79 éve hunyt el Dési Hubert István

Hetvenkilenc éve, 1944. február 25-én halt meg a budakeszi szanatóriumban Dési Huber István  posztumusz Kossuth-díjas festő és grafikus.    

1895. február 6-án született Nagyenyeden, Erdélyben. Apja órásmester volt Désen, de boltja csődbement. Anyja korai halála miatt abba kellett hagynia nagyenyedi tanulmányait, inas, napszámos, majd írnok volt több városban. Négy évig katonáskodott az első világháborúban, innen tuberkulózissal tért haza, majd apja dési ötvösműhelyében tanult aranyművességet. 1921-ben, Erdély elcsatolása miatt, s apjával való konfliktusainak véget vetendő Budapestre települt.

Nappal egy ezüstáru gyárban dolgozott, este pedig rajzolni tanult előbb az Iparművészeti Iskolában, majd Podolini Volkmann Artúr szabadiskolájában.

1924-27-ben Olaszországban dolgozott gyári munkásként, emellett múzeumokba járt és Krón Béla milánói műhelyében elsajátította a rézmetszés technikáját. Ekkor készült grafikáival sikeresen szerepelt a torinói Quadriennálén, valamint a milánói és a firenzei nemzetközi kiállításokon. IV. rend című linómetszet-sorozata Masereel konstruktivizmusának és társadalomfelfogásának hatása alatt keletkezett.

Dési Huber 1928-ban kezdett festeni, 1929-től rendszeresen részt vett Budapesten a Képzőművészek Új Társasága kiállításain.

Korai képei szociális témákat dolgoztak fel. Alakjait egyszerű, síkokkal határolt, szerkesztett térben helyezte el (Munkások, Paraszt, Vasmunkás). Későbbi alkotásai, mint a Déli pihenő, Guberáló, szabadabb kialakításúak, gazdagabb eszköztárral készültek. Alakjainak élettere a szántóföld, a külvárosi utca, a falusi táj. Említésre méltó szénrajz Önarcképe, s a Lány bivalyokkal címet viselő tusrajza. Betegsége idején témáit közvetlen környezetéből
merítette (Konyhasarok, Budakeszi vörös kémény, Farakások). Konstruktív vásznai egyre drámaibbakká, expresszívebbekké váltak.

Késői, emlékezetesebb képein erős indulat vezérli, élénk színei zaklatottságot sugallnak (Viharmadarak, Fedics bácsi, Erdélyi emlék, Vándor az ablakban, Péter-Pál után, Naplemente).

Több vásznán a dolgozó ember a táj részeként jelenik meg.

Uitz Béla forradalmi monumentalitása éppúgy hatott rá, mint Derkovits expresszivitása.

Legjelentősebb korszaka az 1933-37-es évekre esett, ekkor már érezte az új háború előszeleit, a tömegpusztító ideológiák hatását.

Mivel művészetéből nem tudott megélni, ezüstkovácsolásból tartotta fenn magát, amíg betegsége megengedte. 1932-ben kezdett a tüdőbaj elhatalmasodni rajta, a budakeszi szanatórium visszajáró betege volt. Módszeresen képezte magát, gyakorlati tapasztalatait elméleti tájékozódással egészítette ki: többek között Cézanne és követőinek művészi írásai foglalkoztatták, de leírta művészi hitvallásáról vallott saját nézeteit is. Tanulmányai főleg a kolozsvári Korunkban, továbbá a Népszavában jelentek meg.

1938-ban Ortutay Gyulával a Nyírségbe, 1939-ben Hollókőre ment, s illusztrálta Ortutay Fedics Mihály mesél című népmesegyűjteményét.

József Attila verseihez, köztük A város peremén-hez is készített rajzokat.

Illyés Gyulát több portrén örökítette meg, a költő elragadtatottan írt 1938-as Ernst Múzeum-beli kiállításáról.

1943-ban még eljutott Erdélybe, ezen utazásának emlékei „bivalyos” képei, A dési templom több változatban, a Szamos-parti görbe fák. Míg korai művein jelképszerűen tömörít, későbbi képei drámaisággal telítettek. Festészete összeköti Derkovits művészetét az alföldi festőiskola expresszív realizmusával. Öntudatos szocialista volt, a festészetet a világnézeti harc részének tekintette. Művészete eleinte Cézanne, a kubisták és a konstruktivisták nyomán fejlődött, őket tekintette a leghaladóbbaknak, ő maga azonban expresszionista alkotásaival jutott a csúcsra. 1943-ban még megélte a Szinyei Társaság jutalmát.

Életműve bár csonka, nem hat befejezetlenül.

1964-ben a Nemzeti Galéria rendezett emlékkiállítást műveiből. Életrajzát felesége, Stefi, Sugár Andor festő testvére írta meg ugyanebben az évben. Tanulmányait A művészetről címmel 1959-ben, majd 1975-ben kibővítve adták ki, Mangáné Heil Olga Dési Huber-monográfiája 1982-ben jelent meg. 1958-ban posztumusz
Kossuth-díjat kapott.

„A művészet nem abból áll, hogy lerajzolunk, lefestünk vagy megmintázunk valamit: a művészet először kultúra, azután emberi magatartás kérdése” – olvashatjuk egyik tanulmányában.

„A sorsod ellenére voltál mester és példakép”

– írta róla halála után barátja, Radnóti Miklós, néhány hónappal saját pusztulása előtt.

Forrás: MTI

Nyitókép: Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár