Székelyföld jelentkezik

Az erdélyi Szék-helyek.ro híreiből válogattunk.

Székelyföld románul Ținutul Secuiesc, németül Szeklerland, latinul: Terra Siculorum alatt az erdélyi történelmi székely székek területét értjük. Ide tartozott Háromszék vármegye megközelítőleg a mai Kovászna megye, az egykori Csíkszék Udvarhelyszékkel a mai Hargita megye, Maros megye egy része a volt Marosszék és Aranyosszék jelenleg Fehér és Kolozs megyékhez tartozik. Ide sorolták még néhány települést a jelenlegi Neamț és Bákó megyékből a Kárpátok gerincén túlról. Erdély történelmi-etnográfiai régiói közül jelenleg csak itt vannak többségében magyar anyanyelvűek arányuk mintegy 72 százalék.

Nem lehet egy vidéket rövid néhány oldalon bemutatni, ezért merészkedem sorozatot indítani és megismertetni épített örökségeinken keresztül Székelyföldet és nemzetünk kimagasló egyéniségeit.

A kedves olvasót sorozatunk elején a Kárpát-medence legkeletibb, többségben magyar lakta műemlék-városba Kézdivásárhelyre kalauzolom el. A várost románul Târgu Secuiesc-nek, németül Sekler-Neumarkt-nak, latinul Neoforum Siculorum-nak nevezik. Bece nevei, írásokban néha „vargák város” avagy a ,,céhek városa” néven találkozunk vele. Közigazgatásilag Kovászna megyéhez tartozik. Az egykori Kézdiszék központja.
Erdélyt Romániával az Ojtozi szoroson keresztül összekötő kereskedelmi útvonal mentén fekszik. Már a rómaiak idején Praetoria Augusta nevű település volt itt.

Ezt a római települést a népvándorlás hullámai elsodorták, és több évszázadnak kellett eltelnie, ameddig a 14. században „a szomszéd falvak lakói mint központi helyre, vásárokra kezdettek egybegyűlni, mivel akkor Kézdiszékben nem volt város, és ott korcsmákat, deszka- és fabódékat építettek”. Ezekről a faépületekről ebben az időben Asserculi oppidumnak, azaz deszkavárosnak nevezik. Mivel Torja község (amely az Apor család birtoka volt és már az 1334-es pápai tizedjegyzékben is szerepel) határában épült, előbb a Torjavására (Oppidum Thoryavasar) nevet viseli. Első okleveles említése Nádasdi Mihály székely ispánnak 1407. november 24-én kelt levele, „midőn Kézdivásárhely Háromszék főhelye volt, s ott tartatott Háromszék közgyűlése is”.

A település a 15. század elején kezd gyorsan fejlődni. Luxemburgi Zsigmond király a Földvárról 1427. május 9-én kibocsátott adománylevelében városi rangra emeli, és biztosítja azokat a kiváltságokat, amelyekkel Erdély más városai is rendelkeztek: országos és hetivásárok tartása, önkormányzati jog, adó- és vámmentesség. A következő századok folyamán a magyar királyok és az erdélyi fejedelmek megerősítik és kibővítik ezeket a jogokat.

A középkorban a város legfontosabb funkciója a kereskedelem volt. A középkorban a település fejlődése általában a többi erdélyi kézműves és kereskedelmi központéhoz hasonló, vásárhely jellege azonban hangsúlyozottabb ezekénél és meghatározó szerepet játszik a város térbeli fejlődésében is.

1834-ben a város mintegy kétharmada a tűz martaléka lett, 558 házból 421 leégett.

A városnak jelentős szerepe volt az 1848–49-es szabadságharcban. „Az egész város táborrá változott át, az egész város egy gyárteleppé alakult át, hol a gyenge nők, aggok és gyermekek is a nemzet napszámosaivá lettek. Ágyúöntöde, fegyver-, lőpor- és gyutacsgyárak mint varázsütésre állottak elő.” Az önvédelem idején Kézdivásárhely valóban a Székelyföld arzenálja volt. Itt öntötték az ágyúk többségét (64 darabot) Túróczi Mózes rézműves mester műhelyében Gábor Áron vezetésével. A székely ágyúöntő szobra 1971-óta a főtéren áll. Ezenkívül a városban még puskapor-, gyutacsgyártó-, salétromfőző-, ágyúgolyó-öntő-, kovács- és kerekesműhelyek működtek.

A város lakosság szempontjából a 19. század végéig – Marosvásárhely után – a Székely föld legnagyobb települése volt. Jelenleg Sepsiszentgyörgy (Kovászna megye központja) után Háromszék második városa a közel húszezres lakossal.

A város érdekességét egyben építészeti hírnevét Európában egyedi műemlék értékű főterének köszönheti, az udvarteres elrendezéssel. A kiemelkedő értéket a belváros történelmileg kialakult utcaszerkezete képviseli. A főtéren elhelyezkedő eklektikus épületeket egymástól úgynevezett udvarterek (keskeny utcák) választják el. Köztük néhánya bejáratot kovácsoltvas kapu zárja el. A főtér épületeinek homlokzatát is néhol hasonló kovácsolt vas erkélyek díszítik. Az udvarterekben található kisebb-nagyobb épületek magukban nem képviselnek kiemelkedő értéket, de megőrzött együttesük igen fontos építészeti emlék.

Hajdanán a szűk sikátor szerű utcák egy-egy céhiparos család nevét viselte, így voltak Jancsók, Csiszárok, Baloghok, Szűcsök, Kovácsok, stb. udvartere. Ezeket a telkeket a Főtér felé az iparosok házai zárták le, így vásárokkor az árut egyenesen a műhelyek elé lehetett kirakni. De mert ebben az időben a lakosság még földműveléssel is foglalkozott, a telkeknek volt egy hátulsó kijáratuk is a mezők felé. 1851-től idegenek is betelepülhettek az udvarterek közösségébe, ezért a családi nevek helyett számokkal kezdték jelölni az udvartereket.

A főtér elején álló templom, Erdély egyik legnagyobb, ezer férőhelyes református temploma. A keleti oldalán lehet fellelni a valamikori városháza épületében helyet kapott Incze László Céhtörténeti Múzeumot. Az intézmény biztosít helyet a népviseletbe öltöztetett Zsuzsi és Andris babagyűjtemény, amely Erdély és Csángóföld tájegységeinek népviseletét mutatja be. Ahogyan a nevéből is lehet következtetni a múzeum a városban űzött kézműves mesterségek és a céhek életét hivatott bemutatni.