(Táj)képbe került nyelvészek

A nyelvi tájkép fogalmával egyre több magyar nyelvész kezdett el foglalkozni az utóbbi időben. Miért érdekes számukra a vizuális nyelvhasználat kutatása? Mely témákat, kérdéseket segít jobban megérteni? Május 23-án egész napos konferencián vitatták meg felfedezéseiket a terület kutatói.
Miért vannak a Beregszászi II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola előadótermei budapesti kerületekről elnevezve? Miért szlovákul írják ki a kapujukra a magyarok, hogy harapós kutyájuk van? Kik és miért fújnak magyar utcaneveket a falakra Nagyváradon? Többek között efféle kérdésekről is szó volt A nyelvi tájkép elmélete és gyakorlata: Kárpát-medencei kisebbségi körkép elnevezésű konferencián.
A konferenciát megnyitó Bánréti Zoltán igazgatóhelyettes kiemelte, hogy a Nyelvtudományi Intézet mindig is elkötelezett volt a kisebbségi nyelvhasználat bemutatása, támogatása iránt, a nyelvi tájkép kutatása pedig elsősorban – bár nem kizárólag – többnyelvű környezetben izgalmas. Nem meglepő tehát, hogy az első magyar nyelvitájkép-konferenciának a Benczúr utcai intézmény adott otthont.
Bartha Csilla, a főszervező Többnyelvűségi Kutatóközpont vezetője elméleti bevezető előadásában a nyelvi sokszínűség és a vizualitás szoros kapcsolatát hangsúlyozta, jelezve, hogy a nyelvi tájkép témája igen ősi, ha tetszik, a történeteket elbeszélő barlangrajzok is előzményként foghatók fel. A témakör egyik leghangsúlyosabb kérdéseként a vizuális nyelvhasználaton keresztüli hatalomgyakorlást és identitásalkotást emelte ki: a vizuális tér- és nyelvhasználat rendszeres vizsgálata segít leleplezni a hatalmi viszonyokat, illetve az ezek fenntartását szolgáló ideológiákat. Talán nem véletlen, hogy ez a vizsgálati megközelítés még ma is ellenállást vált ki, és ugyan ezzel a témával nyugaton már 10-15 éve foglalkoznak, Magyarországon csak most jött el az ideje az első tapasztalatösszegző rendezvénynek.
Mielőtt a nyelvi tájképpel összefüggő kérdésköröket bemutatnánk, érdemes megjegyezni, hogy a magyar vonatkozású kutatások egyik szembetűnő jellegzetessége, hogy amíg a nemzetközi szakirodalom leginkább a világvárosokban létrejövő sokszínű nyelvi tájkép kutatásának problémakörére fókuszál, amely többek között a bevándorlók számának utóbbi 20 évben tapasztalható ugrásszerű növekedésének köszönhető, addig a magyar és egy másik nyelv viszonyát kutató vizsgálatok az őshonos közösségekre összpontosítanak.
Tájkép határon túl
A nyelvhasználat és a kultúra szimbolikus birtoklásának és az adott területen élők közötti hierarchiaviszonyok meg- és újraalkotásának kedvelt eszközei a közterületeken elhelyezett feliratok: hivatalok közleményei, utcatáblák, útjelző táblák. Gyakran hallani ezekkel kapcsolatos konfliktusokról – bár mintha az utóbbi időben a békés rendezés is egyre többször szóba kerülne. Mindenképpen aktuálisak voltak tehát a Magyarország határain kívül eső magyarlakta települések nyelvi tájképéről elhangzó előadások, amelyek minden fontosabb régiót bemutattak, mindig utalva arra a sajátos történelmi kontextusra, amely meghatározza a mai erőviszonyokat és a felmerülő kérdéseket.
Petteri Laihonen dél-szlovákiai, kárpátaljai és székelyföldi falvak tájképét vetette össze. Statisztikai adatokat és interjúkat elemezve arra jutott, hogy a feliratok elhelyezésében nagy szerepe van a lakók ideológiáinak, és ez leginkább a nem hivatalos feliratokon (például a saját kapura kitett figyelmeztető táblákon) látszik meg. Míg az önkormányzatokat törvények ösztönzik arra, hogy – bizonyos népességarány fölött – a kisebbségek nyelvén is elhelyezzenek feliratokat, a magánemberek és valamelyest a vállalkozók is szabadon dönthetnek, mit milyen nyelv(ek)en írnak ki. Míg Kárpátalján és Székelyföldön természetesnek számít a magyar lakosok kapujára kitett magyar felirat (ami például harapós kutyára figyelmeztet vagy eladó terméket kínál), Dél-Szlovákiában sokan ódzkodnak attól, hogy a saját portájukra magyar szöveget helyezzenek ki, mert azt magyarkodásnak tartják és félnek attól, hogy nacionalistának fognak tűnni a szlovákok szemében. (Ha azonban magyarul készítenek feliratot, az akár regionális nyelvi elemeket is tartalmazhat, lásd A kutya hamis! táblákat). A finn kutató előadását követő vita során az is világossá vált, hogy a Kárpát-medencei vizuális többnyelvűség nem mérhető össze például a finnországival, ahol a svédek lakta területeken minden ki van írva svédül is, hiszen a svéd ott nem kisebbségi nyelvként, hanem az állam hivatalos nyelveként a finnel egyenrangú státuszt élvez, míg a Kárpát-medencei kisebbségeknek (a magyarországiaknak is) erőfeszítést kell tenniük, hogy felirataik révén láthatóvá váljanak.
Dél-Szlovákia
Szabómihály Gizella előadása azt mutatta be, hogy milyen szereplők gyakorolhatnak befolyást a nyelvi tájképre. A törvényhozásnak és a hivataloknak kétségtelenül nagy szerepük van, a törvények biztosította jogok és kötelezettségek azonban csak keretek, amelyekkel az egyéneknek kell valamit kezdeniük. Ezért fontosak a kereskedelmi feliratokra (például a bolt kirakatára) és a magánfeliratokra koncentráló civil kezdeményezések, amelyek Szlovákiában az utóbbi néhány évben erősödtek meg. A Fontos Vagy!, illetve a Kétnyelvű Dél-Szlovákia mozgalom akciói (magyar feliratot hiányoló matricák, vasúti és útjelző táblák felszerelése stb.), illetve a Fórum Intézet és a Gramma Nyelvi Iroda felvilágosító tevékenysége révén többekben tudatosulhat, hogy a jogszabályok szélesebb körű nyelvhasználatot engedélyeznek a kisebbségeknek, mint azt sokan gondolnák, és ez a megnövekedett tudatosság idővel a magyar nyelvű feliratok számának növekedésével, tehát a tájkép megváltozásával is járhat.
Általános dél-szlovákiai helyzetképet vázolt fel Eva Győriová Baková Komárom kapcsán.
A jogtudatossághoz és Dél-Szlovákiához kapcsolódott Misad Katalin előadása is, aki Dunaszerdahely feliratait vizsgálta. A magyar anyanyelvű beszélők számszerű jelenléte (74,5%) nem tükröződik Dunaszerdahely kereskedelmi felirataiban, a jelentős magyar többség ellenére a megvizsgált kereskedelmi feliratok több mint kétharmada egynyelvű szlovák volt. De ahol van kétnyelvű felirat, ott is jellemzően csak a kereskedelmi egységek megnevezése jelenik meg (például: Hračky – Játék, Potraviny – Élelmiszer, Záložňa – Zálogház stb.), nincsen minden felirat következetesen lefordítva. Az üzletek működtetőinek/tulajdonosainak többsége nem tartja fontosnak a magyar nyelvű feliratokat, a leggyakoribb érvük az, hogy ha úgyis mindenki megérti a szlovák feliratot, mi szükség lenne magyarra?
Ilyés Zoltán a Nyitrához közeli Zoborvidékkel foglalkozott. Ez a terület azért is speciális, mert 1938-ban nem csatolták vissza Magyarországhoz, hanem a fiatal szlovák állam fennhatósága alá került. Az erőteljes szlovákosítás emlékei ma is élnek, és napjainkban is vitát vált ki egy-egy magyar nyelvű helynévtábla vagy felirat. Ezeket gyakran festékszóróval lefújják, így téve olvashatatlanná őket. (Kompromisszumos megoldások: felirat nélküli emlékművek, illetve latin nyelvű szövegek egyházi emlékműveken.) A feszültségek ellenére azonban a békés egymás mellett élés is megfigyelhető: ennek példája egy helyi, a magyar és a szlovák tannyelvű osztályok által közösen használt iskolai folyosó képe, ahol Pribina, Cirill és Metód arcképe mellett békésen megfér Kosztolányié és Jókaié is, a két közösség tehát vizuálisan is törekszik a békés egymás mellett élésre. A magyar nyelv kizárólagos használata elsősorban ideiglenes feliratokon, például a magyarok által látogatott fesztiválokon kihelyezett transzparenseken, illetve a résztvevők pólóin figyelhető meg. A nyelvi tájkép vizsgálatakor ezekre az ideiglenes, efemer jellegű eszközökre is érdemes odafigyelni, bár a pólóviselők nem biztos, hogy helyiek, így nem garantált, hogy a helyi viszonyokat tükrözik a ruhájukra írt szövegekkel (gondoljunk a Magyar vagyok, nem turista! feliratú pólókra).
A külhoni magyarokat nemcsak kisebbségi, hanem a többségi nemzethez tartozó kutatók is vizsgálják. A magyarul kiválóan beszélő Lucia Satinská például a magyar nyelv láthatóságát vizsgálta Pozsonyban, arra a következtetésre jutva, hogy a magyar nyelv – a Csallóközből ingázó, illetve a magyarországi magyarok kedvéért – egyre több helyen jelenik meg a városban.
Kárpátalja
Csernicskó István a viharos történelmű Kárpátalja példáján a történetiség szempontját hangsúlyozta, kiemelve, milyen nagy szerepe van az egymást követő politikai rendszerek okozta átmenetiségnek a nyelvi tájkép formálásában. Itt nemcsak az utcaátnevezésekre gondolhatunk (Munkácson az Árpád vezér utca Sztálin utca lett, a Szent István út Lenin út stb.), hanem azokra az esetekre is, amikor a Szovjetunió szétesésének időszakában, 1989-ben megengedték a magyar nyelvű utcanévtábla felhelyezését a kisebbségek által sűrűbben lakott településeken, de a helyneveket csak a cirill betűs alak átirataként volt szabad közölni. Így történhetett meg, hogy az az ул. Мукачевская (ul[ica] Mukacsevszkaja ‘munkácsi utca’) magyar változata nem Munkácsi utca, hanem Mukacsevói utca volt a kihelyezett feliraton. Kárpátalján egyébként nemcsak nyelvekből, hanem időszámításokból is van választék: a hivatalos kijevi idő egy órával előrébb jár, mint a helyi, így megesik, hogy ugyanazon a táblán a magyar nyelvű szöveg a helyi, az ukrán verzió pedig a kijevi idő szerint közli a nyitva tartási vagy az ügyfélfogadási időt.
Kárpátaljai témával foglalkozott Karmacsi Zoltán is, hangsúlyozva, hogy a törvények szerint a magyar regionális nyelvként használható ebben a régióban, de ezen a téren még sok a tennivaló. Kárpátalja négy magyarlakta járásából származó képekkel a falu szélén elhelyezett üdvözlőtáblák, az utcatáblák, a hivatalok és iskolák példáján mutatta be, hogy a magyar nyelv és a magyar nemzeti jelképek (például a lobogó) elhelyezése gyakran látható az ukrán megfelelők mellett. Hires-László Kornélia Beregszász etnikumairól beszélt. Előadásából egyebek mellett azt is megtudhattuk, hogy a két nyelven is felszerelt utcatáblák egyike-másika el szokott tűnni, így a tájkép egynyelvűvé változik. Márku Anita hirdetésekről adott elő; ezek kapcsán helyi lakosokkal készített nyelvhasználati témájú interjúkból vett részletekkel, illetve az IMI – Itt magyarul is! civil mozgalom magyar nyelvhasználatot ösztönző hatásáról is beszámolt.
A romániai magyarság
Székelyföldet már Petteri Laihonen is érintette előadásában, egyes előadások azonban kifejezetten a romániai magyarságra koncentráltak. A történelmi helyzet ismerete nélkül ebben a régióban sem érdemes elkezdeni a kutatást. Horváth István szerint az 1960-as évek végéig működött székely magyar autonóm tartományban a magyar és a román nyelv kiegyenlített, egyenrangú módon jelent meg (bár időnként a magyarok igyekeztek háttérbe szorítani a román nyelvet), a tartomány megszűntével, a magyar politikusoknak a hatalomból való kiszorulásával egy időben azonban a magyar nyelv is kezdett eltűnni az utcákról. Bár ma is vannak konfliktusok és a magyar táblákat időnként átfújják, az új nyelvtörvény 20% fölötti magyar lakosság esetén engedélyezi a szimmetrikus román–magyar kétnyelvűséget, amit a magyarok Székelyföldön igyekeznek magyardominánssá alakítani (ez nem független az újjáéledt autonómiatörekvésektől). Előfordul például, hogy egy községházán kétnyelvű a bejáratnál látható kisméretű tábla, a homlokzaton, hangsúlyos helyen, méteres betűkkel azonban csak a magyar Községháza szó szerepel. A magyar nyelv jelenlétét – Szlovákiához hasonlóan – Romániában is igyekeznek egyes civil mozgalmak támogatni, például az Igen, tessék!-matricák elég elterjedtek a boltok kirakatában. A magyar magabiztosság azonban nem mindenhol elég erős: egyes helyeken a táblakészítők óvatosságból szinte elrejtik, de azért feltüntetik a magyar nyelvet. Erre példa az, amikor valamit románul és még két-három világnyelven, valamint magyarul is kiírnak, így a négy-öt nyelv között nem olyan feltűnő a magyar jelenléte.
A konferencián nemcsak nyelvészek és társadalomtudósok, hanem földrajztudósok is előadtak – ez is azt jelzi, hogy a téma látszólag távoli tudományágak művelőinek is beindította a fantáziáját. Erőss Ágnes és Tátrai Patrik a hely- és utcanevek vizsgálatán keresztül mutatta be, hogy a közösség, illetve a történelem megkonstruálásában, egyes politikai ideológiák alátámasztásában milyen nagy szerepe van a közterületek nevének. Térképen szemléltették Nagyvárad utcahálózatát, színekkel szemléltetve, milyen etnikai kötődésűek a nyilvános területek elnevezései. A város történetében kezdetben sok volt a semleges név (Széles utca, Templom köz stb.): ezek a környék jellegzetességeire utaló, motivált nevek voltak. A tudatos nemzetpolitika eredményeként azonban később a nagy nemzeti hősök és történelmi események vették át a vezető szerepet. 1896-ban és 1942-ben – két, a magyar nacionalizmus szempontjából fontos pillanatban: a millenniumkor, illetve Észak-Erdély visszafoglalása után – Nagyvárad szinte egyöntetűen magyar színekkel jellemezhető, míg a román igazgatású időkben sem maradt el a válasz: a magyar kötődésű neveket román hősökére cserélték. A jelenlegi gyakorlat törekszik a toleranciára: az újonnan kialakított – döntően peremkerületi – közterületeket a város népességének etnikai arányában nevezik el, így magyar nevek is kikerülnek a táblákra, ez azonban nem változtat azon, hogy a belváros – a neveket tekintve – elvesztette magyar jellegét, még ha egyes mozgalmak – például az Erdélyi Magyar Ifjak – partizánakcióikkal (hagyományos magyar utcanevek falakra fújásával) igyekeznek is módosítani ezt a képet.
Szerbiai, horvátországi és burgenlandi magyarok
Marija Ilić és Sandra Buljanović három szerbiai települést (Belgrádot, Hertelendyfalvát és Torontálvásárhelyt) hasonlított össze. Arra jutottak – ebben a témakör klasszikusainak eredményeit erősítve meg –, hogy egy nyelv láthatósága és az adott település etnikai összetétele között szoros a kapcsolat. Lulić Emil az újvidéki sétálóutcát, a Duna utcát mint központi szerepű közterületet járta végig (egy másik Duna utcára, a pozsonyira a már említett Lucia Satinská is felhívta a figyelmet), Takács Izabella és Vukov Raffai Éva pedig Szabadkáról, az ott fellelhető többnyelvűségről beszélt.
A horvátországi helyzetet két poszter mutatta be. Lehocki-Samardžić Anna Eszéket és Bellyét vetette össze. Megállapította, hogy ezeken a területeken – a főleg a hivatalokhoz köthető horvátdomináns kétnyelvűség mellett – a magánemberek feliratain ma is a magyar a domináns nyelv. Ljubić Molnár Mónika ezzel szemben egy olyan falut vizsgált (Kopács), ahol a magyar egynyelvű táblák teljes visszaszorulása tapasztalható.
A körkép úgy vált teljessé, hogy a Kárpát-medencében található legnyugatibb magyarlakta területekről is szó esett. Szoták Szilvia a burgenlandi Alsóőrről beszélt. Burgenlandban az 1920-as évektől kezdve intenzíven igyekeztek németesíteni (a lakosság 8,4%-a volt magyar nemzetiségű, de a harmada tudott magyarul), később azonban ez a magyarellenes hangulat jelentősen mérséklődött, és az 1990-es évektől egyre több szimbolikus jelentőségű magyar felirat került ki a könyvtárra, a kultúrházra és más közintézményekre. Ma ebben a német–magyar–horvát–romani négynyelvű közösségben a kisebbségi nyelveken kevés információközlő felirat olvasható, így az, hogy az EU-s támogatásokról hírt adó táblák mind a négy nyelven szerepelnek, elsősorban jelképes gesztusként értékelhető. (Ezt a benyomást erősíti az a tény, hogy a romani mint elsősorban szóban beszélt nyelv írott változatát maguk a romani beszélők sem igen ismerik, a romani feliratoknak tehát nincs gyakorlati jelentőségük.)
A Kárpát-medence közepe felé…
A szomszédos országok magyarjairól olvasva felmerülhet a kérdés: mi a helyzet a magyarországi kisebbségekkel? Mennyire láthatóak vagy éppen láthatatlanok? Erre a kérdésre próbáltak meg válaszolni a konferenciának a következő cikkünkben bemutatandó előadásai.
nyest.hu