1285 és 1485 között. A legtöbb épületet a XIII. és a XVII. század között emelhették, s a kutatások szerint a különböző szigeteknek különböző funkcióik voltak: egyeseken papok (vagy inkább varázslóknak kellene őket tekinteni?), másokon harcosok, ismét másokon különböző kézműves mesterségek űzői, illetve hajókészítők éltek, s természetesen külön szigeteken laktak a királyi család, valamint az arisztokrata családok tagjai. Az épületek többsége azonban vallási rendeltetésű lehetett, voltak szigetek, ahol templomok álltak, vagy ahol szertartásos táncokat mutattak be, vagy ahol „szent tavakat” alakítottak ki szentekként tisztelt tengeri állatok számára, különösen tisztelték az angolnákat, melyeket főtt teknőshússal etették. Sok sziget pedig temetkezési helyül szolgált, s több mauzóleumot is találtak, s még királyi ravatalozó is állt itt, ahol az egész közösség meggyászolhatta a földi világot és népét elhagyó uralkodót. Úgy az 1700-as években azonban a lakók váratlanul elhagyták a települést, s a központosított állam is összeomlott, helyét különálló törzsfőnökök „országocskái” foglalták el. A város elhagyásának okát illetően csak találgathatunk: egy behurcolt járvány megtizedelte a lakosságot, s a többiek elhagyták Nan Madolt, más feltételezés szerint a közeli Kosrae-sziget bennszülöttei megtámadták és elfoglalták a várost (na és akkor ők miért nem maradtak ott? – merül fel, okkal, a kérdés), míg egy harmadik elmélet szerint egy erős tájfun megsemmisítette a település élelmiszerkészletét, a lakosság pedig ezt követően elhagyta Nan Madolt. Ám egyik elmélet sem áll szilárd lábakon…

Az építkezés mikéntjét illetően is kérdőjelek sorakoznak. A szájhagyomány szerint lebegtetve, vízi úton juttatták el a kőtömböket rendeltetési helyükre. Csakhogy a súlyos kőtömböket szállító tutajok egyszerűen elsüllyedtek volna a csatornák sekély vizében. Vannak helyi legendák arról, hogy varázslók építették a várost, miután az istenektől olyan varázserőt kaptak, hogy nehéz köveket repítsenek el az építkezés színhelyére, sőt még repülő sárkányok segítségéről is regélnek a bennszülöttek – mindez pedig azt mutatja, hogy már ők sem emlékeznek arra, miként szállították a kőtömböket a bányából a zátonyra. És miként húzták fel a falakat? Van olyan elképzelés, hogy ferdén állított pálmatörzsek segítségével emelték helyükre a bazalthasábokat. De miként tudták mérnöki pontossággal megtervezni és megépíteni a szigeteket, a csatornákat, az épületeket? Mindehhez tudás és fejlettebb civilizáció szükségeltetett. De hová tűnt ez a tudás? És ha lakói el is hagyták Nan Madolt, miért nem építettek új várost, új helyen? A kérdések még válaszra várnak…

m a Csendes-óceánon nemcsak Mikronéziában emeltek hatalmas épületeket egykoron. Ponape szigetétől több ezer kilométernyire, az óceán délnyugati részén fekszenek a Marquesas-szigetek (más írásmóddal: Marquises-szigetek). Ez a szigetcsoport már nem Mikronéziához, hanem Polinéziához („a sok sziget országához”) tartozik. Lakói, a polinézek Kr. e. 3000 körül rajzottak ki Délkelet-Ázsiából, s bravúros hajózási képességeikkel meghódították a Hawaii-szigetek – Új-Zéland – Húsvét-sziget háromszögben található sok-sok szigetet. A Marqesas-szigetekhez tartozó Taipin pedig ősi romokat rejt az őserdő. Ahogy az Óceániát bevitorlázó nagy amerikai író, Jack London írja: „Utunk valami ősrégi országúton vezetett tova a han-fák sűrűségén át. Körös-körül mindenfelé egykor hatalmas kultúra és nagy népesség emlékei kísértettek. A sűrűség közepette mindenütt vastag kőfalak és széthullt alapzatok romjaival találkoztunk, néhol hat–nyolc láb (1,80–2,40 m) magas volt ez a mohával lepett omladék. Máshol csiszolt és hatalmas kőlapokat találtunk az indák alatt, mik egykor széles termek padlózatai lehettek… Az egykori kőalapzatokat a környéken így hívják: pae-pae… A völgyben láttunk pompás és nagyméretű pae-pae-ket, melyek tetejére szánalmas kis szalmakunyhót ábdáltak össze a bennszülöttek, ócska kalyibákat nádból és sárból”.

Kiderül-e valaha, mi történt Óceánia elsüllyedt civilizációival?