A királyalbatroszok eltörpültek volna mellettük

A ma élő legnagyobb, repülni képes madár, a királyalbatrosz is tekintélyt parancsol a maga több mint háromméteres szárnyfesztávolságával. Ám a földtörténeti újkorban, konkrétan a 65 millió évvel ezelőtt kezdődött és 2,5 millió éve véget ért harmadidőszakban jóval nagyobb szárnyasok is hasították a levegőeget. Ezek az óriások igen elterjedtek voltak, s ma sem tudjuk, hogy utolsó fajaik – mintegy 3 millió évvel ezelőtt – miért tűntek le az élet színpadáról. Közülük is kiemelkedett a Pelagornis sandersi, melynek szárnyfesztávolsága nagyobb volt, mint a jelenlegi legmagasabb szárazföldi állat, az 5,7 méteresre is megnövő zsiráf testmagassága.
Az őslény azonosítása több évtizedes kutatómunkát vett igénybe, melynek kezdetei 1983-ra nyúlnak vissza, amikor az USA Dél-Karolina tagállamában, a charlestoni nemzetközi repülőtér egyik új termináljának megépítése előtt, a szükséges földmunkák elvégzésekor a kotrógép megkövesedett (fosszilizálódott) csontokat is kiemelt a mélyből. Az Albert Sanders paleontológus által végzett ásatások során azután feltárták egy ősmadár meglepően jól konzerválódott maradványait. Az ásatás során felszínre hoztak több szárny- és lábcsontot, valamint a teljes koponyát, melynek állkapcsában jellegzetes, csontos, fogszerű tüskék sorakoztak. S kezdetét vette az a hosszú munka, melynek eredményeként mostanára teljes egészében feldolgozták a leletet, és megállapították, milyen tulajdonságokkal rendelkezhetett az ősi szárnyas, melyről kiderítették, hogy a kihalt óriás tengeri madarak, a Pelagornithidaek különálló faját alkotta (a tengeri madarak tengerpartokon élő és halakkal táplálkozó szárnyasok, mint például a mai sirályok vagy albatroszok). S az őslényt feltárója tiszteletére Pelagornis sandersinek nevezték el.
Az óriás madár a dinoszauruszok 65 millió évvel ezelőtt bekövetkezett kipusztulása után jelent meg, és 25-28 millió éve halt ki. Hosszú, karcsú szárnyainak fesztávolsága elérte a 6,1-7,4 métert, tehát több mint kétszer akkora volt, mint a királyalbatrosz. De miként emelkedhetett a levegőbe egy ekkora madár? Daniel Ksepka, az amerikai, durnhami Nemzeti Evolúciós Összegző Központ kutatója – a kérdés tisztázása végett – egy, a repülési teljesítmény kiszámítására tervezett számítógépes programba betáplálta a kövület adatait, az őslény becsült tömegét, szárnyfesztávolságát és a szárny alakját. A komputeres elemzés szerint a Pelagornis képtelen volt helyből, szárnycsapásokkal felemelkedni. Zömök lábaival lejtőn kellett nekifutnia ahhoz, hogy elkapva egy ellenszelet vagy széllökést, elrugaszkodhasson a földtől. Ám amint magasba emelkedett, roppant hosszú és igen kecses szárnyaival rendkívül hatékony módon végezhetett vitorlázórepülést. Az óceán felől felemelkedő légáramlatokat kihasználva, sebesen siklott a víz fölött, kilométereket tehetett meg egyetlen szárnycsapás nélkül, könnyen és jól manőverezhetett, időnként pedig nyilván egészen közel ereszkedett a habokhoz, hogy hosszú csőrének fogszerű tüskéivel kiragadja a halakat a vízből. Ügyes repülésével ellentétben állhatott nehézkes szárazföldi mozgása, hatalmas szárnyaival minden bizonnyal ügyetlenül totyogott a szárazon, így idejének nagy részét valószínűleg a levegőben töltötte.
A Pelagornis felfedezése előtt a hatmillió évvel ezelőtt Dél-Amerikában élt, a mai kondorkeselyűhöz hasonlító, 5,7-6,1 méteres szárnyfesztávolsággal rendelkező Argentavis magnificienst tekintették a valaha élt legnagyobb ismert repülni képes madárnak, ám a Pelagornis most „elhódította tőle” e rangos címet.

Lajos Mihály