Könyvajánló: Gyalog

Györke Zoltán: Gyalog. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1981.

Az író – önmagáról: „Két hete folyt a második világháború, amikor (1939. szeptember 15-én) egy kárpátaljai kisközségben, Tiszaágteleken megszülettem. Apám, aki földműves volt, éppen leszerelt volna… Aztán csak 1945 nyarának végén tért haza a fogságból, s november 1-jén, harmincegy éves korában meghalt. Amikor falunkhoz ért a front, már eszmélés-korba cseperedtem, így sok mindenre emlékszem. Bombázáskor éjszakánként az egész falu az erdő felé vezető út árkába húzódott, az akácsor alá. Nappal bunkerekben kucorogtunk. Anyám hálózsákba bújtatott, s ha elfáradt, más cipelt. Felébredve gyönyörködtem a Csapnál lángoló-izzó égaljában. Szörnyű emlékem a háború, apám halála, az utána következő árvaság, kezeim korai munkára keményedése. Anyámmal maradtunk, az apaszerepet nagyapám vállalta. Az első négy osztályt szülőfalumban, az általánost a szomszédos Kisdobronyban végeztem el. Ha lehetett, iskola helyett csavarogtunk. Két évet tsz-ben dolgoztam, akkor már tudtam kaszálni, szénás szekeret megrakni, ami falunkban a férfivá érés öröm nélküli jele volt. A nagydobronyi gimnáziumban aranyéremmel érettségiztem, a tanítóképzőt vörös diplomával végeztem el Munkácson. Hónapokig mégse volt állásom. Akkor döbbentem rá, hogy nem érdemes jó tanulónak lenni; magamnak kell tanulnom. Az ungvári egyetemet – történelem szakon – már ezt is figyelembe véve végeztem el, levelező tagozaton. Szalókán és Eszenyben tanítóskodtam, s bár szerettem a gyerekeket, öt év múlva mégis újságírónak mentem Ungvárra. Első verseskötetem 1968-ban jelent meg a Kárpáti Kiadónál Homokszemek címmel. Biztatóm és elindítóm, Kovács Vilmos szerkesztette. Még abban az évben áttelepültem Magyarországra. Rövid budapesti javítóintézeti nevelőtanároskodás után Tatabányára kerültem a megyei újsághoz; azóta is itt vagyok. Verseim elé mit is írhatnék? Amikor hazalátogatok – évente egyszer van rá lehetőség – a szülőfalumba, egy nap kevés rá, hogy végigmenjek a főutcán vagy az utcánkban. A hírem megelőz, s minden kapufélfánál kötelességem megállni, elbeszélgetni az emberekkel. Megnyílnak a szívek, lelkek zsilipjei. Megtudok mindent, ami az utóbbi évben történt. S engem minden érdekel. Nem hiszik azt, hogy segíteni tudok a bajaikon, mégis azokat sorakoztatják előre. S a gondjaik – a gondjaim, a gondjaink. Örülök, jólesik, hogy ma is magukénak, közöttük élőnek tartanak, s őszinték hozzám. Aztán végigjárom a gyermekkori tájakat: a határt, az erdőt, a legelőt, a folyópartot. Újra feltöltődöm, szándékban-hitben megerősödve térek otthonról – haza. Ritkán, keveset írok. A vers – úgy érzem – kötelességem és szabadságom mindennapi gyakorlása. Állandó és folytonos újjászületés.”