Vissza a demokráciához

Negyedszázaddal ezelőtt, 1989. szeptember 16-án alakult meg a reformkommunistából demokratává váló Pozsgay Imre által vezetett Demokratikus Magyarországért Mozgalom, mely egy volt azon pártok, mozgalmak sorában, melyek hozzájárultak ahhoz, hogy anyaországunk szakítson az államszocializmussal, és visszatérjen a demokratikus fejlődés útjára. De miként is zajlott le az a folyamat, melynek eredményeként Magyarország kommunista pártállamból piacgazdaságon és politikai pluralizmuson, vagyis többpártrendszeren alapuló demokratikus köztársasággá vált?

Viharfelhők a „gulyáskommunizmus” fölött

Az 1956-os forradalom vérbefojtásával színre lépett Kádár-rendszer kezdetben könyörtelen keménységgel lépett fel a demokrácia híveivel szemben, majd az 1960-as évek derekától puhulni kezdett a kommunista diktatúra, megjelenhettek a maszekoknak nevezett kisvállalkozók, ha korlátozott mértékben is, de lehetővé vált a Nyugatra való kiutazás, a nyugati bankoktól felvett hatalmas kölcsönök révén pedig a magyar állampolgárok viszonylag jobb körülmények között éltek, mint a többi szocialista ország lakói. Ezért nevezték Magyarországot a szocialista „világrendszer-börtön” „legvidámabb barakkjának”, az itt megvalósult gazdasági rendszert pedig „gulyáskommunizmusnak”. Ám ebben az időben is létezett ellenzék, s demokratikus beállítottságú értelmiségiek ún. szamizdatokban – a pártállami cenzúra megkerülésével írt, szerkesztett, sokszorosított és terjesztett könyvekben, folyóiratokban – hangoztatták a demokratikus átalakulás szükségességét, s igyekeztek tájékoztatni olvasóikat a valós helyzetről, az ország egyre nagyobb mértékű eladósodásáról. Az egyik legjelentősebb ilyen kiadvány volt a Bibó-emlékkönyv, illetve az 1981-től megjelenő Beszélő. 1984 októberében pedig a legálisan megjelenő Új Forrásban napvilágot látott Nagy Gáspár költő Öröknyár: elmúltam 9 éves c. verse, melyben a szerző – burkolt formában, Nagy Imre neve kezdőbetűinek kihangsúlyozásával már követelte az 1956-os forradalomban játszott szerepe miatt kivégzett és titokban elföldelt mártír miniszterelnök, Nagy Imre rehabilitációját, s egyúttal elítélte gyilkosait, elsősorban Kádár János pártfőtitkárt. Mint írta: „egyszer majd el kell temetNI/ és nekünk nem szabad feledNI/ a gyilkosokat néven nevezNI!” A lapot betiltották, a költőt megfosztották a publikálás lehetőségétől. Ám a rendszer rejtett ellenzékét nem sikerült megtörni.

Ebben az időben, az 1980-as években már mind súlyosabbá vált a magyarországi államszocializmus, illetve az egész szocialista világrendszer helyzete. A magyar gazdaság válságba került, a „gulyáskommunizmust” csak újabb, óriási összegű hitelek felvételével lehetett volna fenntartani, ám a Nyugat csak egyre keményebb feltételekkel, a gazdaság liberalizálásának biztosítása mellett volt hajlandó ezeket folyósítani. Magyarország adósságcsapdába került, s egyre növekedett a Nyugattól való gazdasági függése. Közben a hidegháborús fegyverkezési verseny fokozódása a szovjet gazdaságot is megrendítette. Az 1985-ben hatalomra került új szovjet pártfőtitkár, Mihail Gorbacsov a következő évben meghirdette a peresztrojka (átépítés) és a glasznoszty (nyíltság) politikáját. Belátta, hogy a Szovjetunió és a keleti blokk elvesztette az Egyesült Államok és szövetségesei ellen vívott hidegháborút, tárgyalásokat kezdeményezett a nyugat–keleti konfliktus megszüntetéséről, és kísérletet tett a gazdasági-társadalmi rendszer megreformálására, mellyel mind belföldön, mind a tőle függő szocialista országokban kiengedte a szabadság palackba zárt szellemét. Mely szellem ugyan már korábban is igyekezett kiszökni a palackból. Gondoljunk csak az 1980-1981-es lengyelországi Szolidaritás-mozgalomra, mely csaknem forradalomhoz vezetett. 1985. június 14-16-án pedig sor került a titokban megszervezett magyarországi monori találkozóra, amelyen megbeszélést tartottak az addig elszigetelt ellenzéki körök képviselői. A tanácskozás fő témái közé tartozott az 1956-os forradalom politikai öröksége, a határon túli magyarság helyzete, az emberi és az állampolgári jogok kérdése, valamint a gazdasági reformok esélyei. S ha a résztvevők több dologban nem is jutottak közös nevezőre, egyben mindannyian egyetértettek: a kommunista diktatúrának vesznie kell. 1986. március 15-én este pedig demokratikus meggyőződésű fiatalok engedély nélküli felvonulást tartottak Budapesten, a Lánchídon, melynek résztvevőit – bár a tüntetés békés volt – a rendőrség feltartóztatta és megverte.

Reformkommunisták és demokraták

A magyar állampárton, a Magyar Szocialista Munkáspárton (MSZMP) belül megjelent, majd egyre erősebbé vált a reformkommunisták irányzata, melynek képviselői már belátták a gazdaság liberalizálásának, piacosításának, valamint a társadalmi rendszer részleges demokratizálásának szükségességét. Ám kezdetben nem akarták feladni az egypártrendszert, hanem ún. szocialista pluralizmust kívántak megvalósítani, különböző társadalmi szervezeteket akartak bevonni az érdekérvényesítés rendszerébe, az ellenzéki szervezetek közül pedig csak azokat akarták legalizálni, melyek elfogadják az állampárt vezető szerepét. 1987. június 25-én a reformkommunista Grósz Károlyt választották a minisztertanács elnökévé. Ugyanebben az évben, szeptember 27-én azonban már megtartották a nevezetes 1. lakiteleki találkozót is, mely a többpártrendszerhez vezető út fontos állomása lett: megalapították a Magyar Demokrata Fórumot (MDF), az 1956 óta első új politikai pártot, melynek létrehozói már valódi politikai pluralizmust akartak elérni. S e találkozón már a reformkommunistából demokratává váló, a kommunizmusból kiábrándult Pozsgay Imre, az MSZMP Központi Bizottságának a tagja is részt vett. Ugyanis a reformkommunisták táborán belül is mind többen ismerték fel a rendszerváltás szükségességét. A következő évben pedig mnegtartották a 2. lakiteleki találkozót, melyen elfogadták az MDF Alapítólevelét és Alapszabályát. Időközben 1988. január 1-jén bevezették a világútlevelet, mely felváltotta a szocialista és a tőkés országokba eltérő feltételek melletti kiutazási engedélyek gyakorlatát. Március 15-én Budapesten 10-15 ezer fős tüntetésen követelték a szabad, demokratikus, többpárti választásokat. A demonstrációt a rendőrség feloszlatta, több szervezőt őrizetbe vettek, ahogy ugyanazon év június 16-án, Nagy Imre és társai kivégzésének évfordulóján a Batthyány-örökmécsesnél megszervezett tüntetést is erőszakkal feloszlatták – ám ezek az intézkedések már csak a kommunista diktatúra utolsó rúgkapálásainak bizonyultak. Újabb pártokként megalakult a Szabaddemokraták Szövetsége (SZDSZ), majd a Fidesz, s a formailag soha be nem tiltott, de a kommunisták 1947-es hatalomra jutása után működésükben ellehetetlenített pártok is reaktivizálódtak, mint a Független Kisgazdapárt, a Kereszténydemokrata Néppárt, a Szociáldemokrata Párt. Az MSZMP 1988-as pártértekezletén pártfőtitkári tisztségéből leváltották Kádár Jánost, aki számára kreáltak ugyan egy új tisztséget, a pártelnöki státuszt, de „uralkodása” ezzel véget ért, s Grósz Károly lett az új pártfőtitkár. Ám hamarosan az ő pozíciói is megrendültek, s decemberben már a rendszerváltásra hajló Németh Miklós lett a minisztertanács új elnöke.

„A csodák évétől” a szovjet hadsereg kivonulásáig

Mindezen előzmények után köszöntött be 1989, „a csodák éve”, mely a szovjet blokk kelet-közép-európai országaiban véget vetett az államszocializmusnak. Január 28-án az államminiszterré lett Pozsgay Imre rádiónyilatkozatában népfelkelésnek nevezte az 1956-os forradalmat, ledöntve a Kádár-rendszer legitimációs oszlopát, mely szerint a rezsim az 1956-os „ellenforradalom” leverésével, pozitív történelmi lépéssel került hatalomra. Március 15-én több tízezres tüntetés hullámzott végig Budapesten, melybe immár a rendőrség sem avatkozott be. Rendszerváltást sürgető beszédet tartott Kis János liberális filozófus, az SZDSZ alapító tagja és első elnöke, Orbán Viktor, a Fidesz alapító tagja, jelenlegi elnöke és Magyarország jelenlegi miniszterelnöke, valamint Tamás Gáspár Miklós, erdélyi magyar filozófus, politikus, közíró, aki felszólított Magyarországnak a Varsói Szerződésből való kilépésére. A Szabadság téren, a Magyar Televízió lépcsőjén Cserhalmi György színművész felolvasta a tüntetést szervező ellenzéki szervezetek 12 pontját. Ezek többek között sürgették a valódi népképviseletet, a többpártrendszert, a választások tisztaságának biztosítását, a rendőrállam jogállammal való felváltását, a szólás-, sajtó-, lelkiismereti és oktatási szabadságot, a sztrájkjogot, a tulajdonformák egyenjogúsítását, a működő piacot, Magyarország semlegességét és függetlenségét, a szovjet csapatok kivonását, a határon túli magyarság melletti kiállást, valamint azt, hogy október 23-át, az 1956-os forradalom kitörésének napját nyilvánítsák nemzeti ünneppé. Csengey Dénes, az MDF elnökségének tagja pedig kijelentette, hogy a Magyar Televízió nem a kormányé, hanem az egész nemzeté, s a „Szabad Magyar Televízió” feliratú plakát kifüggesztésével jelképesen a nemzet birtokába vették a Televíziót. Egy hét múlva megalakult az Ellenzéki Kerekasztal, mely június 13. és szeptember 18. között eredményes tárgyalásokat folytatott az MSZMP képviselőivel a rendszerváltásról, miközben megkezdték a vasfüggöny lebontását a magyar-osztrák határon. Június 16-án pedig ünnepélyesen újratemették Nagy Imrét és mártírtársait. Az ünnepségen Orbán Viktor éles hangvételű beszédben követelte a szabad választásokat és a szovjet csapatok kivonását. Szeptemberben megnyitották a határt az NDK-ból Magyarországon át az NSZK-ba menekülni akaró keletnémetek előtt, október elején, az MSZMP utolsó kongresszusán megszüntették a pártot, s létrehozták a szociáldemokrata alapon megszervezendő Magyar Szocialista Pártot (MSZP), melyből mára újabb válságát élő balliberális párt lett. Október 23-án pedig Szűrös Mátyás ideiglenes köztársasági elnök a Parlament egyik erkélyén kinyílvánította, hogy a Magyar Népköztársaságot ezennel felváltja az immár 3. Magyar Köztársaság.

1990. március 25-én és április 8-án lebonyolították a 43 év óta első szabad, demokratikus választásokat, melyek eredményeként kormányt alakított az MDF, a Független Kisgazdapárt és a Kereszténydemokrata Néppárt (a Fidesz, az SZDSZ és az MSZP ellenzékbe kényszerült). Az MDF-es Antall József lett Magyarország miniszterelnöke, míg az MDF–SZDSZ paktum következményeként Göncz Árpád SZDSZ-es politikus, volt 1956-os elítélt lett a parlament által megválasztott államfő. Közben kezdetét vette a szovjet hadsereg kivonása. Elsőként, 1990. március 12-én a hajmáskéri harckocsiezred kezdte meg harci járműinek bevagonírozását, 1991. június 19-én – az utolsó, Magyarországon tartózkodó szovjet katonaként – Viktor Silov altábornagy is elhagyta az anyaországot. Ezzel megszűnt a 47 évig tartó szovjet katonai megszállás. Mára pedig Magyarország a NATO és az Európai Unió tagjaként teljesen betagozódott a nyugati katonai-politikai szövetségi rendszerbe. (Forrás: Wikipédia).