„Hídemberként” szolgálta hazánkat

Bereményi Géza magyar filmrendező a XXI. század hajnalán Hídember címmel forgatott filmet a reformkor s az egész magyar történelem egyik legkiemelkedőbb államférfijáról, aki a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt hidat épített-építtetett: nevéhez fűződik a Duna magyarországi szakaszán a hatalmas folyó fölött átívelő első állandó híd felépíttetése, közéleti tevékenységével pedig „hidat vert” a régi, rendi és az új, polgári Magyarország között. Ő volt sárvár-felsővidéki gróf Széchenyi István, akit Kossuth Lajos – politikai véleménykülönbségeik ellenére is – „a legnagyobb magyarnak” nevezett el.

Egy vakmerő huszártiszt

A Magyar Nemzeti Múzeumot megalapító gróf Széchényi Ferenc és hitvese, Tolnai Festetics Julianna grófnő hatodik, legkisebb gyermeke, István 1791. szeptember 21-én, a család bécsi palotájában látta meg Isten szép világát, gyermekségét pedig a császárvárosban, illetve a Dunántúlon, nagycenki kastélyukban töltötte. Szülei magyar szellemben nevelték. Édesapja – Lunkányi János személyében – magántanítót is fogadott mellé, nem egy tantárgy oktatására pedig szaktanárokat hívott meg főúri otthonaiba, akik kellőképpen pallérozták a gróf-fi elméjét.

Felnövekedvén, István gróf katonai pályára lépett, s 1809 áprilisában már főhadnagyként szolgált a Württemberg-huszárezredben, négy év múlva pedig kapitányként vett részt Napóleon és az ellene felsorakozott orosz-osztrák-porosz-svéd koalíció háborújában. A konfliktus döntő ütközete, az 1813. október 16–19-i, négynapos lipcsei csata előestéjén az osztrák Schwarzenberg tábornok – a hadműveletek összehangolása végett – a porosz csapatokat vezető Blücher tábornagyhoz vezényelte, futárként, a magyar huszártisztet, aki a legrövidebb úton, a francia vonalakon átviharozva vágtatott el a poroszokhoz. Innen pedig a távolabb táborozó svéd sereghez irányították, melynek főparancsnoka, Bernadotte főherceg a terepet már jól ismerő Széchenyit bízta meg a Lipcse felé vezető legrövidebb útvonal kijelölésével, melyen végigvonulva, az ütközet harmadik napján a svédek be is futottak a csatatérre, s a beérkező friss erők hozzájárultak a szövetségesek győzelméhez. Majd átvezényelték Itáliába, s 1815. május 2-án a Joachim Murat nápolyi király, francia tábornok elleni tolentinói győztes csatában forgatta kardját, kitüntetve magát a Murat testőrezredét szétverő viharos lovasrohamban. Napóleon 1815-ben bekövetkezett végleges veresége után osztrák, orosz és porosz érdemrendekkel gazdagodva tért haza.

A hadseregből a politikába

A béke „kitörése” után legfeljebb hadgyakorlatokkal tarkított nyugalmas katonaélet várt volna Széchenyire, ám az 1810-es évek második felében és az 1820-as években tett külföldi utazásai nemcsak a fejlett nyugati közállapotok, az ottani magas színvonalú ipar, a korszerű gazdálkodás és a hazai elmaradottság közötti kirívó különbségekre ébresztették rá, hanem megérlelték életcélját: Magyarország „kirántását” a tespedés sarából.

Az 1825-ös pozsonyi országgyűlésen robbant be a magyar politikai életbe, méghozzá a magyar nyelv ügyében kibontakozott vita kapcsán. Hazánk akkori hivatalos nyelve ugyanis nem a magyar, hanem a latin volt, ám az alsótábla több követe is rávilágított a helyzet tarthatatlanságára, s hangsúlyozták, hogy más országokhoz hasonlóan, Magyarországon is akadémiát, korabeli kifejezéssel: „tudós társaságot” kellene alapítani anyanyelvünk ápolására és tudományos életünk fejlesztésére. Széchenyi pedig – cselekvő hazaszeretettel – a „tudós társaság” létrehozására ajánlotta fel birtokai egyévi jövedelmét, 60 ezer forintot. Példája és önzetlensége mások szívét is megérintette: gazdagabb köznemesek mellett további, vagyonos főurak is megtették felajánlásaikat, így rövidesen negyedmillió forint gyűlt össze a nemes célra, s két esztendő múlva megalapították a Magyar Tudományos Akadémiát. A reformer arisztokrata a hazában és haladásban gondolkodó főnemesek összefogására ugyanebben az évben létrehozta a Nemzeti Kaszinót, miközben leszerelt a hadseregből, s minden energiáját az országépítésnek szentelte.

1830-ban papírra vetette talán legjelentősebb művét, a Hitelt. Felismerte ugyanis, hogy Magyarország felemelkedése elképzelhetetlen a gazdaság korszerűsítése, az elavult hűbéri társadalmi-gazdasági rend lebontása nélkül. Meggyőző gondolatmenettel fejtette ki, hogy sok földbirtokos nem tudja modernizálni uradalmát, mert nem tud hitelt felvenni a korszerűsítéshez. A bankok ugyanis nem adnak hitelt, mert a középkorból „megörökölt” ősiségi törvény megtiltja a nemesi földek eladását, így a hitelezőknek semmi biztosítékuk nincs arra, hogy a rosszul gazdálkodó birtokos fizetésképtelensége esetén behajthassák a pénzüket, mivel nem nyúlhatnak a birtokhoz. El kell tehát törölni az ősiséget – szögezte le Széchenyi. S mi lesz akkor, ha a rosszul gazdálkodó nemes elveszti a birtokát? Mint az író kifejtette: vannak az országban nem nemesek, akik szívesen vennének földet, de nem tehetik, mert a törvények szerint csak a nemeseknek lehet birtokuk. El kell hát érni, hogy bárkinek lehessen birtoka, a jobbágy is szerezhessen földet. S hogy akkor nem lesz jobbágyi robot (a földesúri birtokon végzett ingyenmunka)? A reformer gróf tételesen bebizonyította, hogy a robot és a jobbágymunka elavult, a fizetett bérmunkások tízszer annyi munkát végezhetnek el egységnyi idő alatt, mint a kényszerből dolgozó jobbágyok. Így jutott el Széchenyi – a hitel kérdését boncolgatva – a jobbágyrendszer túlhaladottságának bebizonyításáig. Ugyancsak a polgári átalakítás programját írta le Világ és Stádium c. munkáiban, hitet téve – többek között – a törvény előtti egyenlőség elve mellett, s követelve, hogy Magyarország törvényeit magyarul szerkesszék meg.

Hídverés a Dunán

Ám a reformer politikus nemcsak könyveket írt a reformok szükségességéről, hanem gazdasági egyesületet is alapított a mezőgazdaság modernizálása érdekében. A Dunán folyó kereskedelem fellendítése végett pedig tervbe vette a Vaskapu megtisztítását. Sikerült megnyernie tervének József nádort, s 1833-tól – királyi biztosként – tíz évig vezette a munkálatokat. A folyó fölé magasodó és a hajózást akadályozó sziklák egy részének felrobbantása után, 1835 tavaszán az első gőzhajó már át is kelt a Vaskapun. A közvetlenül Bécsnek alárendelt déli határőrvidék katonai hatóságainak akadékoskodásai miatt viszont később leállt a munka, melyet csak az 1890-es években fejezett be Baross Gábor magyar közlekedésügyi miniszter.

Több sikert ért el Széchenyi a dunai és a balatoni gőzhajóközlekedés beindítása terén. Kimagasló érdemeket szerzett a Duna Gőzhajózási Társaság létrehozásában, támogatva annak ügyét mind a bécsi kormánynál, mind pedig a nádor, illetve a magyar rendi gyűlés előtt, s 1830-1831 folyamán megindult a rendszeres gőzhajóközlekedés a Dunán. Buzgólkodásai eredményeként pedig 15 év múlva már a „magyar tengeren”, a Balatonon is gőzhajók lapátkerekei csapkodták a tó vizét. Közben – 1836-ban – oltár elé vezette Seilern Crescence osztrák grófnőt, akitől két fia és egy kislánya született.

Élete egyik főműve pedig az utóbb róla elnevezett Lánchíd volt, mely arra volt hivatva, hogy felváltsa a Pest és Buda közötti hajóhidat. Az utóbbi ugyanis a rendszeres hajóközlekedést is akadályozta, télen pedig – amikor jégpáncél fedte be a Dunát – nem is működött, s a két város között megszakadt az összeköttetés. Pest-Buda csak úgy válhatott az ország kulturális, gazdasági és politikai központjává, hogy állandó híddal kapcsolják össze a településeket. A világ legjobb függőhídjait akkoriban Nagy-Britanniában építették, s Széchenyi is egy Tierney Clark nevű angol mérnökkel készíttette el a világ akkori legnagyobb ívnyílású hídjának tervrajzát, az építkezést pedig egy másik brit mérnök, Adam Clark vezette. Ám még az építkezés megkezdése előtt felvetődött a kérdés: ki állja a költségeket. Bécsre nem lehetett számítani, Széchenyi és reformer társai nem akarták az adózó népre hárítani az összes költséget, elhatározták hát, hogy a nemesek is fizessenek hídvámot a hajóhídon való átkeléskor. S a reformerek az 1832–1836-os országgyűlésen elérték, hogy ha ebben az egy kérdésben is, de érvényesítsék a közteherviselés elvét. Tehát a Lánchíd ütötte az első rést a kiváltságok falán… A híd ünnepélyes alapkőletételére 1842. augusztus 24-én került sor, s 1849-ben adták át a forgalomnak.

Öngyilkosság vagy gyilkosság?

A márciusi forradalom után felállt első felelős magyar kormányban Széchenyi kapta meg a közlekedési tárcát. Ám ahogy éleződött a feszültség a magyar vezetés és a Habsburg-kormányzat között, s mind fenyegetőbbé vált a katonai összecsapás, melytől nem remélt magyar győzelmet, úgy gyötörte egyre erősebben a nemzethalál víziója, a haza sorsán való szüntelen tépelődés pedig megviselte elméjét. 1848. szeptember 5-én a Bécs melletti Döblingbe, a Görgen Elmegyógyintézetbe került, ahol az 1850-es évek során vissza is nyerte elméje épségét, s egyre komolyabban figyelte az Alexander Bach osztrák belügyminiszter nevével fémjelzett Habsburg abszolutista kormányzatot. Amikor pedig – sokak szerint Bach tollából – napvilágot látott a magyarellenes kormányzatot „fényező”, névtelenül megjelentetett Rückblick (visszapillantás) c. munka, Széchenyi (ugyancsak név nélkül), Ein Blick (egy pillantás) címmel választ írt rá, kipellengérezve a belügyminisztert és politikáját. A császári titkosrendőrség azonban megsejtette, hogy Széchenyi áll a merész könyv mögött, házkutatást is tartottak döblingi szállásán, 1860. április 8-án reggel pedig agyonlőve találták „a legnagyobb magyart”. A hivatalos változat szerint öngyilkos lett. Ugyanakkor a falon nem volt vér, csak agyvelő. Gallérja sem volt véres. Ugyanakkor három tűszúrásra bukkantak a ruháján, a szívénél. Injekcióval ölték volna meg, s halála után lőtték főbe, ezért nem volt vér a falon és a gallérján? A Habsburgoktól sok gazság kitelt… (Források: Németh Sándor: Haza és haladás, Wikipédia)