Még szélesebb ablak nyílt bolygószomszédunkra

Tíz évvel ezelőtt, 2005. november 9-én, hajnali 4 óra 33 perckor, a bajkonuri űrrepülőtér 31. sz. indítóállásán feldübörögtek az orosz Szojuz–FG hordozórakéta hajtóművei.

A karcsún felmagasló űrjármű – orrán az Európai Űrügynökség (ESA) Venus Express kutatószondájával – lassan elszakadt a platformtól, hogy a következő percekben, egyre gyorsuló sebességgel vágtatva, átszelje a légkört, és Föld-körüli parkolópályára álljon. Majd, miután az utolsó rakétafokozat begyújtása kirobbantotta a Venus Expresst bolygónk vonzásából, a szonda búcsút vett planétánktól, és megkezdte hosszú útját a Vénusz felé.
Százötvenhárom nappal később, négyszázmillió kilométer megtétele után, 2006 áprilisában az űrszonda elérte legközelebbi bolygószomszédunkat, és a sarkok fölött átívelő, elnyújtott ellipszis alakú pályára állt. Így, miközben 66 ezer kilométerre is eltávolodott az égitesttől, műszereivel beláthatta, és a maga egészében kutathatta a déli féltekét, addig a pálya Vénusz-közeli pontján, 250 km-re a felszíntől közelről vizsgálhatta meg az északi pólust.
Az űrszonda behatóan tanulmányozta a bolygó 96,5 százalékban szén-dioxidból álló, hatalmas légkörét, mely 93-szor nagyobb tömegű, mint a Földé, és igen dinamikus folyamatok zajlanak benne. A felhőmintázatok mintegy négy földi nap alatt körbefutnak a bolygón, hetven kilométer magasságban átlag 100 km/h-s szelek fújnak, az Egyenlítőnél pedig 2006 és 2013 között 300 km/h-ról 400 km/h-ra nőtt a szelek átlagsebessége. A folyamat oka ma még nem ismert. A melegebb egyenlítői térség irányából globális légáramlás halad a hűvösebb pólusok felé, ahol azután roppant gáztömegek süllyednek le az atmoszféra felsőbb rétegeiből a felszínhez közelebbi régiókba, és mind az északi, mind a déli sarkvidék fölött egy-egy óriási légörvény képződik, mely folyamatosan fenn is marad. Ugyancsak a légköri folyamatok dinamikus voltát jelzi, hogy a Venus Express 2007 júliusában, a déli sark fölött felfedezett egy kénsavból álló ködöt, mely pár nap leforgása alatt a fél bolygóra kiterjedt, majd eloszlott.
Az űrszonda egyik legnagyobb eredménye, hogy SPICAV műszerével 2011-ben kimutatta a Vénusz ózonrétegét, mely 100 km-es magasságban húzódik, négyszer magasabban, mint a földi ózonpajzs, és attól százszor, ezerszer ritkább. Létrejötte valószínűleg arra vezethető vissza, hogy szén-dioxid molekulák – napsugárzás hatására – felbomlottak, az így képződött oxigénatomok pedig háromatomos oxigénmolekulákká kapcsolódtak össze (az ózon nem más, mint három atomból álló oxigénmolekula). Még érdekesebb felfedezés, hogy a szonda adatainak tanúsága szerint a bolygó tengelyforgása az utóbbi 16 év alatt hat és fél percet lassult. Valószínűleg a roppant sűrű, hatalmas tömegű légkör nagy sebességű áramlási rendszerei fékezik az amúgy is lassan forgó szilárd bolygótestet (a Vénusz 243 földi nap alatt fordul egyet a tengelye körül).
A Venus Express bizonyítékokat szolgáltatott arra, hogy bolygószomszédunk geológiailag még mindig aktív. VIRTIS detektorával ugyanis felmérte a felszíni infravörös (vagyis hő-) sugárzást, az eredmények elemzésével pedig felfedeztek három olyan vulkáni térséget, ahol a lávaárak „mindössze” 2,5 millió éve szilárdultak meg, tehát az adott területeken még a földtani (vagy inkább „vénusztani”?) tegnapban is tűzhányók működtek. Az Idunn Mons óriásvulkán egyes lávafolyásai csupán 250 ezer évesek. A Venus Monito­ring Camera pedig tűzhányókitöréseket észlelt a Ganiki Chasma hasadékzónában (az infravörös felvételeken 1 – 200 négyzetkilométer kiterjedésű, hirtelen felfénylő, majd pár nap alatt elhalványuló, forró foltok jelentek meg, majd tűntek el).
2014 decemberében azután teljesen elfogyott az űrszonda üzemanyaga, a Venus Express belépett a bolygó légkörébe, és ott megsemmisült. Majd’ tízéves működése eredményeként azonban szélesebbre nyílt a Vénuszra néző ablakunk.

Lajos Mihály