26 éve hunyt el Bohumil Hrabal

Huszonhat éve, 1997. február 3-án hunyt el Bohumil Hrabal, az egyik legismertebb és legnépszerűbb cseh író.

Brnóban született 1914. március 28-án. Édesanyja, a gyönyörű Marie Kilianová hajadonként hozta világra gyermekét, akit hároméves koráig a nagyszülők neveltek. Anyja nem sokkal később férjhez ment Francin Hrabalhoz, s a gyermeket is magukhoz vették. A család, amelyben 1917-ben újabb kisfiú, Slávek született, előbb Polnában lakott, majd 1920-ban Nymburkba költözött, ahol az apa a helyi sörgyár igazgatója lett. A gyár, a városka varázslatos hangulata, a környék szépsége, a természet közelsége meghatározóak voltak a gyermek Hrabal számára. Ekkori életét, környezetét legjobban a Sörgyári cappriccio című írásában mutatta be, amelyből Jiri Menzel rendezett nagysikerű filmet.

Iskoláit is Nymburkban végezte, nem túl sikeresen. Saját bevallása szerint nem tudott tanulni, s emiatt gyakorta a bukás réme fenyegette, sőt a reáliskolában meg is bukott negyedikben.

Tanulmányi hiányosságait állandó csínytevéseivel, különböző mulatságos stiklikkel pótolta, jó mulatságot nyújtva társainak.

(Ezzel a szokásával – olvasói mérhetetlen gyönyörűségére – később sem szakított.)

Tízéves volt, amikor szüleihez kéthetes látogatásra érkezett (majd haláláig velük maradt) apja bátyja, az apró termetű, ám annál nagyobb hangú Pepin bácsi, akinek történetei Hrabal írásművészetének alapját képezték. Ő volt az író szellemi atyja, múzsája, igazi nevelője.

A nehezen megszerzett érettségit követően Hrabal a prágai Károly Egyetem jogi karára iratkozott be, ám a jognál jobban érdekelte a filozófia, a zene, a képzőművészet és az irodalom.

Rengeteget olvasott, elsősorban Schopenhauert, Lao-cét, Ladislav Klímát, Apollinaire-t, Rimbaud-t, Baudelaire-t, Haseket, s legjobb barátai is a művészek köréből kerültek ki.

Erre az időre tehetők első írói próbálkozásai, a szürrealisták hatását mutató versei, amelyekből néhányat a nymburki Polgári lap is leközölt.

Az ország német megszállásakor bezárták az egyetemet, s Hrabal vasutas lett: volt írnok, pályamunkás, majd végül vizsgázott forgalmista. Erről a korszakról szól a Szigorúan ellenőrzött vonatok című műve, amelyből szintén Menzel rendezett Oscar-díjjal is kitüntetett filmet.

A háború után végül lediplomázott, ám jogászként soha nem dolgozott. 1946 és 1963 között változatos foglalkozások egész sorát űzte: volt biztosítási ügynök, kereskedelmi utazó, eladó, a kladnói Poldi acélművek kohómunkása, majd egy hulladékbegyűjtő bálázója. Ez a hely szolgáltatta a Túlságosan zajos magány című művének alapanyagát. 1956-ban megnősült, feleségével, Eliska Plevovával (Pipsi) Libenben, a Gát utcában („az Örökkévalóság gátján”) laktak igen szerény körülmények között. Itt zajlottak a Hrabal műveiben oly sokszor megírt „házimurik”, amelyeken sok művész vitatkozott a jó sör és a disznósült mellett életről és művészetről.

Nősülése után Hrabal egy ideig színházi díszletező volt, majd 1963-ban Eliska asszony úgy döntött, eltartja férjét, hogy az csak az írásra összpontosítson. Ekkor jelent meg Hrabal első könyve, a Gyöngy a mélyben, amely óriási sikert aratott. Az utána kiadott műveket is gyorsan elkapkodták, s írójuk hamar népszerű lett. Ez azonban nem tartott sokáig, a 68-as események után Hrabal is hallgatásra kényszerült, művei csak szamizdatban vagy külföldön jelenhettek meg, így egyetlen regénye, az Őfelsége pincére voltam című is.

A hetvenes évek közepe némi enyhülést hozott az író számára,

akit sajátos alkotói módszere segített abban, hogy néhány műve megjelenhessen: már megírt szövegeit szétollózta, s a töredékekből egy új szöveget hozott létre, s így ugyanabból az anyagból más jelent meg hivatalosan, s más szamizdatban. A hetvenes évek végén született meg a szülei és Pepin bácsi történetét elmesélő trilógiája (a Capriccio, a Díszgyász és a Harlekin millió), majd egy évtizeddel később feleségéről, barátairól s legfőképp magáról készült trilógiája (Házimurik, Vita Nuova és a Foghíjak).

Közben a hetvenes évek közepétől szinte állandóan utazott, Kelet-Európától kezdve Amerikáig szinte az egész világot bejárta. Igazán elemében azonban otthon, Prágában, majd Kerskóban, a kicsiny üdülőfaluban volt felesége és macskái társaságában. Továbbra is rendszeresen járta a kocsmákat, s törzshelyén, az Arany Tigrisben fogadta a világ minden tájáról érkező rajongóit. Felesége halála, 1987 után ez a „zajos magány” lett aztán tényleges közege.

A politikai fordulat után, 1991-ben megkezdték összegyűjtött műveinek kiadását, s 1993-ban megkapta a rangos cseh Jaroslav Seifert-díjat is. (Az ezzel járó összeg felét a boszniai nélkülözőknek utalta.)

Hiába volt azonban az ünneplés, az elismerések, az idős író egyre zsémbesebb, megfáradtabb lett, úgy érezte, mindent megírt már, amit akart.

Köszvénye is egyre súlyosabb lett, így került a bulovkai kórházba, amelynek ablakából 1997. február 3-án galambetetés közben kilépett az örökkévalóságba.

Hrabal legfőbb erőssége írásainak nyelve, s hősei, „az önvilágámítók”, a sokat beszélő, látszólag lehetetlen figurák, ám különös képzelőerejük a gyakran visszataszító valóságot varázslatos szépségű művészi alkotássá formálja át. A legfőbb önvilágámító persze maga Hrabal, akinek azt is elhisszük, hogy nincs veszve minden, s létezik hely, ahol megszűnik minden alakoskodás és elidegenedés.

Forrás: MTI

Nyitókép: Wikimedia Commons