Székelyföld jelentkezik – Mi volt és mi lesz veled erdélyi magyar?

Az erdélyi Szék-helyek.ro híreiből válogattunk.

Kettős könyvbemutatóra tartottak Kézdivásárhelyen a Vigadó Akadémia keretein belül. Dr. L. Balogh Béni történész, a Magyar Nemzeti Levéltár munkatársa a Kiszolgáltatva. A dél-erdélyi magyar kisebbség 1940–1944 között című, nemrég megjelent kötetét mutatta be.
Dr. Bárdi Nándor történész, a Magyar Tudományos Akadémia Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézetének osztályvezetője az Otthon és haza. Tanulmányok a romániai magyar kisebbség történetéről című művéről beszélt a kézdivásárhelyi közönségnek.
A felvezetőt dr. Borcsa János kritikus, irodalomtörténész tartotta, kifejtve, hogy mindkét szerző elkötelezettje a romániai magyarság jelenkori történelme kutatásának.

A bemutató apropóján készítettünk interjút Bárdi Nándorral. A kötet kapcsán elhangzott, hogy a szerző eddig nem ismert tényeket, összefüggéseket, személyi érdekviszonyokat elemez. Bárdi azt is hangsúlyozta, ha a kisebbségben élő erdélyi magyarság helyzetét önmagában tanulmányozzuk – és figyelmen kívül hagyjuk az átfogó kereteket, az anyaországi viszonylatokat, Románia magyarságpolitikáját, a nemzetközi hatásokat – eltorzított képleteket kapunk.

– Kiknek szánta a könyvet, melyik az a réteg amelyiket megcélozott kötetével?

– Egyrészt a középiskolai történelemtanárokat céloztam meg az írásommal. Másrészt az egyetemistákat, s nem utolsó sorban a nem pusztán érdeklődőket, hanem azokat, akik részt vesznek a kisebbségi önszemlélet alakításában. Összefoglalva: a közgondolkodást alakítók számára készült a könyv.

– Ha a magyarság 1918 és1944 közötti időszakáról beszélünk, amelyet Ön elemzett a kötetében, óhatatlanul nagyon sok szó esik a trianoni békediktátumról. Hogyan ítélik meg ma széles körben Magyarországon a békeszerződést?

– A kérdés megválaszolása egyszerűbb, ha azt nézzük meg, hogyan viszonyulnak a revízióhoz és az erdélyi magyarsághoz, vagy milyen a külhoni magyarok hazafogalma.
A hetvenes években a megkérdezettek 65 százaléka tekintette a határokon kívülre szorultakat a nemzet részének, ez ma már közel 90 százalék. A revíziós szemléletet az életkor is befolyásolja, ezért az 1970-es években – mikor még sokan voltak olyanok, akik megélték az 1938-1944 közti időszakot – a megkérdezettek 30 százaléka revízióval tudta elképzelni a helyzet megoldását. Ma ott tartunk, hogy a megkérdezettek mintegy hat százaléka lát lehetőséget a határok átrendezésére. Van egy 0,5 százalék, aki akár erőszakkal is megvalósíthatónak gondolja ezt.
Azonban a magyarországi közvélemény döntő többsége azt gondolja, hogy a határon kívüli intézményrendszer támogatásával és a jó szomszédsági viszonyok ápolásával lehet segíteni a határon túli magyarokat.
Ide tartozik a harmadik megközelítés: milyen a külhoni magyarok hazafogalma? A kérdés kapcsán több reprezentatív felmérés készül, ebből lehet látni, legtöbben a hazának azt az országot tekintik, ahol élnek, mert elfogadják az adott ország politikai közösségéhez való tartozást (állampolgár és választó). Ellenben arra a kérdésre például, hogy a román nép részei-e, ugyanakkor a külhoni magyar megkérdezettek (Romániában, Szlovákiában, Ukrajnában, Szerbiában) egy határozott magyar nemzeti identitástudattal válaszolnak. A kettő között (haza/nemzet) van a szülőföld, mint a regionális kötődés. Ekkor szokták mondani: „én romániai magyarként határozom meg magamat”. Ebbe benne van, hogy magyar önazonossággal rendelkező romániai állampolgárként identifikálják magukat.
Arról azonban most sem szabad megfeledkezni, hogy míg a magyarországiak számára Trianon az országcsonkítást, a revíziós kultuszt, a Horthy-korszak eredetét jelenti, addig egy kézdivásárhelyi magyarnak a család és sorstörténet alapvető eseményéről van szó. Az elvesztett első és második világháborúk után a magyar állam nem tudta vele, vagy őseivel az „állampolgári szerződést” fenntartani. S ebből nem csak az „áldozat” szerep lehetősége, hanem egy külön kisebbségi közösségi entitás kiépülése is következik. S ebben a magyar azonosságtudatnak, illetve a politikától való függőségnek sokkal kiemeltebb szerepe van, mint a magyarországi hétköznapokban.

– Létezik-e a magyar politikai elitnek egy átfogó stratégiája a határon kívüli magyarsággal kapcsolatban?

– Több stratégiai elgondolás létezik. Az egyik a kisebbségvédelmi elképzelés, amely egyrészt a nemzetközi irányadó jogi normákkal harmonizálva próbál számon kérni, de a kisebbségvédelemhez tartozik a külhoni magyarok párhuzamos társadalom építésének támogatása is. Másféle megközelítés a nemzet egyesítésének jövőképéből kiinduló elgondolás és elvárás. Ezek közül az egyik, amit Kövér László képvisel, a politikai nemzet egyesítése az állampolgárság lévén, egy egységesítő és egyben nemzetesítő stratégia. Egy másik hasonló gyökerű elképzelés a szerződéses nemzet koncepciója, amely egy határtalanítási program, a politikai közösségnek az újraszervezésére. Ez a nemzetpolitikai koncepció, amelyet Szarka László vagy Németh Zsolt vallott magáénak, alapvetően abba gondolkodik, hogy a hét különböző közösségnek, saját-saját különböző stratégiával kell Magyarországhoz viszonyulnia. Ugyanakkor az anyaországnak is másképp kell az eltérő adottságú országokban élő magyarokat problémáit kezelnie. Külön-külön stratégiákra és prioritásrendszerre van szükség. A harmadik szála a nemzetegyesítésnek, amely leginkább Gál András Leventéhez köthető, egy új magyar elit kinevelésében, valamint az új állampolgárok számára egy új a nemzetállami határokat átlépő közigazgatási szolgáltatás kialakításában gondolkodik.

A kisebbségvédelmi és a nemzetegyesítő elgondolásokon túl létezik egy reginalista koncepció is, amely Bakk Miklóstól, Molnár Gusztávon át, Törzsök Erikától Szarka Lászlóig sokaknál fölmerült. Ez a generáció abban bízott a kilencvenes évek közepén, hogy a regionális közös érdekek fölülírhatják az etnikai törésvonalakat. A térség regionalizációja, a döntések helyi szintre való kerülése a problémák egy részét megoldhatja. Ez részben be is igazolódott, hisz a legtöbb országban – kivéve Horvátországot, Szlovéniát és Ausztriát – a külhoni magyarok több mint fele olyan településen él, ahol a magyarok vannak többségben. Tehát az önkormányzati jogosultságok növekedése több problémát megoldott, vagy kezelhetővé tett. Ez mutatkozik meg abban is, hogy a magyar nemzetkisebbségi mozgalmakon belül az önkormányzati vezetők pozíciói folyamatosan erősödnek.

A negyedik elképzelés a „tündérkert vízió” a MIÉP-nél és a Jobbiknál lelhető fel. Ennek lecsupaszítva az a lényege, hogy ha eltűnnének az adott régióból „az idegenek”, a nem magyarok, akkor a helyzet magától megoldódna. Ezek a képzetek figyelmen kívül hagyják a párhuzamos nemzetépítések tényét, jelenvalóságát és persze azt, hogy a többségi nemzetek régió szinten is rég többségben vannak.

Végezetül lehet beszélni – de erről szokás hallgatni – egy úgynevezett „elmúlás képről”. Vannak, akik a demográfiai folyamatokra hagyatkozva abból indulnak ki, hogy nem kell a kérdéssel különösebben foglalkozni, mert a természetes fogyás és az asszimiláció révén 50 év múlva a Csallóközben és Székelyföldön marad egy kis „faluturizmus”, nemzeti turizmusra való magyar etnikai sziget, és máshonnan előbb-utóbb eltűnnek a magyarok. Döntően Magyarországra áttelepedve. Így ezt a kérdést migrációs és munkaerőpiac kérdésként kezelik. Csakhogy nem mindegy, hogy mi történik a külhoni magyarokkal a következő 50 évben, arról nem is beszélve, hogy az egész kérdéskörnek mennyire központi szerepe van az összmagyar identitáspolitikában, közösségi önszemléletben.

– Köszönöm a beszélgetést, és remélhetőleg az utóbbi „elmúlás kép” nem fog bekövetkezni.