Könyvajánló: A kígyó önmagába mar

Szöllősy Tibor: A kígyó önmagában mar. Hatodik Síp Alapítvány, Mandátum Könyvkiadó, Budapest – Beregszász,  1999.

„Szöllősy Tibor regénye (A kígyó önmagába mar) felkavaró mű. Tudni kell hozzá, hogy szerzője orvosként jelen volt a csernobili tragédia helyszínén. A Sátán felrobbant templomának közelében láthatta az apokalipszist… A kitűnő, dokumentumértékű munka tulajdonképpen azt mondja el, hogy a világvége, melyet annyi nagy szellem megjósolt és rémülettel tekintett bekövetkezte elé, már nem jövendő többé, hanem borzongató jelen. Már nem sodródunk feléje, mint azt hajdan a szellem óriásai időről időre tehetetlenül érzékelték, s ahogy tudtak, kapálództak ellene, hanem benne vagyunk rontó áramlataiban. A mű ezáltal sokkal több, mint az atomerőmű felrobbanásának meg a körülötte történt (és azóta is történő) hazudozás, felelőtlenség-sorozat fekete krónikája: az egész szovjet rezsim vitriolba mártott tollal megírt torzképe.
A Szöllősy-regény rontó figuráinak se múltjuk, se jövőjük. Vegetatív szinten, féreglétben tengődő páriák, akiknek hatalom adatott. Hogy miért, nem tudható. Csak annyit lehet tudni: a Sötét Korban elszabadul a rontó hatalom…
A rontó lény arról ismerhető fel, hogy nemcsak maga retteg a fénytől, az emlékezéstől és a szellem derűjétől, azt is rossz néven veszi, ha bárki részesül ebből… Olvasni tud a szemekből. És ki tudná eltitkolni, bárhogyan igyekszik is, hogy a Teremtővel társalog?… Tilos megkondítani a harangokat. Tilos régi nevükön nevezni utcákat és ünnepeket. Tilos kimondani a múltat, a valóságot. Helyette eszement hazugságokba kell bonyolódni.
A regény első része Técsőn játszódik, Hollósy Simon Tisza-parti városában. Az emberek rettegésben élnek. A kórházakban fényes nappal patkányok kószálnak a kórtermekben. Ellátás, termelés, közösség nincsen. A lakosságban csak a mindennapi túlélés ösztöne vagy a menekülés ábrándja él. A templomokat tudatosan meggyalázzák. Belőlük ateista múzeumot csinálnak. Kertjüket Lenin-szobrokkal éktelenítik el. A zsinagógákat raktárnak használják. Az idősebbek még dédelgetik boldog emlékeiket. Tudják, hogy ódon trikolórok pihennek rejtve és jobb időkre várva egy-egy padlás zugában. Emlékeznek a régvolt ünnepek szakrális derűjére és megtartó erejére. Ám az ifjabbak közül kevesen kapcsolódnak rá a kollektív emlékezés hullámhosszaira. Pedig ez lehet (lehetne) az egyetlen megtartó erő… Ám most a fiatalok, kollektív emlékezet híján lassan anyanyelvüket is elveszítik: Én kamelem a zsárenná kartoskát – mondja egy gyerek, és nem érti, miért hüledeznek az idősebbek a magyar nyelv ilyetén romlásán…
A regény belülről ábrázolja a sátán birodalmát, azt az embertelen és otromba rendszert, amely végül a maga tehetetlenségébe roppant bele. Ám a szerző azt is sejteti, hogy a szörnyűségek sora még nem ért véget. A módszeres rombolás árát az utódoknak is kamatos kamatostul kell megfizetniük.”