Oroszországi leletek írhatják át a magyar őstörténetet

A magyar őstörténet roppant nehéz és szövevényes téma. Sokszor nincs egyetértés a legalapvetőbb kérdésekben sem. Honnan jöttünk? A nyelvészeti eredmények miként egyeztethetők össze a régészek által feltárt leletanyagokkal? Milyen szervezettségre kell gondolnunk, amikor a korai magyarságról beszélünk? Milyen hatásra indult meg az a vándorlás, amelynek eredménye a kárpát-medencei letelepedés? Számtalan kérdés fogalmazódik meg bennünk, s ezekre valóban nehéz választ találni.

Fordulat az őstörténet-kutatásban

Az elmúlt évtizedben – azon belül is az elmúlt öt évben – a magyar őstörténet-kutatás egészen új fázisába lépett, ami elsősorban annak köszönhető, hogy a mai orosz területeken – legfőképp az Urál térségében – magyar részről is újraindult a kutatás. És lehetősége nyílt a hazai szakembereknek a már korábban feltárt leletanyagokat vagy egészen új leleteket vizsgálni, és olyan ásatásokon vehettek részt, melyek kifejezetten magyar vonatkozással rendelkeznek. Nyilvánvalóan elengedhetetlen ez ahhoz, hogy tisztán és érhetően, a tényekre szorítkozva beszélhessünk a honfoglalás előtti évszázadokról; a magyarok elődeinek mozgásáról, szállásterületeiről, más népekkel való érintkezéséről, és az Urál területéről a Kárpát-medencébe való bejutásáról. Merthogy ennek az útvonalnak a pontos meghatározása az elsődleges.

Ebben a legnagyobb szerepe az idén harmadik állomásához ért Uráli Orosz-Magyar Régészeti Expedíciósorozatnak van, amelyet magyar részről Türk Attila, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanára, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának munkatársa vezet. Az ásatássorozat már eddig is olyan leletanyagot tárt fel a Volga mentén és az Urál déli területein, mely az elkövetkezendő években jelentősen átalakíthatja a honfoglalás előtti időszakról eddig fennálló elméletet.

A magyar őstörténet kutatása már a 19. század közepén megkezdődött. Olyan nagyszerű régészeket érdemes itt megemlíteni, mint Pósta Béla, Erdélyi István, Fettich Nándor vagy épp Fodor István, akik az elmúlt százötven év különböző időszakaiban nagyon komoly munkával járultak hozzá a témával kapcsolatos kutatáshoz. Nincs lehetőségünk arra, hogy külön-külön leírjuk eredményeiket, elméletüket, így inkább arra törekszünk, hogy az új kutatássorozat eredményeinek rövid bemutatásával érzékeltessük, miként is finomodik, konkretizálódik a honfoglalás előtti magyarságra vonatkozó ismeretanyag – illetve az idei ásatás részleteiből emelünk ki néhány fontos, előremutató információt.

A ’70-es évekről mindenképp érdemes beszélnünk. Főleg, hogy lássuk, milyen módosulások figyelhetők meg a korábbi, meghatározó elmélethez képest. Ekkor zajlottak ugyanis utoljára magyar részről a térségben olyan átfogó kutatások, melyek jelentős eredményeket hoztak: az említett Fodor István volt az, aki az akkor rendelkezésre álló régészeti eredmények, a nyelvészeti szempontok és a történeti háttér alapján rendszerbe foglalta a magyar történelem honfoglalás előtti szakaszát. Ehhez alapot a ’70-es évek első felében, Tatárföldön feltárt temető (Bolsije Tyigai) adott, ahol az akkori kutatások szerinti legerősebb párhuzamokat mutatták ki a honfoglalás kori leletekkel.

Ez a helyszín azért is érdekes, mert itt egy tömbben, és nem sporadikusan találták meg a magyar vonatkozású tárgyakat; ugyanakkor pedig a későbbi vizsgálatok megmutatták: az itt feltárt temető 895-96 (honfoglalás) utáni, vagyis csak a helyben maradt magyarok lokalizálására alkalmas. És nem annak az útiránynak az egyik jelentős pontját határozza meg, amelyen a magyarok elődei a Kárpát-medence felé nyomultak.

A fordulatot, ahogy az általában lenni szokott, egy szerencsés véletlen hozta. 2009-ben, egy Sztokolosz nevű cseljabinszki orosz régész hagyatékából kerültek elő azok a szinyeglazovói leletek, melyek minden eddiginél határozottabb párhuzamot mutatnak a 9. századi magyar leletanyaggal. Ezek egy lószerszámkészlet különböző részei: aranyozott, ezüst és bronz lószerszámveretek palmettás, növényi díszítéssel, melyek egyértelműen rokoníthatók azokkal a tárgyakkal, amelyek a honfoglalás kori, kárpát-medencei magyar sírokban is megtalálhatók. Az Oroszországban, gyakorlatilag az ágy alól előkerült eszközök is jól mutatják, hogy a felkészültség és az elhivatottság mellett milyen nagy szerencse kell ahhoz, hogy előrelépés történhessen egy ilyen horderejű kérdésben.

Ehhez járul még hozzá, hogy a cseljabinszki egyetemen olyan személy kezébe kerültek aztán a leletek, Szergej Botalovéba, aki nemcsak hogy szakértője a magyar témának, de több alkalommal járt is Magyarországon, ásatásokon vett részt nálunk, így hamar nyilvánvalóvá vált számára, hogy milyen jelentőségűek a hagyatékban fennmaradt tárgyak – mondta el Türk Attila, az ásatás vezetője.
Valóban filmbe illő jelenet lehetett, amikor a helyi régészeti csapat rádöbbent: a munkatársuk otthonában hevertek évtizedekig azok a leletek, melyek egy nép őstörténet-kutatásának irányát gyakorlatilag teljesen átalakíthatják. A harminc évnyi csönd után innentől kezdve aztán sokkal gyorsabban történtek az események.

Volgán átkelő magyarok

2011, Kremencsuk, Ukrajna. Itt rendezték az 1. Magyar Nemzetközi Szimpóziumot, ahol olyan leletanyagok kaptak nyilvánosságot, melyek bizonyítottan uráli, volgai eredetűek; a 9. század második feléből származnak és nyilvánvaló párhuzamot mutatnak a honfoglalás kori magyar leletanyaggal. (A köztudatban ez az Etelköz területe, régészetileg Szubbotyici-horizontnak nevezik a névadó első lelőhelyről.)

És itt jön, ami igazán lényeges: ugyanis az érdekessége és jelentősége a szimpóziumon bemutatott tárgyaknak, hogy összeköttetést és haladási irányt, útvonalat rajzolnak ki az Urál és a Kárpát-medencei tartózkodás között. Vagyis a szinyeglazovói leletek előkerülése után hamar nyilvánvalóvá vált, hogy az Urál nyugati területéről a magyarok elődeinek elmozdulása egészen más időben és térben zajlott, mint ahogyan azt eddig feltételezték. A korábbi elmélet szerint – az ukrajnai leletek hiányában – a Volgán való átkelés helyszíne és időpontja is bizonytalan volt; Fodor István ezt a 8. század első felére helyezte. Az említett kremencsuki leletek, és azoknak vizsgálata azonban bizonyítottá teszi, hogy a 9. század első harmadánál korábban nincs a magyarok elődeinek megjelenésére utaló jel a térségben.

Miért is izgalmas mindez? Türk Attila az idei ásatáson hangsúlyozta: a legnagyobb nehézséget korábban mindig az Urál és a Kárpátok közötti térség összekötése jelentette. Az Urál térségében már korábban is körvonalaztak „magyar-gyanús” leleteket – ahogy említettük; ez nyelvészeti alapon is logikus térség –, a honfoglalás kori hagyaték megítélése pedig egyértelmű – vagyis a Kárpát-medencei leletanyag. Korábban azonban nem találtak a régészek biztos összekötő kapcsot a két végpont között. Az ukrajnai leletek (illetve a szamarai helyszín, amire később még visszatérünk) előkerülésével azonban végig követhetővé válik a nyomvonal, s az időbeni és térbeni hézagok is kitöltődnek. Ráadásul mindezek az írásos emlékekkel is egyezést mutatnak, például azokkal, melyek a köztudatban is ismertek. Példának álljon itt VII. (Bíborbanszületett) Konstantin császár munkája: A birodalom kormányzásáról (De administrando imperio) .
Mire is utalnak tehát ezek az új felfedezések? Hogy a Volgán való átkelés nagyjából száz évvel később, a 9. század első harmadában történhetett meg, s hogy az etelközi tartózkodás sokkal rövidebb ideig tartott, mint ahogy azt az eddigi vezető elmélet feltételezte. Vagyis akár előfordulhatott, hogy valaki a Volga mentén született, a 9. század elején, és a Kárpát-medencében hunyt el, már a honfoglalást követően. Lényeges még, hogy a térségben élő különféle népek 9–10. századi elhelyezkedése alapján a vándorlásra nem úgy kell tekintenünk tehát, mint egy időben és térben elnyúló szabad kószálásra. Hanem olyan tudatos mozgásra, mely minden bizonnyal a kazár kapcsolatokkal, szövetséggel függ össze.
Türk Attila az ásatási eredményekből kiindulva azt is hangsúlyozta, hogy a legfontosabb kérdés a mai napig: vajon mi indíthatta el a Volgán való átkelés folyamatát. Mi késztetett vagy kényszerített egy népet arra, hogy ilyen komoly vándorlásba kezdjen? Az eddigi régészeti és történeti eredmények alapján politikai, katonai okokra gyanakodnak a régészek. Ezt az is igazolni látszik, hogy nagyjából hasonló típusú területre költöztek. Jelen pillanatban semmi sem igazol például olyan klímaváltozási folyamatokat, melyek ilyen horderejű mozgásra késztethették őket, de persze ez sem zárható ki teljesen.

A legújabb kutatások alapján a politikatörténeti okok egyértelműbbnek tűnnek. Mégpedig a besenyők dél-uráli megjelenése a 8. század legvégén, amit már orosz és kazah régészek jól körvonalaztak a térségben. A kazárok számára a magyarok egy részének áttelepítése a Dnyeper vidékére kiváló védelmi vonalat jelenthetett a szláv törzsekkel szemben (Kijevi Rusz). Ez egyébként nagyjából száz évvel később a besenyőkkel is lezajlott, amiről írott forrás is van. Nem ismeretlen ez a fajta gondolkodás- és cselekvési mód a Kárpát-medencében sem – elég, ha a kunokra és az egyéb, betelepített katonai segédnépekre gondolunk. Logikusnak tűnik tehát, hogy a magyarok egy része, kazár szövetségben, átköltözhetett a Volga túlsó, nyugati felére.

A Volga mentén és az Urál körül

A volgai átkelés lehetséges helyszínének meghatározása szempontjából van jelentősége a 2015-ben felkeresett Szamara városának, ahogy arra már utaltunk korábban. Hisz az ahhoz közel található Volga-könyök földrajzi fekvését tekintve alkalmas terület átkelési szempontból, illetve már a 7. századtól kezdve kazár katonai kontingens jelenléte bizonyított régészetileg (Novinki- és Ureny-típusú lelőhelyek). Szamara város tágabb térségében, elsősorban a Szamara folyó volgai torkolatánál ugyanakkor azt is sikerült kimutatni az utóbbi években, hogy az Urál térségéből egy bizonyos népcsoport rendszeresen megtelepedett már a késő hun-kortól, az 5. és 6. századtól kezdve. Ezt olyan jellegzetes kerámialeletek bizonyítják, melyek az Urál keleti és nyugati oldalához egyaránt kapcsolódnak és fontos szempont, hogy a szamarai régióban jó néhány településen, nem pusztán szórványosan tűnnek fel. (Az itt zajló ásatások eredményeit, dokumentációját csak most kezdik majd vizsgálni a magyar szakemberek.)
A régészeti csapat idén visszatért a volgai és uráli térségbe, hogy az eddigi eredményekre támaszkodva új területek régészeivel, szakértőivel vegye fel a kapcsolatot. Az Ujelgiben, 2013-ban tartott konferencia, és a 2014-ben lezajlott több hetes bojanovói (Káma-vidék), és az Ujelgi-tó melletti ásatások után az idei expedíció – a korábbi ásatási helyszínek mellett – olyan területek felkeresését hozta (Szamara; Izsevszk; Baskíria), melyek jelentős, a magyar őstörténet kutatásához szükséges, tágabb kitekintést adó leletanyaggal rendelkeznek.
A Volga mentén egy rézkori ásatáson dolgozott a magyar csapat Dimitrij Sztasenkov irányításával; aki nem csak hogy a Szamara közeli lelőhelyek és ásatási helyszínek felkeresésében segít majd a magyar régészeknek, de szintén személyes kötődés fűzi a témához, ugyanis Székesfehérváron született.

Szamarában és Izsevszkben Mende Balázs Gusztáv, a csapat antropológusa a kora középkori embercsontok taxonómiai vizsgálata mellett archaeogenetikai kutatásokra alkalmas csontmintákat vett, amelyeket Magyarországon vizsgálnak majd és vetnek össze a honfoglalás kori hasonló leletekkel. Ezeknek a vizsgálatoknak kiemelt jelentősége lehet a későbbiekben. A Perm közeli ásatáson egy 10. században eltemetett fiatal nő sírjában halotti maszk és gazdag ékszermelléklet került elő, mely a késő lomovátovói kultúrához köthető, illetve az idei kutatás fő kuriózumaként az Ujelgi-tó mellett lehetősége nyílt a csapat archeozoológusának, Lichtenstein Lászlónak egy 9. századi, az egész Urál területén eddig egyedülálló, teljes vázas lótemetkezés csontmaradványait vizsgálni.
A Türk Attila által vezetett expedíciósorozat legfontosabb eredménye – a Volga-Urál térségében zajló magyar őstörténeti kutatás újraindítása és felgyorsítása mellett –, hogy a helyi egyetemekkel kötött együttműködési szerződések eredményeként az 1980-as éveket követően idén először vehetett részt magyar régészhallgató oroszországi részképzésen, ahol az orosz nyelv elsajátítása mellett az Urál középkori régészetét tanulmányozta. Komoly együttműködés zajlik tehát a világ legjobbjai között számon tartott orosz régészek és a magyar kutatók között, mely elengedhetetlen ahhoz, hogy egyre pontosabbá váljon: a magyarok elődei melyik útvonalon, és milyen hatások következtében jutottak el végül a Kárpát-medencébe.

A fotókat Szöllősi Mátyás készítette a 3. Orosz-Magyar Uráli Régészeti Expedíción, 2015-ben.