Hét híres fal a történelemből
Afrika leglenyűgözőbb építménye, a ragacsos rizzsel összetapasztott kínai nagy fal, Babilon málló kövei, a fal, amelyet naponta százak könnyei áztatják, a Berlint 28 éven át kettévágó betonszörnyeteg, Róma britanniai ékköve és az 58 ezer életet és halált szimbolizáló kőseb. Összeállításunkban hét világhírű falat mutatunk be.
A kínai nagy fal
A kínai nagy falat a közkeletű vélekedéssel ellentétben nem a Kr. e. 221-ben az egységes Kínát létrehozó Csin Si Huang-ti kezdte el építeni. Első szakaszait Kr. e. 7. században emelték az egymással versengő fejedelemségek.
Az első igazán jelentős építkezésre valóban Kína első császárának idején került sor, aki az északi nomád népekkel szemben, mintegy egymillió munkás segítségével összekötötte az addigi, északi védőfalakat, míg a többit leromboltatta.
A téglából, kövekből, földből, nádból, fűzfából, homokból készült elemeket a Csin-dinasztia idején (Kr. e. 221-206) ragacsos rizzsel tapasztották egymáshoz.
A falat a katonák mellett elítéltekkel, hadifoglyokkal, valamint parasztokkal építették fel. Sok földművest dolgoztattak halálra, akiket a legenda szerint azután esetenként a falakon belülre temettek el.
A kelet-ázsiai ország legfőbb jelképének számító fal építése a Ming-dinasztia uralma (1368-1644) idején fejeződött be. Csak ezekben a századokban 8851 kilométert húztak fel a falból.
A több mint 21 ezer kilométer hosszú építménnyel kapcsolatos legismertebb legenda Meng Csiang-nühöz kapcsolódik, akinek férje a fal építése közben halt meg. A férfit befalazták az építménybe, de a felesége sírásától a falszakasz összedőlt, így az özvegy tisztességgel el tudta temetni férjét.
A Mao-féle kulturális forradalom alatt a kínai nagy fal tégláit gyakran használták fel házak, gazdasági épületek és víztározók építésére, ez a romboló folyamat azonban a szegényebb régiókban ma is megfigyelhető, egyes becslések szerint mára a fal negyven százaléka eltűnt.
Babilon falai
II. Nabú-kudurri-uszur (Kr. e. 605-562) nagyszabású építkezéseinek köszönhetően a több százezer lakosú Babilon a világ egyik leglenyűgözőbb városává vált.
A szinte szabályos téglalapot formázó, utcái ésszerű elrendezése miatt a várostervezésre is nagy hatást gyakorolt várost kettős falrendszer vette körül.
A város főutcájára, a mázas téglákkal borított Felvonulási útra észak felől a Kr. e. 575-ben a város nyolcadik bejárataként megépített, hasonlóan díszített Istár-kapun át lehetett belépni.
„A falak tetején egymással szemben emeletes épületeket húztak fel, közöttük pedig egy négyesfogatnak is elegendő utat hagytak. A falakon körben száz torony áll, amelyek, akárcsak az ajtók és küszöbök, bronzból készültek” – írta Hérodotosz a Babilon több százezer lakosának biztonságát óvó hatalmas falrendszerről.
A történelem atyjának leírása alapján a város falai 90 méter magasak, 26,5 méter vastagok és közel száz kilométer hosszúak voltak. Hérodotosz azonban – mint oly gyakran – eltúlozta a méreteket.
Az egyik legcsodálatosabb ókori városnak azonban így sem kellett szégyenkeznie: bár a sokszínű források, régészeti leletek különböző adatokról árulkodnak, az biztos, hogy mindkét falrendszer legalább 7-8 méter szélességű volt.
Az utóbbi években kalapácsok visszhangja hallatszik Babilon omladozó falain. Rájuk is fér a renoválás, ugyanis a ledönthetetlennek vélt, 2600 éves falakat azóta az elemek: a sós víz, a szél, valamint a külföldi hódítók sem kímélték.
Siratófal
„Rabbik és a kereskedők, Talmudot tanuló diákok és farmerek, tisztek és iskolás gyerekek, művészek és tudósok – akármivel foglalkoztak éppen, abbahagyták, és megindultak a fal irányába.
És amikor elérték, megcsókolták a köveket, és ősi imákat és fohászokat kiabáltak. Ezen a napon mindenki futott. Én is.
Soha nem futottam olyan gyorsan, és soha nem mondtam olyan szenvedélyesen azt, hogy „Ámen”, mint amikor meghallottam az ejtőernyősök minhá imát mormoló hangját” – idézte fel az 1967. június 7-én, az izraeli haderő Kelet-Jeruzsálembe való bevonulásának napján a Siratófal előtt lezajló jeleneteket Elie Wiesel világhírű író, Nobel-békedíjas aktivista.
Az idézet jól leírja, hogy mit is jelent a zsidó népnek a kétezer éves fal, ahol azóta – fegyveres izraeli őrök gyűrűjében – naponta százak mondják el imáikat, és papírcetlikre írt fohászaikat a fal réseibe tömködik.
A 19 méter magas, habarcs nélkül összeillesztett mészkőtömbökből épült Siratófal (héberül Kotel) a zsidó nép egyik legszentebb helye, ugyanis miután Kr. u. 70-ben a rómaiak lerombolták a második jeruzsálemi templomot, csupán ez, vagyis a Nagy Heródes király által kibővített monumentális épület nyugati udvarán lévő fal maradt meg.
Az iszlám szintén szentként tekint az általuk Burák Falnak tekintett Siratófalra, amelyhez – a Korán tanítása szerint – Mohamed próféta a szárnyas lovát kötötte ki, amelynek segítségével Mekkából Jeruzsálembe érkezett.
A muszlimok szerint a szent fal nem a második templom, hanem az ősi al-Aksza mecset maradványa.
Róma britanniai dicsősége
Britannia római meghódítása évszázados küzdelem volt. Elsőként Julius Caesar indított inváziós seregeket a ködös Albionba, később majd mindegyik császár követte példáját.
Az első sikeres hadjárat Claudius nevéhez fűződik, aki Kr. u. 43-ban – miután leverte az ismert világ határain túl harcolni kevéssé kívánó katonái felkelését – indította meg hadait.
A következő négy, vérzivataros évtized után 84-ben sikerült legyőzni a Skócia északkeleti felében fekvő Mons Graupiusban vívott csatában a kaledóniai törzseket, ami a britanniai hódítás csúcsának számított.
Az északi törzsekkel vívott háborúk következtében ezt követően a római határ fokozatosan dél felé vándorolt, míg a második század hajnalán a Stanegate-vonalnál, a Solway Firth–Tyne földszorosnál állapodott meg.
A 117-ben uralomra kerülő Hadrianus elődjeivel ellentétben a védelmet részesítette előnyben, így Corbrigde-től a nyugaton fekvő Carlisle-ig terjedő limest húztak fel 122 és 128 között.
A Hadrianus falának nevezett, az egyik tengerparttól a másikig húzódó erődítményrendszer (Vallum Aelium) 117,5 kilométer hosszú, átlagosan 4,5 méter magas, 3 méter széles volt. Az építményt római mérföldenként (1481 méter) erődökkel egészítették ki, két erőd között pedig meghatározott távolságban két-két bástyát helyeztek el.
Egyes vélemények szerint a fal célja nem a kisebb betörések megakadályozása volt, hanem az embercsempészek tevékenységének ellehetetlenítése, esetleg a bevándorlás csökkentése.
Egy másik elmélet szerint pedig pusztán azért emelték, hogy tükrözze Róma nagyságát, amely a fehérre meszelt falfelületen visszacsillanó napsugarakban ölthetett testet.
A britanniai római uralom végével (410) a Rómát jelképező falat több helyen áttörték az északiak, ám annak ellenére, hogy jelentős részét elhordták a különböző építkezésekhez, még ma is látható.
Óriások játszótere
„Limpopo és Zambézi folyó közötti síkság aranybányái mellett egy csodálatos méretű erőd áll. Kőből épült falait nem habarcs fogja össze.
Körülötte dombok magasodnak, az egyiken egy 12 öl magas (22 méteres) torony áll, a kövei malter nélkül illeszkednek egymáshoz” – fejezte ki ámulatát az ősi romokat illetően 1531-ben Vicente Pegado, Szofala portugál helyőrségének kapitánya.
A Szaharától délre eső területek legimpozánsabb gyarmatosítás előtti emléke egy legenda szerint valaha óriások játszótere volt.
A kontinens építészetében egyedülálló épület valójában a sona nép keze munkáját dicséri, amelynek tagjai a 11. századtól kezdte 300 éven át építették Nagy-Zimbabwe fővárosát.
A 800 hektáros területen elnyúló afrikai csoda ma is látható falszakasza 250 méter széles és 11 méter magas, falait téglatest formára faragott gránittömbökből rakták ki.
A matalai aranybányákat és az Indiai-óceán partján fekvő iszlám kikötőt, Szofalát összekötő út mentén fekvő város kőfala nemcsak azért olyan különleges, mert túlélte az elmúlt évszázadokat, hanem mert az afrikai vaskor idején még csupán főként sár és fa segítségével építkeztek.
Amíg virágzott a kereskedelem, Nagy-Zimbabwe lakossága a 18 ezer főt is meghaladta, azonban 1450 körül máig rejtélyes módon a város elnéptelenedett. Ott maradt lakói visszatértek az állattenyésztéshez, a kőfalakat pedig karámként használták.
Nagy-Zimbabwe emlékén azonban mit sem koptattak az elmúló századok, az afrikai ország nevét (jelentése: nagy kőházak) is róla kapta.
Berlin szégyenfoltja
„Senkinek sincs szándékában falat építeni” – mondta 1961 júniusában Walter Ulbricht egy nyugatnémet újságírónő kérdésére.
Az NDK államtanácsának elnöke ekkor azonban már tudta, radikális lépésekre lesz szükség, ha meg akarják akadályozni, hogy Kelet-Németország néhány évtizeden belül teljesen kiürüljön.
Ugyanis kihasználva, hogy a keleti és nyugati zónák között viszonylag szabad volt az átjárás, 1961-ig közel hárommillió keletnémet települt/szökött át Berlin nyugati részébe.
Miután Ulbricht megkapta a szovjet engedélyt, 1961. augusztus 13-án 500 tonna szögesdrót felhasználásával kerítést húztak fel Nyugat-Berlin köré. A betonfalat két nappal később több ezer szászországi munkás segítségével kezdték el építeni.
A 155 kilométer hosszú, 3,5 méter magas, 45 ezer betonelemből álló fal 28 éven át vágta ketté Berlin városát, valamint több tucatnyi családot és életet is.
Az NDK vezetése által „antifasiszta védőgátnak” hívott, míg Willy Brandt által „egy új koncentrációs tábor külső falának” nevezett határzár kész erődrendszerré nőtte ki magát:
302 figyelőtorony, 43 földalatti bunker, egy 50-100 méter szélességben kialakított tiltott zóna (halálsáv), valamint az állig felfegyverzett határőrökön kívül kutyák futtatására szolgáló sáv, vizesárok-rendszer és külön gépkocsiút biztosította a szinte áthatolhatatlan védelmet.
A fal fennállása alatt mintegy 5000 NDK-állampolgár – köztük számos határőr – kísérelt meg Nyugat-Berlinbe szökni, legtöbbjüket azonban elfogták, legalább 136-an pedig életüket vesztették.
Az Európa kettéosztottságát jelképező berlini fal végül 1989. november 9-én egy figyelmetlenség miatt omlott le ilyen gyorsan.
Az emlékezés helye
„A seb, mely lezárult és begyógyult” – így jellemezték a vietnámi veteránok 1982-ben felavatott – valóban egy gyógyuló sebre hajazó – washingtoni emlékművét, amely az amerikai fegyveres erők azon tagjainak emlékére készült, akik elhunytak vagy eltűntek a délkelet-ázsiai harcokban.
1979-ben, négy évvel Saigon eleste után merült fel az ötlet, hogy méltó emléket állítsanak a Vietnámban harcoló amerikai veteránoknak.
A kezdeményezést sokan támogatták, magánszemélyek adományaiból végül 8,4 millió dollár jött össze. Egy évvel később a Lincoln Memorial melletti helyet jelölték ki helyszínként.
Az emlékmű egyik legismertebb része a Maya Lin amerikai építész által megálmodott, évente hárommillió látogatót vonzó emlékfal.
A 75 méter hosszú, fekete színű, Indiából származó gabbrókőből készült fal V-alakban helyezkedik el: csúcsánál 3,1 méter magas, a szélein azonban csupán 20 centiméteres. Egyik szárnya a Washington Monument, a másik pedig a Lincoln Memorial felé mutat.
A megrázó, ám a díszítés hiánya miatt máig ellentmondásos megítélésű alkotáson rang és egység megjelölése nélkül, a csúcstól kiindulva halálozási sorrendben 58 307 név szerepel.
Az elhunytakat gyémánttal, az eltűnteket pedig egy kereszttel jelölték meg, ha pedig valamely eltűntként nyilvántartott személyről kiderülne, hogy túlélte az ázsiai poklot, a protokoll szerint egy kört vonnának a keresztje köré. Erre azonban még sohasem került sor.
A megszokott rituálé szerint a hozzátartozók az emlékműhöz egy-egy darab papírral érkeznek, amelyet a szeretett nevére illesztve zsírkrétával vagy grafitceruzával átsatírozzák a nyomát. Néhány méterre az emlékműtől három katona szobra figyeli társaik nevét.
Forrás: Múlt-kor.hu (https://mult-kor.hu/ragacsos-rizs-es-evszazados-knnyek-het-hires-fal-a-trtenelembol-20201027?pIdx=1)