Egy merénylet, mely milliók életét menthette volna meg…

A politikai merényletek többnyire olyan akciók, melyek célja nemegyszer a nyers hatalomratörés.

Elítéljük ezeket, ha elvakult terroristák követik el – szélsőséges eszmék nevében – az emberibb életért küzdő politikusok és katonák ellen, de nagyon gyakran fegyvertelen polgárok az áldozatok. De elítélhetünk-e egy merényletet, melynek célpontja egy véreskezű diktátor, aki milliók haláláért, megnyomorításáért és tengernyi szenvedésért okolható? Halála egy véres világháború lezárását és egy diktatúra felszámolása jelentette volna.

A 70 évvel ezelőtt, 1944. július 20-án Adolf Hitler ellen végrehajtott merényletkísérlet azon ritka politikai gyilkossági kísérletek egyike volt, melyeket emberileg talán meg lehet érteni, s mely – sikere esetén – jó irányban változtathatta volna meg a történelem menetét. Megjegyzendő: nem ez volt a legelső támadás a Führer ellen. Összesen 42 terv készült a likvidálására, melyek közül öt meg is valósult. Náciellenes németek, köztük a diktatúra szörnyűségeitől megiszonyodó magas rangú katonatisztek, illetve a lengyel polgári ellenállás, a Honi Hadsereg harcosai is megpróbálták felrobbantani a diktátort, ám a bomba túl későn robbant, amikor Hitler már távozott a helyszínről; két esetben pedig a robbanószerkezet nem lépett működésbe. Az utolsó, legjelentősebb akció elkövetőinek viszont hosszú távú elképzeléseik voltak: nemcsak a Führertől akarták megszabadítani az emberiséget, hanem egyúttal meg akarták dönteni a náci rendszert, hogy különbékét kössenek a nyugati hatalmakkal, és Európában lezárják a II. világháborút.

Az államcsínykísérlet Valkűr-hadművelet néven vonult be a történelembe. Magas rangú német tisztek, illetve náciellenes civilek vettek benne részt. A hadművelet az ún. Valkűr-tervre („Operation Walküre”) épült, melyet 1943-ban készíttetett a náci vezetés. A rossz körülmények között dolgoztatott külföldi munkások ellenséges hangulata, illetve az erősödő szövetséges légitámadások miatt a lakosság körében növekvő rendszerellenes érzelmek olyan tényezőknek tűntek, melyek miatt a nácik belső lázadástól tartottak.

A terv kidolgozásával nem a megbízható SS-vezetőket, hanem a Wermacht, vagyis a német haderő két főtisztjét – Klaus von Stauffenberg ezredest és Henning von Tresckow tábornokot – bízták meg, mit sem tudva azok náciellenes érzelmeiről. Stauffenberger ezredes bátyjával, Bertholddal és a tábornok feleségével együtt az eredeti elképzeléssel ellentétes tervet készített.

Az összeesküvők meghatározó szerepet szántak Hitler és vele együtt két másik vezető – Hermann Göring birodalmi légimarsall és Heinrich Himmler SS-vezér – likvidálásának. 1944. július 11-én Stauffenberg a Führer alpesi rezidenciáján, Obersalzbergben már végre akarta hajtani a merényletet, ám Göring és Himmler nem voltak jelen, így akkor elállt a tervüktől. Négy nap múlva az ezredes már a diktátor kelet-poroszországi főhadiszállásán, a Rastenburg várostól 6 km-re eső Wolfsschanze-ban (Farkasodúban) akart végezni Hitlerrel. A sűrű erdőkkel és tavakkal körülvett, megbízható SS-őrség által védett főerődítmény területére csak a katonai helyzet megvitatása meghívott magas rangú tisztek léphettek be. A létesítményt aknamező és áram alatt lévő szögesdrótkerítés övezte. Három zónája közül az elsőben helyezkedett el a repülőtér az őrök barakkjaival. A második övezetben sorakoztak a vezérkar barakkjai, melyek közelében kaszinó és mozi gondoskodott a főtisztek szórakoztatásáról. A terület központja újabb aknamezővel, illetve áram alatt lévő kétszeres szögesdrótkerítéssel volt körbevéve. Itt állt a több szintes, részben a föld alá rejtett, vasbetonból és acélból épült bunker Hitler fedezékével, valamint a földszinti konferenciateremmel. A belső zárt térségben volt még ötven kisebb bunker vezérkari irodákkal, kórháztermekkel, telefonközponttal és rádióállomással. Az őrök természetesen csak engedély alapján engedték ki-be a látogatókat. És ezen a túlbiztosított helyszínen akarta Stauffenberg felrobbantani Hitlert…

Július 15-én az ezredes már elhatározta a merénylet végrehajtását, annak ellenére, hogy sem Himmler, sem Göring nem tartózkodtak ott. Ám a Gestapo, a hírhedt náci állambiztonsági rendőrség már az összeesküvők nyomában járt, ezért Stauffenberg telefonált társának, Olbricht tábornoknak, hogy mégiscsak véghezviszi elképzelésüket. Mire azonban visszatért a főhadiszállásra, Hitler váratlanul eltávozott, így egy újabb telefonhívással lefújta az akciót. Közben viszont Olbricht már riadóztatta a Valkűr-hadműveletre kijelölt csapatokat, ezért a riadót is lefújták, úgy állítva be a dolgot, mintha csak próbariasztás lett volna…

Július 20-án azután mégis sor került a gyilkossági kísérletre. Stauffengerget – a főhadiszállásra érve – a 100%-osan megbízható Keitel marsall, a Wermacht főparancsnoka tájékoztatta, hogy Hitler szövetségese, az olasz fasiszta diktátor, Benito Mussolini látogatása miatt félórával előbbre hozták a megbeszélést, ami leszűkítette az ezredes rendelkezésére álló időt. Vannak, akik további zavaró körülménynek tartják, hogy a hőségre való tekintettel nem a bunkerben, hanem a fogadóbarakkban tartották meg a megbeszélést, melynek ablakait – szintén a nagy meleg miatt – kinyitották. Ám a korábbi tanácskozásokra is itt került sor, tehát egyáltalán nem biztos, hogy Stauffenberget zavarta volna a helyszín. A források többsége szerint az ablakok kinyitása csökkentette az ezredes által vitt bomba hatóerejét, mivel így a légnyomás jobban eloszlott. Ám ettől még meghalhatott volna a Führer… Nagyobb baj volt, hogy Stauffenberg az aktatáskájába rejtett két robbanószerkezet közül csak az egyiket érkezett kibiztosítania, s már mennie is kellett a megbeszélésre.

A barakk közepén egy vastag falapú, két masszív tölgyfatalapzattal rendelkező asztal állt, melyre a katonai térképeket fektették. Stauffenberg az asztal alá csúsztatta a bombákat rejtő táskát, ám egyes források szerint ő nem vette észre, hogy az egyik talapzat Hitler és a táska között van; más forrás szerint egy vezérkari tiszt csúsztatta el a Führer közeléből, mert egyszerűen zavarta állás közben. Időközben, egy sürgős telefonhívásra hivatkozva az ezredes szárnysegédjével együtt elhagyta a barakkot. Már 200 méterre voltak a helyszíntől, amikor 2 óra 42 perckor felrobbant a bomba. Öt tiszt meghalt, ketten súlyosan, többen pedig könnyebben megsebesültek, az utóbbiak között Hitler, akire ráfordult a megpördülő vastag asztallap, de kisebb arcsérülésekkel, illetve dobhártyarepedéssel megúszta a dolgot. A táska rossz helyzete és a rázuhanó asztallap mentette meg az életét. A közelmúltban Amerikában az eredeti tervek szerint két robbanótöltettel elvégzett kísérlet alapján viszont arra a következtetésre jutottak, hogy ha Stauffenbergnek mindkét töltetet sikerül élesíteni, a nyitott ablakok és a Führerre ráeső asztallap sem ért volna semmit: a robbanás mindenkit megölt volna, így Hitlert is…

A merénylő is azt hitte, hogy a diktátor halott, így repülőre ülve visszautazott Berlinbe, s a repülőtéri parancsnokságról telefonált Olbrichtnak, hogy végzett a Führerrel, meg lehet indítani a hatalomátvételi kísérletet. Katonai szükségállapotot rendeltek el, a Wermacht új főparancsnokává nevezték ki Erwin von Witzleben tábornagyot, kezébe helyezve a végrehajtó hatalmat. A parancsokat húsz katonai körzeti parancsnokhoz juttatták el, melyeket szigorúan titkosítottak, így azokat előbb meg kellett fejteni, s a torlódás miatt nem sikerült mindet továbbítani. Az idő pedig nem az összeesküvők kezére dolgozott, akik elkövették azt a hibát, hogy nem gondoskodtak kellőképp berlini, bendlerstrasse-i főparancsnokságuk biztosításáról, s elmulasztották a hírközlőállomások megszállását. Időközben megérkezett a hír a merénylet sikertelenségéről. Martin Bormann, Hitler titkára tudatta a katonai parancsnokokkal, hogy csak a Führer vagy a legbelső köréhez tartozók utasításait kövessék. Az ellentmondásos hírek miatt több parancsnok elbizonytalanodott, s csak néhány városban, így Prágában, Kasselben, Párizsban és Bécsben kísérelték meg a hatalomátvételt. A június 6-i sikeres normandiai szövetséges partraszállás és az angolszász hadseregek által sikeresen megvívott normandiai csata ellenére Franciaország nagy részét még megszállva tartó német csapatok főparancsnoka, Carl-Heinrich von Stülpnagel tábornok például letartóztatta a hírhedt náci párthadsereg, az SS1200 Párizsban tartózkodó tagját.

Közben a Hitlerhez hű csapatok, köztük SS-egységek megrohamozták és elfoglalták Stauffenbergék főhadiszállását. Az ezredest és több összeesküvőtársát az SS még a július 20-ról 21-re virradó éjszaka kivégeztette. Majd az elvakult náci bíró, Roland Freisler vezetésével megalakult az ún. népbíróság, mely 180 személyt végeztetett ki. Az összeesküvésről minden bizonnyal tudó, ám abban részt nem vevő legendás Erwin Rommel tábornokot pedig öngyilkosságba kényszerítették azzal az ígérettel (amit csodák csodájára be is tartottak), hogy ezzel családja megmenekül a megtorlástól…

A puccskísérlet tehát elbukott. De sikere esetén vajon megváltoztathatta volna az események menetét? Közhely, hogy a történelemben nincs „ha”, de miként folytatódhattak volna a háború végső eseményei? Az angolszász hatalmak hajlandók lettek volna különbékét kötni a nácitalanított, új német vezetéssel? Vagy ha nem, az új német vezetés belement volna a Szovjetunióval megkötött békébe is? Lett volna indok a háború folytatására egy, a náci vezetéstől önmagát megszabadító Németország ellen? Vagy fegyverszünetet kötöttek volna, s elmaradnak a háború végső csatái, valamint megannyi légitámadás, köztük a legszörnyűbb és az egyik legértelmetlenebb, a drezdai bombázás? Milliók élete menekült volna meg? Elmarad Budapest ostroma? Elmarad Németország megszállása, valamint Közép-Európa nagy részének szovjet megszállása és megannyi ország, köztük Magyarország szovjetesítése? Talán igen…