Aki „felfedezte a demokráciát”

1834-ben Kolozsvárott – Utazás Észak-Amerikában címmel – kiadásra került egy könyv, s valósággal bombaként robbant be a reformkori magyar társadalomba, melynek túlnyomó többsége gyökeres változást, jogegyenlőségen alapuló polgári államot akart. A könyv pedig bemutatott egy országot, az Egyesült Államokat, ahol már működött a hazánkban még csak az álmok szintjén létező demokratikus rendszer. A mű íróját Bölöni Farkas Sándornak nevezték…
Hősünk 1795. január 15-én született a Háromszék vármegyei Bölön községben, Farkas Zsigmond jómódú székely nemes és Kandal Judit gyermekeként. A Kolozsvári Unitárius Kollégiumban teológiát és bölcseletet tanult, a Kolozsvári Királyi Líceumban pedig jogot végzett. Ezt követően joggyakornokként dolgozott a Marosvásárhelyi Királyi Táblánál, majd jegyzői állást vállalt az Erdélyi Főkormányszéken, később pedig az Erdélyi Udvari Kancellárián dolgozott. A jog világa mellett viszont egyre jobban érdekelte az irodalom is. 1817-ben lefordította Schiller Don Carlos c. drámáját, a következő évben pedig nyelvünkre ültette át Goethe Az ifjú Werther gyötrelmei c. levélregényét. Döbrentei Gábor erdélyi költő, királyi tanácsos, az Erdélyi Múzeum c. újság szerkesztője felfigyelt a lehetséges fiatal pályatársra. Farkas részt vállalt az Erdélyi Múzeum szerkesztésében, fordítások elkészítésében, illetve a folyóirat terjesztésében, saját fordításai azonban végül is nem jelentek meg. Művelődésszervezőként is tevékenykedett, kezdeményezője és alapítója volt több irodalmi és polgári társaságnak, a Kolozsvári Kaszinónak, valamint a Vasárnapi újság c. lapnak.
A közéletben is részt vállalt. 1825. július 1-jén hét hivatalnoktársával együtt megalapította a Gondoskodó Társaság nevű önsegélyező egyletet, a legelső magyar takarékpénztárt. Azután következett a nagy utazása… A reformkorban mind több hazai politikusban ébredt fel a vágy, hogy a saját szemükkel lássák, miként működik a demokrácia az akkorra már polgári berendezkedésűekké vált országokban. Köztük volt Béldi Ferenc erdélyi főnemes, főkormányszéki tanácsos, aki idegen nyelvet ismerő személyt keresett nyugati útjához, és Bölönire esett a választása.
1830. november 3-án indultak el Kolozsvárról, s Magyarországon, illetve az akkor még széttagolt Németországon áthaladva, decemberben érkeztek meg Párizsba, ahol a következő esztendő márciusáig maradtak. Innen Belgiumba, majd Hollandiába vezetett az útjuk. Ezt követően átkeltek Nagy-Britanniába, Anglia és Skócia bejárása után pedig 1831. július 27-én Londonban ismét hajóra szálltak, s átszelve az Atlanti-óceánt, szeptember 3-án New Yorkban az Újvilág földjére léptek.
A már akkor is 200 ezer lelket számláló fontos kikötővárosban Bölöni felfigyelt a magyarországinál abban az időben még fejlettebb amerikai közoktatásra (az USA legfontosabb „kapujában” 1831-ben 463 iskola működött). Majd gőzhajóra szálltak, felhajóztak a Hudson folyón, s felkeresték New York állam fővárosát, Albanyt. Megtekintették az ott folyó hatalmas csatornaépítést, majd nagyobb utazást tettek több északi tagállamban. Bölöni Farkas felfigyelt rá, hogy míg a korabeli Magyarországon és Erdélyben összesen mintegy tíz lap jelent meg, addig csak New York államban 237 különféle sajtókiadvány látott napvilágot. Utazásaik közben feljegyzéseket készített a felkeresett mintagazdaságokról, feldolgozó üzemekről, a hajó-, csatorna- és vasútépítésekről, s megállapította, mennyivel fejlettebb a tengerentúli gazdasági rendszer a hazainál. A Boston melletti Cambridge-ben felkeresték az unitáriusok Harvard Kollégiumát (az ebből kinövő Harvard Egyetem ma Amerika egyik legszínvonalasabb univerzitása), s a székely utazó megismerkedett az USA felsőoktatási rendszerével. Bölöni emellett Amerika jogi intézményeit is tanulmányozta, felfigyelve demokratikus alapjaikra. Megütközött viszont a déli államokban akkor még létező ültetvényes rabszolgatartás gyakorlatán.
Természetesen az államszövetség fővárosát, Washingtont is felkeresték, ahol a Fehér Házban audiencián fogadta őket Andrew Jackson elnök, aki félórás beszélgetésük során az utazók hazája és utazásuk célja felől érdeklődött. A Föld egyik természeti csodáját, az amerikai–kanadai határon aládübörgő Niagara-vízesést is megcsodálták, majd az akkoriban brit gyarmatnak számító Kanada földjére léptek, s előbb a Szent-Lőrinc-folyón felhajóztak Québecbe, később pedig felkeresték a Nagy-tavak északi partján fekvő területeket. Indiánokkal is találkoztak. Bölöni érzékletes leírást adott kinézetükről, öltözékükről, s részvéttel fordult a gyarmatosítás miatt mind nyugatabbra szoruló őslakók felé.
A magyar utazók úgy tervezték, hogy 1831–1832 telét az USA déli államaiban, valamint a Karib-tengeri szigeteken töltik. Ám az újságokból hírét vették a Magyarországon kitört kolerajárványnak és a véres felvidéki koleralázadásnak, ezért – mivel úgy érezték: bajba jutott hazájukban van a helyük – 1831. november 23-án hajóra szálltak New Yorkban, s a következő év januárjának derekára hazatértek.
Bölöni Farkas Sándor folytatta hivatalnoki életét, közben viszont megírta úti élményeit, a Nyugat-európai utazást, mely csak sokkal később, 1943-ban jelent meg, valamint az Utazás Észak-Amerikábant, melyben a szerző nem egy helyen köztársaságpárti érzéseinek is hangot adott, s az élesen zsarnokságellenes amerikai Függetlenségi Nyilatkozat magyar fordítását is közölte. A működő polgári demokrácia bemutatásával a mű a jogegyenlőtlenségen alapuló rendi társadalommal elégedetlen, társadalmi haladást, fejlődést igenlők valóságos kézikönyvévé vált. A XX. századi magyar irodalmár, Hatvany Lajos szavai szerint Bölöni Farkas Sándor „felfedezte a demokráciát”. A könyv át is ment a magyarországinál elnézőbb erdélyi cenzúrán, s Kolozsvárott 1834-ben, majd 1835-ben is kiadták. A Magyar Tudományos Akadémia nagydíjával tüntette ki a munkát, íróját pedig tiszteletbeli akadémiai taggá választotta. Ám második kiadásának évében, 1835-ben a Habsburg-birodalmi cenzúra „lázítónak” minősítette a művet, mely tiltólistára került. Ám addigra már országszerte elterjedt, s a reformkor egyik legnagyobb könyvsikere lett…
A következő években Bölöni folytatta hivatalnoki és közéleti tevékenységét, Erdély fővárosában női olvasókört, ifjúsági olvasóegyletet szervezett, vívóiskolát alapított, s a Kolozsvári Nemzeti Színház titkáraként is értékes munkát végzett. Szervezete fölött azonban egyre inkább elhatalmasodott a tüdőbaj, mely 1842. február 2-án – Kolozsvárott – kioltotta az életét. (Források: Balázs Dénes: Magyar utazók Amerikában, Wikipédia)

Lajos Mihály