Sorsunkban és törekvéseinkben is testvérek vagyunk…

20 éves a Vajdasági Magyar Pedagógusok Egyesülete.

„A nemzet sorsa a tanítók kezében van, mert egyedül a tudás képesít igazságosságra, és egyedül az igazság teszi méltóvá a nemzetet a fennmaradásra” – az alábbi Benedek Marcell idézet hűen tükrözi, hogy kisebbségben élni, megmaradni és fejlődni nem könnyű feladat, de kellő küzdelemmel és kitartással megőrizhetőek értékeink. Ezt a célt hivatott szolgálni a Vajdasági Magyar Pedagógusok Egyesülete (VMPE) is, amelynek immáron 20. évfordulóját ünnepeltük 2013. szeptember 13-14-én Újvidéken, a többi határon túli terület képviselőivel együtt, valamint részt vettünk a Kárpát-medencei Protestáns Kollégiumi Konferencián is. A Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetséget Berki Károly, a KMPSZ módszertani központjának vezetője, a Rákóczi-főiskolát pedig Márku Anita, a Hodinka Antal Intézet kutatója és négy filológus hallgató (Kiss Anita, Váradi Vivien, Dancs Krisztina és Simon Dávid) képviselte a rendezvényeken.

Nagy Margit, a VMPE elnök asszonya köszöntő beszédében elmondta, hogy a történelem vasfoga a délvidéki magyarság sorsára is rányomta a bélyegét, de célul tűzték ki maguk elé: nem hagyják, hogy népüket elfújja a puskapor borzolta szél. Pontosan 20 évvel ezelőtt született meg a nagy ötlet Újvidéken az M-stúdió kávézójában, egy kolozsvári, egy torontálvásárhelyi és egy zentai származású értelmiségi beszélgetése során, hogy megalapítsák az egyesületet. Megalkotni valamit a semmiből, ehhez nem volt elég három ember, több helyi pedagógus önkéntes közreműködésére volt szükség. 1993-ban a délszláv háború utolsó éveit szenvedték a lakosok, magyar oktatás már legalább tíz éve nem volt, vagy csak szórványosan a Vajdaságban. De nem csak az anyanyelven folyó oktatás elterjesztése volt az elképzeléseik között, hanem az anyanyelvápolás, a pedagógusok összefogása és továbbképzések indítása, tehetséggondozás, kiadványszerkesztés, az elektronikus tájékoztatás, valamint a kapcsolatteremtés és a partneri együttműködések építése is céljaik között szerepelt. Ezeket mára kemény és kitartó munkával sikerült is megvalósítaniuk, beindítaniuk (Apáczai Nyári Akadémia, Genius-konferencia, a Fókusz című ismeretterjesztő és tudománynépszerűsítő elektronikus folyóirat…). Nagy Margit felhívta a figyelmet a Szerbiában élő magyarok legnagyobb problémájára, hogy a magyar közösség létszáma rohamosan csökken, melynek oka egyrészt az elöregedés, másrészt viszont a magyar gyerekek nem magyar (szerb) tannyelvű iskolákba való beiskolázása. Szerinte kultúránk megmaradásának az alapja a kereszténység, az odaadás, a szeretet és a kitartás. Zárásként pedig Petőfi gondolatát idézte: „Az idő igaz, s eldönti, ami nem az”.

A rendezvényt megtisztelte jelenlétével Nikowitz Oszkár, Magyarország belgrádi nagykövete, Király Annamária, az Emberi Erőforrások Minisztériuma Külhoni Magyarok Osztálya közigazgatási főtanácsadója, Csete Örs, az Emberi Erőforrások Támogatáskezelő (EMET) főigazgatója, valamint a testvérszervezetek képviselői a többi anyaországtól elszakadt régiókból is: SZMPSZ, ÉMPE és RMPSZ. Utóbbi az „Ezüst gyopár” díjjal köszöntötte és ismerte el a jubiláló VMPE munkáját.

Berki Károly a KMPSZ testvérszervezeteként köszöntötte a jubiláló egyesületet. Hangsúlyozta, hogy a határon túli magyarság nemzetünk erős magja, hiszen újra és újra talpra tudunk állni, merünk együtt, összefogva nagyot álmodni.

A Kárpát-medencei Protestáns Kollégiumi Konferencia első felében a meghívott intézmények képviselői mutatták be felsőoktatási intézményük, kollégiumuk munkáját. A beregszászi főiskola múltjáról és jelenéről Márku Anita tartott rövid összefoglalót. A konferencia délutáni szekcióülésein pedig magyarországi és határon túli egyetemisták, doktoranduszok számoltak be kutatási eredményeikről.

A hallgatók számára kötetlen ismerkedési estet is szerveztek az Újvidéki Egyetem hallgatói, és városnézésre, kirándulásra, a péterváradi vár gyors bebarangolására is jutott idő a vendéglátó fiatalok dinamikusságának köszönhetően.

Az Újvidéken eltöltött napok újabb bizonyságot adtak arról, hogy valami összeköt bennünket, hasonló sorsot kaptunk, ugyanolyan vászonnal és festékekkel láttak el bennünket, csupán tőlünk függ, hogy hogyan és mit festünk velük, és mennyire hagyjuk, hogy megfogják a kezeinket.

A vajdasági vendégszeretet azt az érzést keltette bennünk, hogy ott is otthon vagyunk, náluk is nálunk vagyunk…