Az első bécsi döntés

November 2-án volt 75 éve, hogy Bécsben Joachim von Ribbentropp német, és gróf Galeazzo Ciano olasz külügyminiszter, az érintett államok kérésére, döntött a Csehszlovák Köztársaság és a Magyar Királyság új határairól. Bár az elmúlt időszakban számos történelmi munka tárgyalta a bécsi döntést megelőző és követő eseményeket, az érintett országok történészeinek véleménye igencsak távol áll egymástól, annak ellenére, hogy az alapvető források rendelkezésre állnak, ismertek. Mivel a bécsi döntés alapvetően befolyásolta Kárpátalja, és a kárpátaljai magyarság sorsát is, foglalkoznunk kell vele, hiszen enélkül nem érthető meg sem múltunk, sem jelenünk. Cikkemben igyekszem eloszlatni néhány rögzült tévképzetet és sztereotípiát, amelyek elsősorban a vesztes, s ezért bűnös magyarságot kívánták, kívánják a történelem szégyenpadjára ültetni az első bécsi döntés miatt is.

Az első világháborút lezáró Párizs környéki békék, köztük a trianoni és a saint-germain-en lay-i, igazságtalanok, elvtelenek, és politikailag elhibázottak voltak, nem voltak képesek hosszú távon biztosítani a békét és a stabilitást Európában. A második világégés egyenes következménye volt az elhibázott békekötésnek, ezzel a kortársak is teljes mértékben tisztában voltak.

A legnagyobb veszteségeket Magyarország szenvedte el. A Magyar Királyság elvesztette területének kétharmadát, lakosságának több mint felét. Más államok uralma alá került közel 3 millió magyar, akik nagy része egy tömbben, Magyarország határai mellett élt.

Ilyen körülmények között természetesnek kell venni, hogy a megszilárduló Horthy-rendszer legfőbb külpolitikai célja a trianoni béke revíziója volt. Nem is lehetett másként, hiszen a kor magyar közvéleménye más,politikát nem fogadott volna el, ilyen kormány nem maradhatott volna hatalmon Magyarországon. A revíziót a magyar kormány azonban, tisztában léve Magyarország katonai, gazdasági gyengeségével, az ellenséges környezettel, a szövetségesek hiányával, nem minden áron, hanem lehetőleg békés úton, az európai nagyhatalmak hozzájárulásával kívánta megvalósítani. A revíziós mozgalmak, szervezetek két világháború közötti igen erőteljes és hatásos propagandája („Nem, nem, soha!”, „Mindent vissza”!) jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy a magyarok nagy része illúziókba ringassa magát. Azonban a felelős politikusok, a polgárok többsége békés revíziót akart, s nem kívánta kockáztatni az ország függetlenségét.

Gróf Bethlen István tisztában volt azzal, hogy az ország a trianoni békeszerződés következtében végtelenül legyengült, s külpolitikailag teljesen elszigetelődött. Nem volt más választás, mint elfogadni a kialakult helyzetet, s Németországhoz hasonlóan teljesítési politikát folytatni. Magyarország elfogadta, aláírta és ratifikálta a trianoni békét, belépett a Népszövetségbe, kölcsönért folyamodott. Ugyanakkor igyekezett folyamatosan szélesíteni az ország külpolitikai mozgásterét, és szövetségeseket keresni a revíziós célokhoz. Mivel a kisantant országai és az őket támogató Franciaország nem voltak érdekeltek a határok módosításában, Anglia elzárkózott a térség problémáitól, emiatt kizárólag Olaszország és Németország, illetve Lengyelország jöhetett számításba. Az elvileg győztes olaszok, lengyelek s a vesztes németek elégedetlenek voltak a párizsi békerendszerrel, s érdekeltek voltak annak megváltoztatásában. A 20-as évek végén a magyar–olasz, magyar–lengyel, magyar–osztrák szerződésekkel Magyarországnak sikerült kitörnie a külpolitikai elszigeteltségből, s napirendre tűzhette a revízió kérdését is.

„Mi fajunk egyharmadáról örök időkre le nem mondhatunk…ezekre a határokra egy végleges békét felépíteni nem lehet… nekünk más határokra van szükségünk” – mondja Bethlen 1928-ban Debrecenben. Az erdélyi gróf Bethlen István reálpolitikus volt, revíziós elképzeléseit, érvrendszerét is a politikai konstellációknak megfelelően változtatta. Ami konstans volt revíziós elgondolásaiban, hogy Őrvidékkel (Burgenland), és Horvátországgal nem számolt. A helyreállított Nagy-Magyarországot mint föderális, vagy mint autonómiákat is magában foglaló államot képzelte el. A határ menti, többségében magyarlakta területek visszacsatolását népszavazás nélkül, Kárpátalja és Szlovákia esetében népszavazás útján kívánta rendezni, Bethlen véleménye szerint a párizsi békék megsértették a nemzetek önrendelkezésének elvét. Míg egyes nemzetek esetében – csehek, szerbek, románok – figyelembe vették, más népek – horvátok, szlovákok, ruszinok – esetében viszont nem, ez vezetett azokhoz a torzulásokhoz, melyek megmérgezték a közép-európai nemzetek viszonyát. Bethlen mindig képes volt elképzeléseit az adott politikai helyzethez viszonyítani.

Gömbös Gyula külpolitikai elképzeléseinek középpontjában Magyarország függetlenségének megőrzése és a lehetőségekhez mérten a legtöbb elcsatolt terület visszaszerzése állt. Gömbös, az ismert okok miatt, elsősorban Németország és Olaszország támogatását kívánta elnyerni, ugyanakkor tartott a nemzeti-szocialista Németország túlzott befolyásától.

Gróf Teleki Pál nemzetközi hírű földrajztudós volt, a nemzetiségi kérdés, és a revíziós problematika szakértője. A Párizs környéki békék kérdését nemzetközi, geográfiai kontextusban tárgyalta, így próbálván igazolni azok tarhatatlanságát. Rendkívül fontosnak tartotta a nemzetiségi kérdés megfelelő kezelését, hiszen úgy vélte: az elcsatolt területek visszaszerzése mellett legalább annyira fontos azok megtartása, s ez a nemzetiségi kérdés rendezése nélkül nem sikerülhet. A nemzetiségeknek széles jogokat kívánt biztosítani az oktatás, a kultúra, a nyelvhasználat terén, támogatta a nemzetiségek területi autonómiáját is.

A magyar politika irányítói tehát meg akarták valósítani a revíziót, lehetőleg háború nélkül, az európai nagyhatalmak támogatásával oly módon, hogy ne vállaljanak olyan kötelezettségeket, amelyek veszélyeztetnék Magyarország függetlenségét, döntési szabadságát. A fent említett okok miatt a kormány revíziós politikája gyakran tétovának, határozatlannak tűnhetett, különösen a németek és a magyar szélsőjobboldal szemében.

A két világháború közötti Csehszlovákia kétségtelenül demokratikusabb, gazdagabb, fejlettebb állam volt, mint a Magyar Királyság, nemzeti kisebbségeit azonban elnyomta. Tudatosan, rendkívül rafinált eszközökkel. Szvatkó Pál szerint: „A cseh demokrácia valahogy csodálatosan elkeverődött a cseh sovinizmussal… szerintük demokrácia volt, ha az 51% korlátlanul uralkodott a 49% fölött, és azt cselekedte a 49%-kal, amit akart.” Szüllő Géza, az Egyesült Magyar Párt egyik vezére parlamenti beszédében a következőképp jellemezte a cseh kormány politikáját: „Demokratikus köztársaságnak adja ki magát Csehszlovákia… Ha azonban megnézzük magát az államnak a büdzséjét, nézzük azt, milyen irányban dolgozik a kormány,… akkor világosan látszik az, hogy a demokrácia nem egyéb, mint egy maszlag, hogy leplezze azt, ami a célja a kormánynak, egy soviniszta imperializmus.”

A csehszlovák kormányzat, mechanikusan értelmezve a jogokat, a kisebbség számára csak abban az esetben biztosított külön jogokat, ha létszámuk az adott közigazgatási egységben elérte a 20%-ot. Emiatt minden eszközt bevetettek annak érdekében, hogy a kisebbségek létszámát a lehető legtöbb helyen 20% alá szorítsák, s megvonhassák a nemzeti nyelv hivatalos használatának s a nemzeti nyelven történő iskoláztatásnak a jogát. Ennek fontos eszköze volt a népszámlásoknak a nemzetiségek szempontjából diszkriminatív lebonyolítása. Néhány példa: az állampolgár önbevallása alapján megjelölt nemzetiséget a hivatal vizsgálat után tetszőlegesen megváltoztathatta, sőt, a nem „megfelelő” válasz a törvény szerint büntethető volt. A kérdőíveket nem az adatközlő, hanem az általában magyarul nem tudó kérdezőbiztos töltötte ki, s azt írt be, amit akart. A zsidók esetében a cél az volt, hogy „csehszlováknak”, s ne magyarnak vagy németnek vallják magukat – így jelentek meg a kárpátaljai településeken hirtelen tömegével a „csehszlovákok”. A közigazgatási egységeket természetesen igyekeztek úgy alakítani, hogy a nemzeti kisebbségek aránya ne haladja meg a 20%-ot. A csehszlovák földreform eredményképpen, a magyar tömböt megbontandó, a magyar tulajdonosoktól elkobzott földeken, szláv telepes-falvakat, ún. „koloniákat” hoztak létre. A gazdaságfejlesztés terén a magyarlakta területek látványosan diszkrimináltattak.

Magyar iskola alapítása számos esetben több éves, sőt évtizedes procedúra volt, viszont az állami politika erőteljesen preferálta cseh iskoláknak nemzetiségi területen történő megnyitását. Általános volt a névelemzés módszere, amikor szláv hangzású vezetéknévvel bíró magyar gyerekeket, akik gyakran csak magyarul beszéltek, a szülők tiltakozása ellenére cseh, szlovák iskola látogatására köteleztek.

Elégedetlenek voltak helyzetükkel az elvben államalkotó szlovákok és ruszinok is, akiknek az ígért autonómiából 1938-ig, Csehszlovákia megrendüléséig nem valósult meg semmi. Az azonban tény, hogy a cseh közigazgatás, az erőszakszervezetek kiválóan működtek, s az állami szervek Csehszlovákia széthullásáig abszolút urai voltak a helyzetnek, a nemzetiségi vidékeken is.

1938-ra a csehszlovák válság kiéleződött. Németország megerősödése, Hitler hatalomra jutása, a nyugati válasz nélkül maradt anschluss világossá tette, ki lesz az úr Közép-Európában. A Franciaország gyengesége, Anglia érdektelensége miatt kialakult hatalmi vákuumot egyre inkább kitöltötte a magára találó, agresszív külpolitikát folytató nemzeti-szocialista Németország.

Az első világháború után kialakult békerendszer közeli végét érzékelték mind a magyar állam, mind a kisantant államok vezetői.

1938. augusztus 23-án a magyar vezetés – Horthy Miklós kormányzó, Imrédy Béla miniszterelnök – Adolf Hitler kancellár meghívására Kielbe utazott. Az utazást megelőzte a kisantant államaival kötött bledi egyezmény parafálása, amelyben a szomszédos államok elismerték Magyarország fegyverkezési egyenjogúságát, az erőszak alkalmazásáról való lemondás fejében. Hitler ekkorra eldöntötte, hogy a csehszlovák kérdést az év őszén dűlőre viszi, ehhez keresett szövetségeseket. A magyar tárgyaló-delegációnak kerek-perec feltették a kérdést: mi lenne Magyarország álláspontja egy német–csehszlovák konfliktus esetén, Kánya Kálmán külügyminiszter az ország semlegességét hangsúlyozta. Kifejtette, hogy Magyarország nincs kellőképp felkészülve katonailag, s Jugoszlávia semlegessége sem biztos. A Horthyval történt tárgyalásokon Hitler újra felvetette a fegyveres konfliktusban való részvétel kérdését, ebben az esetben Magyarországnak felajánlva egész Szlovákiát, a kormányzó kitért a válasz elől. Hitler, szokása szerint, valósággal tombolt dühében. Kijelentette, amit később mindannyiszor megemlített a revízió kérdésében hozzá forduló magyar politikusoknak: „ annak aki az asztalhoz akar ülni, és enni akar, a főzésből is ki vennie a részét”. A magyar–német viszony fagyossá vált.

Nem állt jól a magyarság ügye angol viszonylatban sem. Az angolok eldöntötték, hogy egy újabb háborút elkerülendő, a szudétanémetek ügyét tárgyalásos úton kell rendezni. Annak ellenére, hogy mind a magyar kormány, mind a magyar kisebbség vezetői a szudéta németekével azonos elbánást követeltek a csehszlovákiai magyarság számára, az angolok igyekeztek nemlétezőnek tekinteni a magyar kérdést. A cseh kormányfő, Eduard Benes pedig szintén szerette volna a magyar kérdést leválasztani a német kérdésről.

A magyar közvéleményben, különösen a szélsőjobboldalon, fokozódott az elégedetlenség a bátortalannak tartott magyar külpolitikával szemben. Sokan attól tartottak, hogy elszalasztják a kiváló alkalmat a revízió megvalósítására a Felvidék vonatkozásában. Mindenki úgy vélte, a helyzet kulcsa a németeknél van. A magyar kormányzatnak jelentős erőfeszítésébe került, hogy Hitler újra fogadjon egy magyar küldöttséget. Közben a Szudéta-vidéken rendkívüli módon kiéleződött a helyzet, véres összecsapásokra került sor a helyi németek és a csehszlovák rendfenntartó erők között. Úgy tűnt, hogy a háború elkerülhetetlen. Neville Chamberlain angol miniszterelnök táviratban tudatta Hitlerrel, hogy kész tárgyalni a csehszlovák kérdésről. A magyar ügyvivő kérdésére az angol kormányzat kijelentette, hogy a tárgyalások kizárólag a német kérdésre vonatkoznak.

Hitler a Chamberlainnel folytatott tárgyalások alkalmával nem is említette a magyar problematikát. Annak ellenére, hogy a magyar diplomaták folyamatosan azt emlegették, hogy nem engedik elsikkadni a magyar kérdést, a nyugati hatalmak érdektelensége, valamint a német–magyar ellentétek miatt a magyar revízió sikere kétségessé vált.

Szeptember 19-én Nagy-Britannia és Franciaország jegyzéket intézett a csehszlovák kormányhoz, melyben utasítja, hogy a többségében németek által lakott területeket engedje át Németországnak, ellenkező esetben minden felelősséget Csehszlovákiára hárítanak.

Szeptember 20-án létrejött a magyar vezetők által kért találkozó Hitlerrel, amit megelőzött Horthy kormányzó látogatása Hermann Göringnél. Hitler saját repülőgépét küldte Imrédy Béla miniszterelnökért, Kánya Kálmán külügy-, valamint Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszterért Budapestre. Hitler újfent nyomást gyakorolt a magyar kormányra, hogy a magyar csapatok támadják meg Csehszlovákiát, a magyarok ne garantálják Csehszlovákia határait és követeljenek népszavazást. A magyar kormányzat ismét kitért, nem kívánván vállalni az agresszor szerepét. Hitler dühbe gurult, s kijelentette, hogy mivel a magyarok nem hajlandóak támadni, nem hogy nem támogatja a magyar igényeket, hanem fel sem veti azokat, s többé nem hajlandó magyar vezetőket fogadni.

A magyarok nem számíthattak a németek támogatására, emiatt az olaszok felé fordultak. Mussolini ígéretet tett arra nézvést, hogy a magyar revíziós igényeket – a többségében magyarlakta területek visszacsatolása, s népszavazás a szlovák és a ruszin hovatartozás ügyében – támogatja.

Olaszország látszott az egyetlen olyan nagyhatalomnak, amelyről el lehetett hinni, hogy a Münchenbe összehívott négyhatalmi konferencián a magyar kérdést egyáltalán felveti. Kánya szeptember 29-én Münchenbe küldte gróf Csáky István rendkívüli követet, hogy Hitler és Mussolini előtt ismertesse a magyar követeléseket. A források ellentmondásosak arra nézvést, hogyan juttatta el Csáky az üzenetet, egyes dokumentumok szerint a rendőrkordont áttörve a lépcsőn kapta el Ciano gróf olasz külügyminisztert. Mindenesetre a missziót siker koronázta. Az olaszok felvetették a magyar kérdést a konferencián. A müncheni konferencia pótjegyzőkönyve úgy rendelkezett, a magyar–csehszlovák, lengyel–csehszlovák kérdéseket kétoldalú tárgyalásokon 3 hónapon belül rendezni kell. Amennyiben ez nem sikerülne, akkor a kérdések rendezése ügyében a négy nagyhatalom külügyminiszteri szintű konferenciát hív össze.

A magyar kormány arra törekedett, hogy a magyar–csehszlovák tárgyalások minél előbb elkezdődjenek. A magyarok többször felajánlották a szlovákoknak a két nép egy államban történő egyesülését, amit a szlovákok nem fogadtak el. Október 6-án, a zsolnai nyilatkozatban a szlovákság kinyílvánítottta autonómiáját. A nyilatkozatból az is kiderült, hogy a jövőben a szlovákság elsősorban Németország felé orientálódik. A szlovákiai események aktivizálták a kárpátaljai politikusokat is: az ukrán és orosz irányzatokat képviselő vezetők gyorsan félretették eddig kibékíthetetlennek tűnő ellentéteiket, s közösen létrehozták Podkarpatszka Rusz Nemzeti Tanácsát. A ruszinok a szlovákokkal azonos jogokat követeltek maguknak a központi kormányzattól. A csehszlovák kormány létrehozza az autonóm kormányokat: a szlovák kormány feje Jozef Tiso néppárti politikus lett, a kárpátaljai kormány vezetője Andrej Bródy, az Autonóm Földműves Szövetség elnöke. A csehszlovák kormány a tárgyalások vezetését a szlovák és a ruszin autonóm kormányok képviselőire mint érdekelt felekre bízta.

A tárgyalások 1938. október 9-én kezdődtek Komáromban. A magyar delegációt Kánya Kálmán külügyminiszter vezette, a delegáció tagja volt gróf Teleki Pál vallás- és közoktatásügyi miniszter, a kérdés szakértője, Péchy Tibor, és Pataky Tibor államtitkárok. A csehszlovák delegációt Jozef Tiso szlovák miniszterelnök vezette, Kárpátalját előbb Iván Párkányi, majd Zhidovsky, majd Bachinsky Edmund belügyminiszter képviselte. A felvidéki és a kárpátaljai magyarság képviselői, akiknek sorsáról tulajdonképpen szó volt, nem kaptak helyet a küldöttségekben. A tárgyalások hivatalos nyelve a francia volt, de mivel szinte mindenki beszélt magyarul, a gyakorlatban a magyart használták.

A magyar küldöttség igen komolyan felkészült, hogy az etnikai alapon álló területi igényeit előterjessze. A szakértők igen alapos, minden részletre kiterjedő dokumentációval érkeztek. A térképeken szerepeltek az összes népszámlálási adatok 1780-től 1930-ig. A szlovákok nem voltak felkészülve, s nem tudták cáfolni a magyarok érveit, a nemzetiségi elv helyett folyamatosan gazdasági és stratégiai szempontokat vetettek fel.

Teleki kifejtette a magyar álláspontot: a müncheni egyezmény szellemében mindazokat a területeket Magyarországhoz kell csatolni, amelyeken az 1910-es népszámlálási adatok szerint a lakosság több mint 50%-a magyar volt. Teleki adatokkal alátámasztott véleménye szerint a nyelvhatár elég éles, kivéve a városokat. A szlovákok nem fogadták el a magyar javaslatot, az 1910-es népszámlálás alapul vétele helyett az 1930-ast ajánlották. A szlovák és a ruszin delegátusok tárgyalási alapelve azonban az volt, hogy lehetőleg minél kevesebb területet engedjenek át a magyaroknak, s húzzák az időt. A szlovák és a magyar álláspontok nem közeledtek egymáshoz. Az utolsó tárgyalási napon a magyar delegáció vezetője, Kánya Kálmán külügyminiszter közölte, hogy a véleménykülönbségeket a két fél között áthidalni nem lehet, emiatt a tárgyalásokat a maga részéről befejezettnek tekinti, s a müncheni jegyzőkönyvek szellemében a négy nagyhatalomtól kérik a területi viták mielőbbi rendezését. Tiso a bejelentést tudomásul vette. A tárgyalások megszakadásáért a szlovák és a ruszin felet terheli a felelősség, akik nem akarták autonóm ténykedésüket jelentős területekről történő lemondással kezdeni.

A magyar kormány előtt az a feladat állt, hogy megpróbálja meggyőzni a nagyhatalmakat a magyar álláspont támogatásáról. Mivel Hitler kijelentette, hogy nem kíván magyar kormánytényezőket fogadni, ki kellett választani egy olyan személyt, aki nem kormánytényező, viszont bírja a németek bizalmát. A magyar kormány választása Darányi Ignác volt miniszterelnökre esett, aki október 14-én Münchenbe utazott, ahol találkozott Hitlerrel és Ribbentroppal. Hitler újra felvetette Darányinak, hogy a magyarok akarnak-e harcolni. Darányi kitért, ugyanakkor felajánlotta Hitlernek, hogy a támogatásért cserébe csatlakoznak az Antikomintern Paktumhoz és 10 éves gazdasági szerződést írnak alá Németországgal, meglebegtette a Népszövetségből történő kilépés lehetőségét is. Egy visszaemlékező szemtanú szerint ezek után Hitler 45 perces dühkitörése következett, amelyben szidalmazta a magyarokat, a kormányzatot, különösen Kánya Kálmán külügyminisztert. A szóáradat befejezése után tragikomikus jelenet következett: a németül nem tökéletesen beszélő Darányi megszólalt: „ Birodalmi kancellár úr, nem értettem, kérem ismételje meg”. Hitler elképedt, s azt mondta: „Játssza ezt Ribbentropp tovább”, s kirohant a teremből. Ribbentropp tovább játszotta az ügyet. Darányinál elsősorban a magyar területi igények iránt érdeklődött. Darányi tájékoztatta a német külügyminisztert az Imrédy Béla miniszterelnök által időközben módosított magyar–csehszlovák határvonal-tervezetről, mely igényekben Pozsony és Nyitra már nem szerepelt, viszont Kassa, Ungvár és Munkács igen. A német külügyminiszter önkényesen módosított a magyar javaslaton, s még aznap úgy tájékoztatta a cseh külügyminisztert, hogy az ún. Darányi-vonalból kihagyta Ungvárt és Munkácsot, Kassa kérdését pedig lebegtette. Tiso és Bachinsky elfogadták elvi alapul Darányi Ribbentropp által önkényesen módosított javaslatát. A Darányi vonal eltérő értelmezése tovább rontotta a német–magyar viszonyt.

Olasz vonatkozásban a magyar kormányzat jelentősebb sikereket ért el. Október 13-án gróf Csáky István Rómában találkozott Mussolinivel és Cianoval. A magyar célokhoz az olasz vezetők diplomáciai, Kárpátalja vonatkozásában katonai támogatást is ígértek, bár a szlovák és a ruszin népszavazások ügyét nem támogatták. Támogatták azt is, hogy a döntés meghozatalában lehetőleg mind a négy nagyhatalom részt vegyen. Csáky az utóbbi kérést, Imrédy utasítására később visszavonta. Ez hiba volt, azonban valószínű, hogy minden magyar erősködés ellenére csaknem lehetetlen lett volna a nyugati hatalmakat egy újabb konferencián történő részvételre rábírni. Olaszországon kívül ebben senki nem volt érdekelt. Lengyelország elég erősnek érezte magát, hogy egyedül rendezze az ügyeit, Franciaországnak a cseh oldalra kellett volna állnia, és ebben az esetben alulmarad, Anglia semmilyen kötelezettséget nem kívánt vállalni a térségben, melyet német érdekszférának tartott.

A csehszlovák kormány negyedik, utolsó határmódosító javaslatát október 22-én nyújtotta be a magyar kormánynak. Ez igazodott a Ribbentropp által újraértelmezett Darányi-vonalhoz. Pozsony, Nyitra, Kassa, Ungvár és Munkács városokat Csehszlovákiánál hagyta, a többiekben jórészt megfelelt a tényleges néprajzi állapotokat tükröző magyar álláspontnak. A magyar kormány nem fogadta el a javaslatot, s hivatalosan döntőbíráskodást kért. Elfogadta az arbitrázst a csehszlovák kormány is. A brit diplomácia kijelentette, hogy lemond döntőbíráskodási jogáról, s a német–olasz döntőbíróságot elfogadja. Cianónak sikerült rábírnia Ribbentroppot, hogy vállalja el a döntőbíráskodást, s engedjen Kassa, Ungvár és Munkács kérdésében. A német külügyminiszter, a magyarokat szidva és a cseheket védve, mindkét kérdésben engedett. Engedékenységének oka: Ciano megígérte, nem támogatják a magyar–lengyel közös határ létrehozására irányuló törekvéseket. Ciano nagyon ambicionálta, hogy jól szerepeljen az arbitrázson, emiatt kérte, hogy egy magyar szakértőkből álló delegáció alaposan készítse fel, Kánya megjegyzése szerint meg akarta mutatni a németeknek, hogy ő is valaki.

1938. november 2-án a bécsi Belvedere-palotában Joachim von Ribbentropp német külügyminiszter megnyitotta a döntőbíróságot. Felszólalásában kifejtette, hogy mindkét kormány előre kötelező jellegű, végleges rendezésnek fogadja el az ítéletet, majd felhívta a magyar és a csehszlovák kormány képviselőit, fejtsék ki álláspontjukat. Miután ez megtörtént, Chvalkovsky csehszlovák külügyminiszter kérte, hogy hallgassák meg Tiso és Volosin urakat is. (A kémkedés vádjával letartóztatott Bródy helyére az ukrán irányultságú Volosin Avgusztint nevezték ki a Podkarpatska Rus miniszterelnökének). Ezt a döntőbírák elhárították, az említett urak a tárgyalásokon nem vehettek részt, csak a díszebéden ismertethették álláspontjukat.

A díszebéd után Ribbentropp és Ciano munkatársaikkal visszavonultak, hogy megállapítsák a végleges határvonalat. A meghúzott zöld vonal a valóságban egy 750 méteres sáv volt, amely nagyrészt megfelelt a nyelvi etnikai határnak.

A csehszlovák delegátusok elképedtek a döntés láttán, Volosin elájult. A jelenet őszinteségét kétségessé teszi, hogy a résztvevők előre tudták a várható döntést, és abba bele is egyeztek. A hazai közvélemény előtt azonban el akarták játszani, hogy az új határok rájuk lettek erőszakolva. Ezzel megmutatkozott, hogy az egyik legfontosabb cél, közép-európa népeinek kiegyezése nem valósult meg, s tulajdonképpen mindenki kiszolgáltatta magát Németországnak.

A magyar honvédség alakulatai november 4–11. között minden különösebb probléma nélkül birtokba vették a bécsi döntés által Magyarországnak ítélt területeket. A Kassára és Komáromba fehér lovon bevonuló kormányzó, Horthy Miklós a következőket írta emlékirataiban: „aki látta, mint borultak az emberek egymás karjaiba, vagy hullottak térdre az út mellett, és hogyan sírtak örömükben, az megértette, hogy valóban felszabadulás ment végbe…”

Az öröm nem tartott sokáig.