Könyvajánló: Boldogasszony-tenyere
Penckófer János: Boldogasszony-tenyere. Sétaminta érc- és cimbalomhangzatban huszonegy számozott helymegjelöléssel (versek). Budapest, 2005.
(Eperjesi) Penckófer János (1959): Nagyszőlősön született, Unváron diplomázott, a Debreceni Egyetem Irodalomtudományi Intézetében szerzett PhD fokozatot Dr. Görömbei András professzor vezetésével. Doktori disszertációja Tettben a jellem. A magyar irodalom sajátos kezdeményei Kárpátalján a XX. század második felében címmel jelent meg a Magyar Napló kiadásában. Az 1990-es évektől olvashatók versei, prózai írásai, tanulmányai, kritikái többek között a Hitel, Magyar Napló, Bárka, Parnasszus, Pannon Tükör, Új Holnap, Korunk, Szabolcs Szatmári Szemle, Irodalmi Jelen hasábjain. Több pályázaton szerepelt sikerrel, az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány kisregénypályázatán kiemelten díjnyertes műve, a Hamuther előbb a Pallas-Akadémia (2000), majd a Magyar Napló kiadásában (2002) jelent meg. A Magyar Rádió Rádiószínháza 1992-ben bemutatta Kopogtatnak című hangjátékát.
Penckófer János Boldogasszony-tenyere című verseskötete a Magyar napló, az Írott Szó Alapítvány és a Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség gondozásában jelent meg Budapesten, 2005-ben.
Penckófer János verseiben a vízióvá táguló vallomás saját mitológiát formáz. „Beszédlát(om)ása” a „titkok kapuján túli hazába” tekint, ahol lírájának intuitív tudása, lelki-szellemi egységérzése összefűzi a személyest a megsejtett egyetemessel. Sajátos idődimenziót alkot. Érintkezik lírájában az ősi, az archaikus és a (poszt)modern. Mondatai magukba foglalják a kimondás és a kimondhatatlanság örök feszültségét, hiszen úgyis lehet, hogy „semmit sem ő alakít, mert nem is ő beszél, hanem a súgás”.
Az a költő, akinek nem kell tartania a kopárság rémétől. „Nagyon is érti, mi a nyitja az áradó, hömpölygésszerű beszédnek. Testes, sokágú mondatai (stiláris ékítményekkel megrakottan): a gondolat megannyi fordulatos odisszeája; hova kanyarognak, hol kötnek ki, csodálatot ébresztve az olvasóban – ez olyan izgalomkeltő lehetőség és olyan fogalmazói virtus, amellyel Penckófer gyakran él.”