Egy ősi település – ahol csak létrákkal lehetett közlekedni

Az Egyesült Államok délnyugati, sivatagos vidékein élő pueblo indiánok olyan több teraszból álló településeket – pueblókat – építettek, melyek alsó szintjén nem nyíltak ajtók, hanem csak létrákkal lehetett feljutni oda, s ugyancsak létrák vezettek az alsó teraszról a földszinti helyiségekbe, illetve az egyes teraszokról a feljebb emelkedő teraszokra. És volt egy különös ősi település, több ezer kilométerrel keletebbre, ahol hasonló megoldásokat alkalmaztak, csak éppen évezredekkel korábban.

Tízezer évvel ezelőtt, az eddigi utolsó eljegesedés végén kezdetét vette a neolitikum (újkőkorszak), s bekövetkezett az ún. neolitikumi forradalom, melyre jellemző volt, hogy a köveket többé nem pattintással, hanem csiszolással alakították ki (ezért nevezzük az újkőkorszakot csiszolt kőkorszaknak is). Emellett megjelentek az első állandó települések, nagyarányúvá vált a növények és az állatok háziasítása (a kutyát már korábban, a paleolitikumban, azaz az őskőkorszakban domesztikálták a farkasból), s bár a használati eszközök kőből és fából készültek, ékszerkészítésre már fémeket is kezdtek használni.
A neolitikumi forradalom kezdetén épült Jerikó legalsó, vagyis legkorábbi rétegétől is háromszor nagyobb területet, 12 hektárt foglalt el az újkőkorszak legnagyobb és legkülönlegesebb települése, mely legalább ezer házból állt; fénykorában, Kr. e. 6800 – Kr. e. 6300 között pedig öt-hatezer lakos népesítette be, s habár nem voltak városfalai, mint Jerikónak, teljes joggal tekinthetjük városnak a Kis-Ázsia délkeleti részén, a Konyai-síkságon felépült Catal Hüyüköt.
A település a Kr. e. VII. évezredben jött létre egy kisebb folyó mentén. Lakói mind földműveléssel, mind állattenyésztéssel foglalkoztak. Az itt talált hatsoros árpa és hatszemű búza alapján úgy gondolták, hogy ezek a növények az öntözéses földművelés bizonyítékai, mivel ezek a fajták később az öntözéses földművelés fő terményeivé váltak, ám előfordultak más, csak esős földművelést folytató vidékeken is, így nem egyértelmű, hogy folytattak-e öntözéses földművelést az ősi településen.
Kis-Ázsiában itt bukkantak rá a szarvasmarha háziasításának első bizonyítékaira, s a szarvasmarhák rendkívül fontos szerepet játszottak Catal Hüyük életében. A talált csontok 90 százaléka szarvasmarhacsont, ami arra utal, hogy ez az állat volt az elsőrendű táplálékforrásuk. Emellett viszont szarvasra és vaddisznóra is vadásztak. Juhot is tartottak a gyapjáért, s a falfestményeken talált mértani minták nagyon emlékeztetnek a napjainkban is készített vékony anatóliai szőnyegek, a kelimek díszítőmotívumaira. Lehet, hogy már Catal Hüyükben is készítettek hasonló szőnyegeket a falak betakarására, a padok, a padlók borítására.
Figyelemreméltó, hogy a házak egymáshoz tapadtak, nem voltak utcák, még csak sikátorok sem, a házrengeteget csupán kisszámú udvar törte meg, az emberek pedig a háztetőkön és a létrákon közlekedtek, ami nem egy esetben balesetekhez is vezetett: több csontvázon törésnyomok láthatók. A lakásokba létrák vezettek, s különös, de mintha típusterv alapján készültek volna az otthonok, melyek nagyjából 25 négyzetméteresek voltak, s egy lakószobából, valamint egy raktárhelyiségből álltak. A lakószobákban a falakhoz rögzített padokat és dobogószerű emelvényeket találtak, melyek ágyakul, ülőhelyekül, munkapadokul szolgáltak. A konyhaként használt lakórészben állt a létra, a tűzhely és egy lapos tetejű kemence.
A házak egyharmada abban tért el a többitől, hogy falfestményekkel, domborművekkel és a vakolatba vésett alakokkal, valamint sorba rendezett szarvasmarhaszarvakkal díszítették őket. A régészek szentélyeknek nevezik ezeket az épületeket, melyekben vallási események zajlottak. A falfestményeket finom ecsettel készítették ásványi festékekből, melyek alapanyagaiul malachit, okker, cinóber, mangán stb. szolgált, és vadászjeleneteket, állatokat, valószínűleg rituális táncokat, embereket ábrázolnak. Az egyik festményen pedig a művész megfestette városát, melytől nem túl messze éppen kitör egy kétcsúcsú tűzhányó jobboldali csúcsának krátere. A festményen magasodó vulkán a Konya-síkság keleti részén magasodó egyik, mára kihunyt tűzhányó, s ez az első rajz, mely egy települést, illetve kitörő vulkánt ábrázol. S különös, hogy a falfestményeket nagyon gyakran bevakolták, melynek oka máig sem ismert. Ugyancsak a falképeken láthatunk holttesteket letisztogató madarakat, valószínűleg keselyűket, ami arra utal, hogy a holttesteket végső nyughelyükre való elhelyezésük előtt kitették a szabadba, hogy a madarak csupaszra tisztogassák a csontokat. Majd – s ez az egyik legérdekesebb a történetben – a csontvázakat legtöbbször baloldalukra fektetve és magzati pózba hajtogatva a helyiségek már említett dobogószerű emelvényei alá temették. A csontvázak némelyikét vörös okkerrel, kék azurittal, zöld malachittal szórták be, nem egy szemüregbe pedig kagylóhéjat illesztettek.
Sírmellékletekként kőedényeket, rituális célra készített, nagyon szépen megformált tőröket, szépítőszereket és azok tárolóedénykéit helyezték, valamint ólomból, illetve rézből olvasztott fémgyöngyöket és obszidiánból mesteri módon csiszolt tükröket, ami azt jelzi, hogy már az akkor élt nők is szerették az ékszereket, szépítették arcukat, testüket, és tükrökben nézegették magukat, mennyire jól is néznek ki. Emellett – a férfiak mellé – a tőrökön kívül buzogányokat és tegezeket is helyeztek. Ezenkívül fadobozokat is találtak.
Szobrokat kis számban találtak az ősi városban, ám figyelemreméltó egy valószínűleg termékenység istennőt ábrázoló szobor, mely éppen szül, s két kezével egy-egy mellette álló leopárd fejére támaszkodik.
A Kr. e. VI. évezred végén azután Catal Hüyük elnéptelenedett. Máig sem derült ki, miért hagyták el lakói, s ez az utolsó rejtély, amit maga után hagyott az utókor kutatóira.

Újfalussy Géza
Kárpátalja.ma