A sokszínűséggel Magyarország csak nyerhet

Első ránézésre is azonnal láttam, karakán, határozott asszony érkezett sietve interjúnk helyszínére, rohanva ivott két korty vizet irodájában, majd bele is csapott a beszélgetés közepébe. Ritka pillanatok kivételével nonstop izzik a munka Hartyányi Jaroszlava, a Magyarországi Országos Ukrán Önkormányzat elnökének keze alatt, akit méltán nevezhetek a hazánkban élő ukrán közösség valódi bástyájának, hiszen példaértékű erőt és energiát fektet abba, hogy a többségi társadalmat képző magyarság és az ukrán bevándorlók megismerjék és elfogadják egymást. Az önkormányzat munkájáról, az integráció tapasztalatairól és a két nemzet közötti hasonlóságokról beszélgettünk.

Mekkorára tehető a Magyarországon élő ukrán közösség száma?

Tíz éve volt utoljára népszámlálás, akkor valamivel több, mint 5070 ember vallotta magát ukrán nemzetiségűnek és több, mint 7000 ezren ukrán kultúrához való kötődésűnek. Idén ismét népszámlálás következik, meglátjuk, hogyan alakulnak a számarányok. Saját megítélésem szerint ennek a számnak jelentősen gyarapodnia kellett, mivel sok új arcot látok országszerte a közösségben.

Az ország mely területein élnek jelentősebb számban ukránok és mikor érkeztek nagyobb hullámban hazánkba?

A keleti határ mentén, főként Nyíregyházán és Miskolcon él nagyobb számú ukrán közösség, emellett Székesfehérváron, Várpalotán, Szegeden és Budapesten. Bár szétszórtan élünk, jellemzően inkább nagyvárosokban, nem igazán beszélhetünk ukrán falvakról. A 13. századtól kezdve szivárogtak át ukránok Galíciából, a mai Nyugat-Ukrajna területéről szervezetten, földművelésre alkalmas területet keresve, majd később nagy számban érkeztek telepesek a török kiűzése után (kapok meglepően részletes választ kérdésemre, mivel Jaroszlava asszony történész végzettségű, derült ki a beszélgetés során – szerk.). Újabb áttelepülési hullám a 19. század második felében indult el újra, a népvándorlás két jellemző iránya egyrészt a tengerentúl, másrészt az Osztrák-Magyar Monarchia volt, azonban az út során sok család Magyarország fővárosában és annak környékén találta meg számításait. Egyesek a harmincas években érkeztek, együtt mozogtak a magyar katonákkal és itt is maradtak. ’45 után már nem beszélhetünk tömeges idevándorlásról, ez esetben inkább családegyesítésekről van szó.

Általában mi az idevándorlás fő oka?

Aki a 20. század elején, az Osztrák-Magyar Monarchia idején itt ragadt és Pest környékén letelepedett, annak oka a legtöbb esetben az, hogy nem volt pénz a továbbvándorláshoz.
A ’90-es évektől viszont inkább gazdasági oka van, elsősorban munkakeresés, hiszen ismert Ukrajna gazdasági helyzete. Van, aki itt kap álláslehetőséget, van, aki tanulmányai után marad és megtanulja a magyar nyelvet. Ennek ellenére jól látható, hogy Magyarország nem az első számú célország, a legtöbben a déli államok, például Spanyolország és Portugália felé veszik az irányt.

A napjainkban itt élő ukrán közösség tartja hagyományait, beszéli az anyanyelvét?

Akik nagyon régen jöttek természetesen már asszimilálódtak, de a közösségünk nemzeti öntudata napjainkban is nagyon erős, őrizzük kultúránkat, hagyományainkat, tartjuk a kapcsolatot egymással. Az a csoport, mely a magyarországi ukrán kisebbséget alkotja, és ilyen nemzetiségűnek vallja magát, 90 százalékban beszéli a nyelvet. Ez a fiatalokra, gyerekekre is érvényes, sőt a vegyes házasságok magyar tagjaira is. Ugyanis a közösségben nagyarányú a vegyes házasságok száma, körülbelül 50 százalék. Tudniillik az ukrán hölgyek nagyon szépek, népszerűek a magyar férfiak körében, ez persze fordítva is igaz. A családok jelentős részénél pedig a gyerekek mindkét nyelvet tanulják. A forráshiány ellenére rendszeresen tartunk hagyományápoló és közösségkovácsoló rendezvényeket is. Szinte minden hónapra jut valami, hiszen a karácsonyi ünnepségtől kezdve a húsvéton át megemlékezünk az ukrán kultúra napjáról, az ország újraegyesítéséről, Sevcsenko-ról és többek között a csernobili szerencsétlenségről is. Szent Iván-éji rendezvényünkkor például hagyomány, hogy nagy bált tartunk.

Két évvel ezelőttiig minden nyáron volt nemzetközi táborunk is (nyári iskola), melyre több környező országból is érkeztek ukrán gyerekek, hogy a játékos rendezvények mellett anyanyelvi tudásukat és néprajzi ismereteiket is ápolják, bővítsék. A résztvevők összetétele igen vegyes (50-60 fő), a legkisebb táborlakók hét, a legidősebbek 25 évesek voltak. A gyerekek nagy részben magyarországi ukránok, de érkeztek Ukrajnából, Lengyelországból, Németországból, Horvátországból és Romániából is vendégek. A balatoni tábor programja mindig igen tartalmas volt, délelőtt ukrán irodalmi nyelvet, irodalmat, történelmet és néprajzot tanultak a gyerekek, majd délutánonként ellátogattak a táborvezetőkkel olyan emlékhelyekhez, melyek a magyar vagy ukrán történelemhez valamilyen módon kapcsolódnak. Esténként pedig tábortűz mellett közös beszélgetéseket tartottunk, ukrán népdalokat énekeltünk. A gyerekeknek ez mindig csodás élmény volt, hiszen ilyenkor saját nyelvükön beszélhettek, itt tudatosult bennük igazán ukrán gyökerük, hogy közük van ehhez a gazdag kultúrához. Számunkra rendkívül fontos a nemzettudatot erősítő nyelv, mondhatjuk úgy, hogy nálunk a vonat még csak most indult: ez egy rendkívül paradox helyzet, hiszen Ukrajna 20 éve független állam, mégis harcolnunk kell saját nyelvünkért. Azonban anyagi okok miatt két éve nem tudunk tábort fenntartani, ha nem nyerünk el rá idén sem pályázatot, lehet, hogy ismét elmarad.

Sok követ meg kell mozdítani egy-egy színvonalas rendezvény érdekében. Például az országos ukrán szavalóverseny eddig a Duna Palotában volt, méltó körülmények között rendezhettük meg ezt a népszerű programot, de a magas bérleti díjak miatt tavaly már nem ott tartottuk. Mégis küzdünk érte, mert a közösség összetartása szempontjából fontos. A sok esemény mellett, melyek közül így is csak párat emeltem ki, folyamatosan tartjuk a kapcsolatot a vidéken élő ukrán közösséggel és működő önkormányzatokkal, a rendezvényeket közösen tartjuk, és évente van országos ukrán találkozó is Magyarországon, ott nagyobb tömeg gyűlik össze, szóval a kapcsolat nálunk nagyon intenzív. Egy kéthavonta megjelenő kétnyelvű újságot is működtetünk Hromada néven, az önkéntes újságíróknak köszönhetően gazdag tartalommal, színvonalas történelmi, néprajzi cikkekkel, színes fotókkal, ukrán ételreceptekkel, gyerekoldallal.

Említette, hogy a forráshiány komoly problémát okoz…

Magyarországon jelenleg egy országos ukrán önkormányzat és 14 helyi intézmény működik, ehhez csapódott még hozzá 9 deszantos önkormányzat, azaz ahogy én hívom ejtőernyős. Ez annyit tesz, hogy néhány olyan településen is működik az országban ukrán kisebbségi önkormányzat, mely a népszámlálás, illetve a jegyzői dokumentáció szerint kizárólag magyar lakta falu. Egyre kevesebb a pénz és ebben ez a probléma is közre játszik, ami nem csak bánt, hanem sért is, mert az az ukrán közösség, amit itt 20 év alatt mi felépítettünk, már nagyon sokat tett a magyar-ukrán kapcsolatokért. Emellett az elmúlt két-három évben az önkormányzatokra olyan feladatokat hárított az állam, mint például hivatal létrehozása és fenntartása. A növekvő bürokratikus terhek elveszik a forrásokat, amit eddig rendezvényekre tudtunk fordítani, most adminisztrációra kell. A javaslatainkat különböző forrásokon el tudjuk juttatni az ország vezetéséhez, azonban ez csupán akkor igazán hatásos, ha a különböző kisebbségek együtt szólalnak fel a kérdésekben.

A kommunikációnál maradva milyen a közösség magyarokkal kialakított kapcsolata? Tapasztalatai szerint befogadó nemzet vagyunk, könnyű a beilleszkedés?

Abszolút toleráns nemzet (vágta rá azonnal- szerk.), olyannyira jó a kapcsolat köztünk, hogy sok magyar jár is a rendezvényeinkre. Nem a vegyes házasságok magyar tagjairól és rokonokról beszélek, olyan emberekről, akiknek semmi köze a közösséghez, valahogy ide keveredtek, és már sértődésnek veszik, ha nem kapnak meghívót az eseményeinkre. Akkor is jönni akarnak, ha csak ukrán nyelven szól a rendezvény, mert egyszerűen jól érzik magukat. Emlékszem, egyszer egy magyar hölgy eljött a hagyományőrző karácsonyi rendezvényünkre és megjegyezte, az ukrán hölgyeknek mindig különlegesen csillog a szeme, kérdezte miért. A válaszom egyszerű: örülnek, hogy ilyenkor együtt lehetnek, hogy amit otthonról hoznak, itt együtt megtudják élni és ez a jó hangulat tükröződik az arcukon. Minden városban, ahol működik ukrán önkormányzat, a lehető legjobb kapcsolatot építettük ki a magyar közösséggel, nem csak a vezetőkkel, a helybeli lakossággal is. Miskolcon például példaértékű az ukrán-magyar barátság. Minket befogadtak. Az más kérdés, hogy a média magára az ukrán szóra többször is megpróbált már ráhúzni különböző sztereotípiákat, mint például „ukrán maffia”. Mégsem sikerült soha lejáratni minket, mert a magyarban érdeklődés van más nemzetek iránt.

Véleménye szerint mi segíthette a sikeres beilleszkedést?

Egyrészt az, hogy az ukránok nagyon igyekvő emberek, mindig be akarják bizonyítani, hogy munkahelyükön a legjobbak. Erős motiváció él bennük, hajtja őket a megfelelni akarás, hogy gyarapítsák a tudásuk, a családot, a közösséget. Az ukrán nagyon iparkodó nemzet, az itt élő közösség tanult, 80 százalékunk felsőfokú végzettségű. Másik ok a vegyes házasságok magas száma lehet, a családok közti átjárás tovább erősíti a kötelékeket. Sok gyerek született az elmúlt időszakban a közösségben, ezt ösztönözzük is, valamint azt, hogy tanítsák a gyerekeket, legalább két-három nyelvre.

Egyébként nagyon hasonló a két nép mentalitása is, olyanok vagyunk, mint a magyarok: vagy nagyon tudunk vigadni, vagy letargiába szoktunk esni. Ez is hozzájárul ahhoz, hogy megértsük egymást. Szerintem ha ez a befogadó társadalom nyitott a kultúránk iránt, az minket ösztönöz, hogy megnyíljunk a többségi társadalom előtt. Nem zárkózunk be, hanem kifelé nyitunk, természetesen nem az asszimiláció céljából, hanem, hogy megmutassuk, miben vagyunk mások. Amikor vidéken járok, látom, mekkora az igyekvés, hogy közösségünk tagjai megmutassák miben mások, milyen a kultúrájuk, az ukrán hagyományok. A rendezvényeken minden igyekezetükkel ki akarják fejezni, hogy ők nem oroszok, mi egy nemzeti közösség vagyunk, önálló gazdag kultúrával. A magyarok ezt értékelik, hiszen szintén büszke nemzet. Én meg vagyok róla győződve, hogy azzal lehet szót érteni, aki saját nemzetére büszke. Nehéz olyan emberrel beszélgetni, aki gyökértelen, hiszen az manipulálható. Mi ukránok, akik itt lakunk, a magyar nemzet tagjai vagyunk, de szeretnénk saját identitásunkat is megőrizni, mellyel Magyarország csak nyerhet, nem pedig veszíthet.

Kitekintő