Különös térképek: A képzelet szülöttei, vagy az elő-civilizáció hagyatékai?

A késő-középkori és kora-újkori térképek között akadnak térképek, melyek meghökkentik a ma emberét.

Van, amelyiken folyókat, tavakat tüntetnek fel egy réges-régen vízben gazdag, ám a térkép elkészítésekor – pontosabban: az elveszett eredeti lemásolásakor – már három-hatezer éve csontszáraz területen. Olyan rajzokat is találhatunk, amelyiken Eurázsia északkeleti része össze van kapcsolva Észak-Amerika északnyugati területeivel, kb. úgy, ahogy a két kontinens valóban összekapcsolódott – az utolsó eljegesedés idején. Másutt pedig a térkép megrajzolásakor még ismeretlen Antarktiszhoz hasonlóan ábrázolták az évszázadokig keresett feltételezett nagy déli kontinenst, a Terra Australist. Milyen rejtélyek húzódhatnak meg e különös térképek mögött?

Az 1380-ból fennmaradt Zeno-térképen felfedezhetjük a Skandináv-félszigetet, Dániát, a valóságosnál délebbre bár, de Nagy-Britannia északi csücskét is, a nagyon pontatlanul ábrázolt Izlandtól délre pedig egy nem létező nagy sziget látható. Izlandtól északnyugatra viszont a meglehetősen pontos körvonalakkal megrajzolt Grönland tűnik szemünkbe. S igaz, hogy a térkép megszületésekor az utóbbi szárazulat – bolygónk legnagyobb szigete – már évszázadok óta ismert földdarab volt, ám a kartográfus hegységet tüntetett fel a hatalmas sziget belsejében is, ott, ahol ma kilométernyi vastag (ám újabban olvadozó) jégmező nyújtózkodik a messzeségbe, tehát ha csakugyan hegyek hullámzanak a nevezett területen, akkor azok a jég alatt rejtőzködnek. S ami a legkülönösebb: a térképen a szárazulat belsejében fakadó és az Atlanti-óceánba torkolló folyók is láthatók, pedig az itt ábrázolt folyóvölgyeket – ha léteznek – senki sem láthatta 1380-ban, mivelhogy jégmező takarja be őket. S igaz, hogy a földtörténeti régmúltban Grönland csakugyan jégmentes sziget volt – ám mintegy hárommillió évvel ezelőtt hegységeiben már megjelentek a gleccserek, majd az ezt követően kibontakozódó, és ma is tartó pleisztocén jégkorszak során, kétmillió éve a szárazulat belsejében kialakult a földdarab szinte egészét beborító roppant jégpáncél. Lehetséges, hogy térképész nem ismerte jól Grönlandot, nem volt tudomása róla, hogy délnyugati, lakható csücske kivételével jég borítja, s képzelet szülte hegyekkel, folyókkal „rakta tele”? Mert hiszen kétmillió éve még nem élt ember… Vagy mégis?

Az eddig fellelt bizonyítékok szerint fajunk, a Homo sapiens sapiens mintegy 200 ezer éve jelent meg bolygónkon, konkrétan: Afrika földjén. A legrégebbi ismert emberi koponya (pontosabban: a koponya felső része) 195 ezer éves. Ugyanakkor 1999-ben Baskíriában, egy ház falában találtak egy oda beépített kőlemezt, melynek egyik lapja pontosan úgy néz ki, mintha az Urál-vidék egy részének háromdimenziós térképe lenne. Fel lehet rajta ismerni az ott emelkedő hegyeket, fennsíkokat, valamint a folyókat, bár az utóbbiak közül egyesek nem a tényleges állapotnak – vagy csak a jelenlegi állapotnak? – megfelelően vannak ábrázolva. És felfedezhető rajta az ún. ufai kanyon, mely ma már nem létezik, ám a geológusok kiderítették, hogy egykor ott húzódott, nem messze délre attól a helytől, ahol ma Ufa, Baskíria fővárosa áll. S mikor tűnt el a kanyon? Mintegy hárommillió évvel ezelőtt… Ki készíthette a térképet? A kérdés válaszra vár…

Ugyancsak kérdőjeleket vet fel az 1513-ban Piri Reis török tengernagy által készíttetett, antilopbőrre rajzolt világtérkép, melyről az admirális azt állította, hogy egy korábban készült alexandriai térkép másolata. Az utóbbi viszont – ha valóban létezett is – mára eltűnt. Megjegyzendő: Alexandriában állt az ókor legnagyobb, legendás gazdagságú könyvtára, melyben összegyűjtötték az antik világ tudományos műveit, szépirodalmi alkotásait, sok vallásos szöveget, illetve – hiába, az ókor mégiscsak ókor volt – megannyi, mágiával kapcsolatos épületes munkát is. Három pusztító tűzvészben azonban a téka nagy része füstté vált… A Piri Reis világtérképnek csak egy részlete maradt fenn, melyen rajta van Észak-Amerika nagyon pontatlanul, illetve Dél-Amerika sokkal pontosabban ábrázolt keleti partvonala, az Ibériai-félsziget, valamint Északnyugat-Afrika ugyancsak a valóságosra hajazó kontúrja. Az Óvilág és az Újvilág közötti távolság pedig pontosabban van rajta feltüntetve, mint több későbbi térképen. Pedig a térkép mindössze 21 évvel Kolumbusz 1492-es, történelmi jelentőségű felfedezőútja után készült, így felettébb meglepő az Atlanti-óceán nyugat-keleti kiterjedésének ilyen beható ismerete.

Még különösebb, hogy Északnyugat-Afrikában folyókat és tavakat tüntet fel ott, ahol ma a Szahara homokdűnéi hullámzanak. Ám a földrajzi, éghajlati, történelmi kutatások során kiderült, hogy planétánk leghatalmasabb sivataga – a földtengely változásai és egyéb tényezők eredményeként – időnként „kizöldül”, s folyók által átszelt, tavakban bővelkedő szavannává változik. A tízezer évvel ezelőtt véget ért utolsó eljegesedés, a Würm-glaciális idején is vizekben bővelkedő terület volt, ahol még Kr. e. 4000-2000 körül is szarvasmarhacsordákat legeltettek a pásztorkodó törzsek. Nem ismerünk azonban olyan civilizációt, amelyik Kr. e. 2000 előtt ismerte volna Afrika és az Ibériai-félsziget nyugati partjait, hogy az Újvilágról már ne is beszéljünk. Hacsak fel nem tételezzük, hogy valóban létezett a legendás Atlantisz, melynek egykori meglétére több különös lelet, illetve könyvbe foglalt ismeret is utal… A Piri Reis térkép alján pedig – az Antarktisz helyén – ott találunk egy nagy déli szárazulatot, mely összeköttetésben áll Dél-Amerikával. A térkép forrásául szolgáló rajz készítői ismerték volna az Antarktiszt?

A hatodik kontinens egykor a Gondwana szuperkontinens része volt, majd annak feldarabolódása során lassan elszakadt Afrikától, Ausztráliától és Dél-Amerikától, s lecsúszott a déli pólusra. Mintegy 35 millió évvel ezelőtt megkezdődött a Dél-Amerikát az Antarktisztól elválasztó Drake-átjáró kinyílása, 33,6 millió éve kezdetét vette az Antarktisz eljegesedése, kialakultak a tengerig nyújtózkodó gleccserek, ötmillió évvel ezelőtt pedig az egész kontinens jég alá került. Képtelenség, hogy lett volna ember és civilizáció a Drake-átjáró kinyílásakor. A nagy földrajzi felfedezések korában viszont többen is felvetették, hogy lennie kell egy nagy déli kontinensnek, mely ellensúlyozza az északi félteke hatalmas kontinenstömegeit, különben a Föld „bukdácsolni kezdene”. S igaz, hogy a bukdácsolás veszélye hatalmas déli kontinens megléte nélkül sem áll fenn, ám ezt annak idején nem tudták, így a felfedezők évszázadokig keresték a legendás déli földet, a Terra Australist, expedícióik eredményeként pedig csakugyan rákerült a térképre két, nem éppen óriási, ám kicsinek sem nevezhető kontinens: Ausztrália és az Antarktisz…

A Piri Reis térkép nagy déli szárazulata is az elképzelt Terra Australis lenne? Mondhatnánk: igen. Csakhogy A. H. Mallery, az Amerikai Haditengerészet térképszakértője – a térképet vizsgálva – észrevette, hogy a partvonal egy részlete megegyezik a tényleges antarktiszi partvonaléval. Véletlen egybeesés? Vagy csakugyan létezett Atlantisz, létezett elő-civilizáció az első, ismert magaskultúrák, a sumér, az óegyiptomi és az Indus-völgyi előtt, melynek hajósai a hatodik kontinenst is felfedezték, s az ő térképeik másolatainak a másolatai kerültek azután Alexandriába?… A kérdést tovább bonyolítja, hogy a mappán ábrázolt déli szárazföldön folyók és hegyvonulatok is be vannak jelölve, s egyes források szerint a modern kor kutatói által a jégpáncél alatt felfedezett, a kilométernyi vastag jégmező alatt húzódó hegygerincek egy része pontosan ott terül el, ahol a Piri Reis térképe fel vannak tüntetve…

Ugyancsak az Antarktiszra hajazó déli kontinenst láthatunk a francia Orance Finét (latinosan: Oronteus Finaeus) 1532-ben készített világtérképén, mely szárazulat a déli póluson és körülötte terül el, nagyjából ott, ahol a hatodik kontinens fekszik. Körvonalai hasonlítanak az Antarktiszéira, a rajta feltüntetett hegyek pedig a földrész valóban létező hegységeire. Noha a kontinens partjait elsőként csak a XIX. század elején pillantották meg. Vagy pillantották meg újból, hosszú évezredek után?… A szintén francia Philippe Buache 1739-ben elkészült, a Föld déli félgömbjét ábrázoló térképén pedig az Antarktisz helyén bejelölt déli föld egy nagyobbik, keleti és egy kisebb, nyugati részre tagolódik, melyek között beltenger terpeszkedik. A hatodik kontinens felfedezését követően aztán kiderült, hogy Kelet-Antarktika valóban nagyobb, mint Nyugat-Antarktika. Majd a modern korban bebizonyították: ha az Antarktiszról eltüntetnék a gigászi jégsapkát, akkor Kelet-Antarktika egységes szárazulatként emelkedne ki az óceánból, a csakugyan kisebb Nyugat-Antarktika viszont több nagy szigetre „esne szét.”

Végezetül pedig meg kell említenünk az alexandriai arab Hadzsi Ahmed 1559-es világtérképét, melyen Észak-Amerika északnyugati része összekapcsolódik Eurázsia északkeleti területeivel, nagyjából ott, ahol – a Bering-szoros helyén – az utolsó glaciális (eljegesedés) idején még kiemelkedett a habokból az egykor a két kontinenst összekapcsoló szárazulat, a hajdani Beringia, mivel a szárazföldekre telepedett óriási jégmezők akkora vízmennyiséget kötöttek le, hogy a Világóceán szintje s jelenleginél 130 méterrel alacsonyabbra süllyedt. De honnan tudhatta volna Hadzsi Ahmed, hogy egykor csakugyan összefüggött Amerika és Ázsia?

E korai térképek meglepő adatai véletlen egybeesések, vagy egy réges-régi, roppant fejlett civilizáció ismereteinek a visszfényei? A kérdés nyitott, s ki tudja, mikor kapunk rá választ…